Skip to main content

Új közigazgatási és finanszírozási lehetőségek a középső régióban

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Budapest csatlakozás előtt


Budapest társadalmi-gazdasági potenciáljából, tudományos kutatási képességeiből, múltjából és a településszerkezetben elfoglalt helyéből egyértelműen kiolvasható, hogy olyan település, amelynek ahhoz, hogy kifejtse önmaga potenciálját, igazán még a külső körülmények sem szabhatnak gátat. Ez a város elválaszthatatlan az agglomerációjától, Magyarországtól, Közép-Európától. Az utóbbi évek kicsit tragikus irányzata volt, hogy a város közigazgatási helyzete, belső közigazgatási megosztottsága, a különböző politikai erők küzdelme sok gátat szabott, ennek ellenére a város fejlődik – még akkor is, ha sok mutató azt igazolja, hogy ebben a közép-európai régióban Prága és Bécs fejlődési tendenciái jobbak, mint Budapestéi. Az elmúlt tíz év alatt háromszázezer ember hagyta el Budapestet, háromszázezer olyan társadalmi státusú ember, aki erőt tudna ennek a városnak adni, és helyette olyan társadalmi rétegek nyomulnak a városba – kisebb számban ugyan –, amelyek nem mindenben tudják helyettesíteni ezt a potenciált. És sajnos úgy néz ki, hogy az utóbbi években a város határai a pénzügyi elosztás, a társadalomirányítás különböző területei, valamint az intézmény-fenntartás szempontjából valóban igazi határokat jelentenek.

A határok megszüntetésének egy különleges formációja lehetne a budapesti középső régió. A régiók olyan területi egységek, amelyek infrastrukturálisan, földrajzilag, társadalmilag, gazdaságilag a településhálózat történetiségét tekintve évszázadok óta együvé tartoztak. Ezért rossz az a regionális térség-meghatározás, az a közigazgatási rendszer, amely az önkormányzati törvényre épül. Abszurdum, hogy a kerületek küzdenek a fővárossal, és hogy Budapestet közigazgatási határok választják el az agglomerációs településektől. Ennek a rendszernek valamilyen módon meg kell újulnia, méghozzá a lehető leggyorsabban, mert az, hogy Budapest fejlődési tendenciája csökkenő értékeket mutat Közép-Európában, nagymértékben ennek a következménye is.

Nagyon érdekes, ha összességükben tekintjük azokat a statisztikákat, amelyek Budapestre és az agglomerációra együttesen vonatkoznak. A beruházások, a befektetések dinamikusabbak, az infrastruktúra össznégyzetméterében dinamikusabban fejlődik, a társadalmi egység még létszámában is nő, összetételében is tartja mindazokat a normákat, amelyek az európai városokat jellemzik. Ha viszont különválasztjuk a várost, döbbenetes a különbség. Példaként csak ennyit: Budapest úthálózatának az értéke az elmúlt tíz évben 30 százalékára csökkent a fejlesztések és fenntartási munkák elmaradása következtében. Ellenben ha együttesen nézem azokkal a fejlesztésekkel, amik a környékén történtek, közel normális a helyzet.

Szükséges tehát Budapesten, Budapest agglomerációjában és régiójában kialakítani egy olyan közigazgatási rendszert, amelyben megszűnnek a határok, és megerősödhetnek a települések közötti együttműködés különböző formái. Van egy javaslat arra, hogy a regionális rendszer újraosztásával ez a középső régió egy nagyobb területi egység legyen – mint statisztikai tervezési egység terjedjen ki négy megyére –, de igazgatásirányítási szempontból Budapest és agglomerációja legyen egy egység, egy közvetlen budapesti régió. Ezen belül lehetne továbbstrukturálni a történelmi adottságok alapján: a belső városmag jellemzőiben, mutatóiban, fejlődési tendenciájában egységes, viszont a külső kerületek más fejlődési tendenciát mutatnak. A budapesti kerületek és az agglomerációs települések között pedig regionális kistérségi szövetségek jöhetnének létre.

Ezt négy év alatt nem lehet létrehozni, de meg lehetne tenni az első lépéseket, például a finanszírozási rendszer gyökeres megváltoztatásával. Magyarországon az utóbbi időben sajnos újra egyre inkább jellemző az újraelosztás technikája és a rendkívül kemény viták. Ezen akkor lehet változtatni, ha az adókból helyben maradó rész nő. Persze szükség van egy korrekciós rendszerre is, amely a történelmi egységek népességaránya, GDP-alkotó képessége, a születés- és lakásszám, illetve egyéb minőségi mutatók alapján működik. Körülbelül két év alatt az egész közigazgatási rendszer is újragondolható ennek megfelelően, hogy a civil szervezetek, a gazdaság és az önkormányzat igazgatási szervezetei között új típusú kapcsolatok jöhessenek létre. Erre már történtek kísérletek, de a városnak még mindig nincs fejlesztési intézete, nincsen saját banki intézményi háttere, nem jöttek létre olyan a gazdasági és a közszolgálati szférát összekötő PPP (Public Privat Partnership) szervezetek, amelyek mobilizálták volna a városfejlesztésben a magángazdaságot. Ezek a szervezetek akkor jöhetnek létre, ha kommunikáció zajlik, ha szövetségek működnek az adott térségben, és abszolút nyitottá válik az informatikai rendszer.

Összefoglalóan tehát azt mondhatom: Budapesten és régiójában egy új rendszert kell kialakítani, amelynek alapvetően az itt élő emberek, gazdasági szervezetek és egyéb más szereplők biztonságát kell szolgálnia. Ennek feltétele egy nyílt várospolitika, az együttműködés, a megfelelő feltételek biztosítása. Ha nem vagyunk képesek ezt a közigazgatásirendszer-módosítást meglépni, ha nem vagyunk képesek ezt a nyíltságot és összefogást megteremteni, Budapest továbbra is teret fog veszíteni a közép-európai medencében.












Hivatkozott cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon