Karácsony Gergely

Nyomtatóbarát változat

Az április 12-ei EU-népszavazás végeredménye felemás érzéssel töltötte el a csatlakozás támogatóit. Bár a választáson részt vevők 84 százaléka a belépés mellett szavazott, a népszavazási részvétel alacsonyabb volt a vártnál: nem csak a közvélemény-kutatók által mért 60 százalék körüli aránytól maradt el, de kisebb volt még az 1997-es NATO-népszavazás részvételi arányánál is. A meglepően alacsony részvétel számtalan kérdést vetett fel, melyek közül több továbbra is megválaszolatlan maradt. Ezeket leginkább úgy foglalhatnánk össze, hogy az abban megmutatkozó közömbösség vajon mennyire szólt a népszavazásnak – a kampánynak, a kormányoldal és az ellenzék politikai manővereinek, az alacsony választási részvételt is megengedő törvényi szabályozásnak, a „lefutott meccs” érzésének –, illetve mennyire szól magának az EU-csatlakozásnak?

A válasz nem könnyű. Köztudott, hogy Magyarországon a választási részvétel lényegesen kisebb a népszavazásokon, mint a parlamenti választásokon, és mind a kettő kisebb annál, ami az európai országok többségére jellemző. A referendumot övező passzivitás különösen a tavaly tavaszi parlamenti választáshoz képest volt meglepő. A közvélemény-kutatók azért is adhattak hitelt a népszavazási részvételre vonatkozó válaszoknak – amelyek jóval nagyobb részvételi hajlandóságot mutattak, mint ami aztán ezekből megvalósult –, mert azt gondolhatták, hogy az áprilisi választás tartós hatást gyakorolt a választási részvétellel kapcsolatos társadalmi normákra. Mint utólag kiderült, nem így történt. Ezek a normák legfeljebb annyiban változhattak meg, hogy az emberekben még tovább erősödhetett az érzés: a közvélemény a választási részvételt várja el tőlük, és ezért mind többen mondhatták azt a közvélemény-kutató intézetek kérdezőbiztosainak, hogy biztosan elmennek szavazni. Ezt a megfelelni vágyást a népszavazás előtti válaszoknál is jobban mutatják a szavazás utániak: a referendum másnapján készített Szonda Ipsos felmérésben például a válaszadók 71 százaléka „emlékezett” úgy, hogy elment szavazni.

Még az is könnyen lehet, hogy a referendum előtti hetekben a lakosság többsége még valóban biztos volt abban, hogy ott lesz az urnáknál április 12-én. Az, hogy végül is csak a választási részvételüket biztosra mondók kétharmada ment el szavazni, elsősorban talán annak köszönhető, hogy akkorra már csak keveseknek lehettek kétségeik afelől, hogy a népszavazás az igen szavazatok elsöprő többségével fog zárulni. Márpedig a nemzetközi tapasztalatokból tudható, hogy a választási részvétel egyik legáltalánosabb összetevője – az egyes országok közötti különbségeket hosszú távon meghatározó társadalmi normákon túl – éppen az, hogy mekkora a különbség a versengő pártok vagy, referendumok esetében, a versengő álláspontok támogatottságában. Mivel a NATO-népszavazáshoz hasonlóan a „nem” tábornak nem volt igazán markáns megjelenítője, a belépés ellenzőinek többsége valószínűleg a távolmaradásával szavazott. A csatlakozás támogatói azonban hiába mutattak a felmérésekben az ellenzőknél lényegesen nagyobb választási aktivitást (a referendumot megelőző felmérésekben a csatlakozást ellenzők fele, a támogatók háromnegyede mondta biztosra azt, hogy el fog menni szavazni), a két táborhoz tartozók a valóságban valószínűleg nagyjából egyforma arányban vettek részt a népszavazáson. Áprilisra a médiában és a politikában is teljes volt az egység az „igen” mellett, melynek elsöprő többsége annyira megkérdőjelezhetetlenné vált, hogy az ellenzők és a támogatók jelentős része azt gondolhatta, hogy az ő szavazata ebből már nem sokat vehet el, illetve nem sokat tehet hozzá.

Mindez azt is jelenti, hogy bár a referendumon csak a választópolgárok kevesebb mint a fele vett részt, a végeredmény mégis többé-kevésbé pontosan fejezi ki a magyar lakosság véleményét. Lehetnek, sőt bizonyára vannak a magyar társadalomban komoly félelmek az EU-csatlakozással kapcsolatban, hiszen annak társadalmi, gazdasági, kulturális vagy éppen politikai hatásait nehéz előre jelezni. Ezek a félelmek azonban a belépésig „csak” az EU látens közvéleményét adhatják. A magyar választók túlnyomó többsége a népszavazás időpontjában minden bizonnyal támogatta hazánk EU-csatlakozását, még ha a félig elhallgatott, félig bevallott félelmek és a szavazás várható végeredménye miatti érdektelenség miatt sokan közülük nem is érezték szükségét annak, hogy ezt a szavazatukkal is kinyilvánítsák.

Nemek és igenek

A Medián Közvélemény- és Piackutató Intézet 1996 óta végzett felmérései szerint a csatlakozáspártiak mindvégig túlnyomó többségben voltak a magyar társadalomban, bár arányuk alakulásában egy enyhe csökkenő tendencia mutatható ki. A legtöbben 1999 áprilisában, a NATO-ba való belépés idején voltak az EU-csatlakozás mellett. Bár a friss tagság akkor épp a Jugoszlávia elleni katonai fellépés időpontjára esett, mégis jelentősen növelte a NATO támogatottságát, ami minden bizonnyal hatással volt az EU megítélésére is. Az EU-tagság támogatottságában tavaly júniusig nem történt változás, ám ezután hullámvölgy következett, ami idén januárban érte el a mélypontját. Ezt a visszaesést akkor sokan politikai okokkal, leginkább az ellenzék euroszkeptikus retorikájával magyarázták. A Medián adatai csak részben támasztják alá ezt a felvetést, hiszen júniustól januárig az MSZP és a Fidesz szavazók körében egyaránt jelentősen csökkent a belépést támogatók aránya, igaz az utóbbiaknál valamivel nagyobb mértékben. (l. 1. táblázat)

1. táblázat: Az EU-csatlakozást támogatók aránya (%)

Forrás: Medián

A visszaesés igazi oka egyszerűen az lehetett, hogy a csatlakozás ügye a korábbi „szabadon lebegő” állapotából a közéleti napirend központi témájává vált, s így a választópolgárok inkább szembesülhettek annak lehetséges hátrányaival is. Ez az időszak a féligazságok időszaka volt: a bulvársajtó, de még a vezető politikai napilapok is címlapon hozták a csatlakozás különböző partikuláris következményeiről szóló, sokszor nem is eléggé megalapozott híradásokat. Ebben az időszakban, ahogy növekedett azoknak az aránya, akik egyáltalán gondolkodtak már a belépésről, úgy csökkent a csatlakozás támogatottsága is. Viszont a kormányzati EU-kampány megindulása és Orbán Viktor Vigadóbeli országértékelése után – ahol az ex-miniszterelnök kijelentette, hogy több érv szól a belépés mellett, mint ellene – inkább a csatlakozást támogató véleményekkel szembesülhetett a közvélemény, hiszen márciusra egyaránt jelentősen nőtt az EU-ba való belépésen már gondolkodók (93 százalék) és az arra igent mondók aránya. A politika bal és jobboldaláról érkező impulzusok közül feltehetően az előbbieknek volt nagyobb szerepe, a Fidesz-szavazók körében ugyanis tavaly december óta gyakorlatilag nem változott a csatlakozáspártiak aránya: a január és március között bekövetkezett növekedés elsősorban az MSZP szavazókat „felrázó” EU-propagandának volt köszönhető. Így a népszavazás előtt készült utolsó felmérésben már valóban jelentős különbség volt a két nagy párt szavazóinak EU-pártisága között: a népszavazási részvételüket biztosra mondó szocialista szavazók 86, a fiatal demokratákat támogatók 68 százaléka volt a belépés mellett. Bár a kormánypárti szavazók a Horn- és az Orbán-kormány idején is nagyobb mértékben álltak az EU-csatlakozás oldalára, mint a mindenkori ellenzékiek – ilyen nagy különbség még soha nem volt a két politikai táborhoz húzók uniós nézetei között.

Előnyök és hátrányok 

Bár a politikai meggyőződések egyre növekvő mértékben határozták meg a belépéssel kapcsolatos állásfoglalást, azzal legszorosabban mégis a csatlakozáshoz kötődő pozitív vagy negatív várakozások függnek össze. Nem is elsősorban a belépés közvetlen hatásainak megítélésével, hanem az általános társadalmi-gazdasági változásokhoz fűződő reményekkel vagy félelmekkel. Annál is inkább, mivel a belépésből közvetlenül fakadó változások megítélésében viszonylag egységes a magyar közvélemény: a kötelezettségek közül a külföldiek föld- és ingatlanvásárlási lehetőségét utasítja el egyedül a lakosság többsége, míg a megnyíló lehetőségek közül a legtöbben a mezőgazdaság EU-s támogatásának örülnek. A közvetett hatások megítélésében már nagyobb a szóródás, és nagyobb időbeli változásokat is tapasztalhatunk. Összességében elmondható, hogy a magyar közvélemény az egészségügyi ellátástól kezdve, a közélet tisztaságán keresztül, a fizetésekig az élet csaknem minden területén inkább javulást vár a csatlakozástól. A vizsgálatban felsorolt tizenegy terület közül a legtöbben épp ez utóbbiban vártak javulást: ha idővel némileg csökkent is az arányuk, de egy hónappal a népszavazás előtt is a lakosság hatvan százaléka úgy gondolta, hogy az EU-ba belépvén nőni fognak a fizetések – tízszer annyian, mint ahányan ennek az ellenkezőjét valószínűsítették. (l. 2. táblázat)


2. táblázat: Hogyan fog változni az EU-csatlakozás hatása? Az említések aránya százalékban

Forrás: Medián

Ugyan kétes értelmű dolog a közvélemény várakozásait megalapozottnak vagy megalapozatlannak minősíteni, annyit talán mégis érdemes megjegyeznünk, hogy a belépéshez kapcsolódó várakozások egy kissé eltúlzottnak tűnnek – még ha az emberek minden bizonnyal csak hosszabb távon várnak is javulást az Uniótól. Nemzetközi összehasonlító vizsgálatokból tudható, hogy Magyarországon rendkívül alacsony az emberek jövedelmi elégedettsége: ennek tükrében még inkább szembetűnők a fizetések alakulásával kapcsolatos várakozások.

Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy az emberek nem csak a bérek növekedésével számolnak, hanem – még ennél is egyöntetűbben – az árak emelkedésével is: 86 százalékuk szerint nőni fog az ingatlanok, 80 százalékuk szerint az energia, 76 százalékuk szerint a szolgáltatások és 53 százalékuk szerint a tartós fogyasztási cikkek ára – holott szakértők szerint ezek estében az áresés jóval valószínűbb.

De a magasabb fizetések „árát” nem csak a drágulásban látja a közvélemény, hanem a nagyobb munkaerő-piaci versenyben is. A rendszerváltással járó társadalmi változások közül kétségkívül a munkanélküliség megjelenése hagyta a legmélyebb nyomot a magyar közvéleményben. Függetlenül attól, hogy hogyan alakultak a munkanélküliségi statisztikák, az emberek az elmúlt bő egy évtizedben folyamatosan a munkanélküliséget tartották a legfontosabb társadalmi problémának. (Az ettől való félelem – egy kis románellenességgel megspékelt – hatását a politikai közvéleményre jól lemérhetjük a 2001 végén aláírt Orbán–Nastase megállapodás következményein.) Márpedig éppen a munkahelyek biztonsága volt az egyetlen olyan téma, amelyben az elmúlt hónapokban jelentősen romlottak a lakosság várakozásai. Miközben januárban a közvélemény a vizsgált területek átlagában négyszer akkora arányban várt romlás helyett javulást, addig azok száma, akik szerint a csatlakozás növeli a munkanélküliséget, épp akkora volt, mint azoké, akik ennek az ellenkezőjében bíztak. Ezért aztán nagyon valószínű, hogy az EU támogatottságában januárban bekövetkezett mélypont a média vezető hírei között szereplő gyárbezárásoknak is betudható.

Nyertesek és vesztesek

Azt a félelmet, hogy a csatlakozás hatására növekedhet a munkanélküliség, tulajdonképpen racionálisnak tekinthetjük, hiszen a belépés feltehetően tovább fogja erősíteni azokat a jelenségeket, amelyek a magyarországi munkaerőpiac átstrukturálódását okozzák – és amelyek még inkább leértékelik a képzetlen munkavállalók munkaerő-piaci pozícióit.

Annyi mindenestre tudható, hogy a népszavazás előtti hónapok adatai szerint a társadalmi-demográfiai jellemzők közül az iskolai végzettség és az azzal szoros kapcsolatban lévő foglalkozási státusz mutatta a legnagyobb összefüggést az EU támogatásával. A vezető beosztásúak és a beosztott értelmiségiek körében például az átlagnál 25 százalékkal nagyobb volt a belépést aktívan támogatók aránya (tehát akik azt mondták a kérdezőbiztosoknak, hogy mindenképpen el fognak menni, és igennel fognak szavazni), majd a társadalmi ranglétrán lefelé lépegetve egyre kisebb ez a szám. Foglalkozási csoportok szerint a vállalkozók között találjuk a legtöbb EU-ellenes szavazót, bár itt az átlagosnál nagyobb a belépés aktív támogatóinak az aránya is, ami bizonyára arra utal, hogy a kisvállalkozók egyaránt érzik a csatlakozással járó veszélyeket és lehetőségeket. A legtöbb ellenző, és a legkevesebb támogató a mezőgazdaságban főállásban dolgozók között található. Bár ezek aránya a teljes felnőtt népességben mindössze három százalék, őstermelőként, piacra rendszeresen termelőként vagy mezőgazdasági dolgozó családtagjaként egy jóval szélesebb körnek, a lakosság bő egyhatodának van kapcsolata a mezőgazdasággal, és ennek a társadalmi csoportnak az EU-val kapcsolatos állásfoglalása megegyezik a főállású mezőgazdasági dolgozókéval. Ennek ellenére még a rurális társadalmi közegben is több mint kétszer annyian szavaznának igennel, mint nemmel a csatlakozásra. (l. 3. táblázat)


3. táblázat: A csatlakozás támogatóinak és ellenzőinek aránya különböző társadalmi-demográfiai csoportokban (az összes megkérdezett százalékában)

Forrás: Medián, 2003 január–március, összevont adatok

Pedig könnyen lehet, hogy a csatlakozás vesztesei (mások mellett) éppen ebből a társadalmi csoportból fognak kikerülni, legalábbis a közvélemény bő egyharmada a mezőgazdasági termelőkben, a kisvállalkozókban és a fizikai munkásokban látja a potenciális veszteseket. Egy hónappal a népszavazás előtt az emberek 58 százaléka érzete úgy, hogy a csatlakozásból származó előnyök és hátrányok eléggé eltérő mértékben fogják érinteni majd a különböző társadalmi csoportokat. A veszteseknél is egyértelműbben ítéli meg a közvélemény a lehetséges nyerteseket: körülbelül a lakosság fele szerint a felsősokú végzettségűek és a fiatalok fognak inkább részesülni a csatlakozásból származó előnyökből. A potenciális nyertesek és vesztesek maguk is úgy érzik, őket jobban érinthetik a változások. A fiatalok és különösen a közéleti kérdésekben az átlagnál általában tájékozottabb diplomások többsége pedig úgy gondolja: a hozzájuk hasonlóknak főleg előnye származik majd a belépésből, míg a kisvállalkozók és a mezőgazdaságból élők az átlagnál lényegesen nagyobb mértékben tartanak attól, hogy vesztesei lehetnek a csatlakozási folyamatnak. (l. 4. táblázat)

4. táblázat: Inkább az előnyökből vagy inkább a hátrányokból fognak részesedni? (Az említések aránya az összes megkérdezett százalékban)

Forrás: Medián

Pártok és választók

Az, hogy a csatlakozás igazi nyertesei a fiatalok lesznek, tulajdonképpen az egyik legáltalánosabb közhely a magyar közvéleményben. Egyrészt azért, mert a lakosság többsége az EU-csatlakozást hosszú távú befektetésként fogja fel, és úgy érzi, hogy az abból származó hasznok csak hosszú távon fognak érvényesülni. Másrészt azért, mert a belépéssel megnyíló lehetőségek kihasználásához szükséges rugalmasságot elsősorban a fiatalokban vél felfedezni a közvélemény. Bár tulajdonképpen ezt maguk a fiatalok is így gondolják, mégsem mondhatnánk azt, hogy az átlagot lényegesen meghaladó mértékben támogatnák a belépést.

Ennek feltehetően az az oka, hogy a társadalmi helyzetből többé-kevésbé közvetlenül adódó várakozásokat bizonyos mértékig felülírják – a társadalomban elfoglalt helyünktől szintén nem független – politikai meggyőződések. Nemzetközi vizsgálatok szerint az EU-tagországokban élőket az integráció megítélésében elsősorban utilitarista megfontolások, valamint az ezek hátterében álló emberi tőke, a jövedelem és a határoktól való távolság befolyásolja. Ugyanakkor lényegi különbségeket mutattak ki az alapító és az újonnan belépő országok polgárainak véleményalkotásai között: ez utóbbiakban ugyanis jóval erőteljesebb voltak a politikai kötődések, a szavazási szándékok és a mindenkori kormányok támogatottságának a hatása az integrációval kapcsolatos véleményekre.

Ennek a jelenségnek a magyarázatára a kutatók a kognitív mobilizáció fogalmát hívták segítségül. A szociológiában ez alatt – nagyon leegyszerűsítően fogalmazva – a választópolgárok politikai nagykorúságát értik. A nyugat-európai pártrendszerek többsége klasszikus társadalmi törésvonalak mentén jött létre, amelyekben – a politikai rendszer intézményi sajátosságainak függvényében – minden jelentősebb társadalmi, szociokulturális csoportnak megvolt a maga pártja. A hatvanas évektől a jóléti társadalmak kialakulásának, az oktatás expanziójának, a tömegmédiák működésének hatására a pártok és választói csoportok közötti primer kapcsolat meglazult: a csoportalapú választói döntéseket egyre inkább felváltotta a tematikus választói döntés (issue voting): magyarán az emberek egyre inkább azért szavaztak a különböző pártokra, mert azok képviselték a hozzájuk legközelebbi álláspontot a számukra fontos kérdésekben. A választók egyre inkább kikerültek a pártok gyámkodása alól, és egyre inkább képesekké váltak arra, hogy saját maguk alakítsák ki a véleményüket a fontos közéleti kérdésekről. A régi és az új EU-tagországokban élők véleményalkotásában tapasztalható különbségek részben bizonyára azzal magyarázhatóak, hogy a különböző országokban más és más szintig jutott el a kognitív mobilizáció folyamata. Magyarországon is sok esetben mintha a nyúl vinné a vadászpuskát: számos kérdésben érezhető az, hogy a választók véleményüket a kedvenc pártjuk által képviselt állásponthoz igazítják. Összességében azért is lehet Magyarországon a különböző értékválasztások szerepe kisebb a pártválasztásban, mint másutt Európában, mert nem ezek képezik a pártválasztás alapját, hanem inkább a vélemények kialakítása követi a pártokét. Pontosabban szólva vannak olyan ideológiai álláspontok, amelyek erőteljesen befolyásolják a pártválasztást, míg más kérdésekben a választók az így kialakított törésvonalakhoz igazítják az álláspontjukat. Magyarországon 13 évvel a rendszerváltás után is a kommunista múlthoz való viszony képezi a politikai élet alapvető törésvonalát, ami jól megmutatkozik abban is, hogy a szavazótáborok alakulásában még mindig a generációs törésvonalnak van a legnagyobb szerepe.

Az Európai Unióval kapcsolatos vélemények formálódását egy 2001 áprilisában és egy 2003 márciusában készített adatfelvétel segítségével tudjuk – a nemzetközi szakirodalomban felmerülő fontosabb hipotézisek szerint – részletesebben vizsgálni. (A többváltozós statisztikai elemzés részleteitől ezúttal megkímélem a Tisztelt Olvasókat.) Két évvel és egy hónappal a népszavazás előtt is tulajdonképpen két faktor határozta meg a csatlakozással kapcsolatos állásfoglalásokat, bár idővel a két faktor fontossága és belső szerkezete is átalakult. Az egyik tényezőt a belépés hatásaival kapcsolatos várakozások jelentik, a másikat pedig a politikai preferenciák. A népszavazáshoz közeledve az tűnik valószínűbbnek, hogy a várakozások növekvő mértékben határozzák meg a csatlakozás támogatását, ám a valóságban éppen fordított a helyzet. Bár a várakozások 2003-ban is erősebb összefüggést mutattak a népszavazási szándékokkal, mint a politikai preferenciák, ám idővel az előbbi változóegyüttes szerepe jelentősen csökkent, míg az utóbbié nagyjából ugyanekkora mértékben nőtt. 2001-ben, bár az akkor kormányon lévő Fidesz szavazói az ellenzékeiknél nagyobb arányban voltak a belépés mellett, nem a pártpreferencia, hanem a kormánnyal való elégedettség mutatott közvetlen összefüggést a népszavazási szándékokkal. Magyarán, akkor a jobboldali szavazók nem azért támogatták nagyobb arányban a belépést, mert a pártjuk értékvilágához ez közelebb állt, mint más pártok szavazóiéhoz, hanem azért, mert az aktuális kormánnyal való elégedettségük kivetült az EU-val kapcsolatos állásfoglalásukra is.

A népszavazási szándékok mögött meghúzódó véleményáramlatok bonyolultságát mutatja, hogy 2001-ben mind a csatlakozáshoz kötődő várakozásokat, mind pedig a kormánnyal való elégedettséget a társadalmi-demográfiai jellemzők közül a foglalkozási státusz határozta meg leginkább, ám éppen ellentétes irányban. Amíg ugyanis a kormány teljesítményével inkább a magas státuszú megkérdezettek (pl.: a vezető beosztásúak) voltak elégedettek, addig a csatlakozáshoz elsősorban nem ők, hanem sokkal inkább a kedvezőtlen helyzetűek fűztek pozitív várakozásokat. Az egyik csoport tehát azért támogatta a belépést mert elégedett volt az ország és a saját maga helyzetével, míg a másik csoport azért, mert nem volt elégedett ezzel, és a helyzet javulását a csatlakozástól várta.

A belépéshez fűzött túlzott várakozások mérséklődése is közrejátszhatott abban, hogy 2003 márciusára csökkent a várakozások hatása a népszavazási szándékokra, amelyeket ekkor már nem a foglalkozási státusz, hanem az iskolai végzettség és az életkor határozott meg: egy hónappal a népszavazás előtt a magasabban képzettek és a fiatalok várták a csatlakozástól leginkább az élethelyzetük javulását. A politikai vélemények hatása is megváltozott, mert akkorra már nem a kormány megítélése, hanem a pártpreferencia mutatta a közvetlen összefüggést azzal, hogy ki szavazna nagyobb valószínűséggel a belépés mellett, és ki ellene. A jobb- és a baloldali választópolgárok népszavazási szándékában meglévő különbségeket tehát már nem magyarázhatjuk pusztán az általános politikai elégedettségük különbözőségével. Mivel a Fidesz táborában a fiatalok továbbra is igen erőteljesen felülreprezentáltak voltak, a népszavazási szándékok mögött a két évvel ezelőttihez hasonló ellentmondásos összefüggéseket találhatunk. Bár a közvélemény a fiatalokat tartja a csatlakozás igazi nyertesének, és ők maguk is a többi korosztálynál lényegesen nagyobb mértékben fűznek pozitív várakozásokat ehhez, egy másik minőségükben – antikommunista érzelmű Fidesz szavazóként – mégis hajlanak arra, hogy inkább ellenezzék a belépést. A két hatás kioltja egymást, s így a 30 év alatti korosztályban az átlagot közelíti a belepést támogatók és az azt ellenzők aránya. Ennek az esetnek a fordítottja igaz az MSZP szavazótáborának 40 százalékát kitevő nyugdíjasokra is, akik életkoruk és gazdasági inaktivitásuk miatt sem fűznek sok személyes hasznot a belépéshez. A pártkötődésekből és a csatlakozással kapcsolatos várakozásokból adódó generációs feszültségek is közrejátszhattak abban, hogy sokan nem érezték elég biztosnak a belépéssel kapcsolatos álláspontjukat ahhoz, hogy elmenjenek a népszavazásra. Kérdés, hogy a csatlakozás inkább a félelmeket vagy inkább a reményeket fogja-e inkább igazolni. Nem kell különösebb jóstehetség ahhoz, hogy kijelentsük: az, hogy a lakosság többsége a csatlakozás győztesének vagy vesztesének érzi-e majd magát, az elkövetkező években a magyar politika egyik legfontosabb kérdése lehet.

• Euróna