Majtényi László

Nyomtatóbarát változat

A legfrissebb és számomra örömteli hírrel kezdhetem előadásomat: néhány perccel ezelőtt újabb bizonyítékot szerezhettem arra, hogy Magyarországon kifejezetten növekszik a magánszféra védelmének súlya. A technikus kolléga ugyanis, miközben kitűzte rám a mikrofont, nem nyúlt reflexszerűen a zsebembe, hanem a kezembe adta a mikrofon erősítőjét, és azt mondta: betehetem a zsebembe, ha úgy kényelmesebbnek találom. Tekinthetjük ezt akár történeti fordulópont bizonyítékának is: ha nálunk ennyire jelen van a magánszféra tiszteletben tartásának a kultúrája, ha ez a késztetés ott van a zsigerekben, és annyi évtized totalitárius politikai berendezkedése után is működik számtalan pici emberi gesztus, amely nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a másik ember magánszféráját ne sértsük, akkor bizakodva nézhetünk a jövőbe.

Kettős jog, kettős igény

Előadásom első fő kérdése: hol kezdődik a magánszféra és a személyes adatok védelme, és főleg hol, mikor kezdődött Magyarországon? Kosztolányi Dezső írja a húszas évek elején született versében: „Beírtak engem mindenféle könyvbe/ és minden módon számon tartanak./ Porzó szagú, sötét hivatalokban/ énrólam is szól egy agg-szürke lap./ Ó, fogcsikorgatás. Ó, megalázás./ hogy rab vagyok, és nem vagyok szabad./ Nem az enyém már a kezem, a lábam/ és a fejem, az is csak egy adat./ Jobb volna élni messze sivatagban,/ vagy lent rohadni, zsíros föld alatt,/ mivel beírtak mindenféle Könyvbe/ és minden módon számon tartanak./” (1921)

Szívesen elidőznék annál, hogyan veszi át, és hogyan bontja ki József Attila Kosztolányi motívumait a Levegőt! című versében 1937-ben, mely az első sortól az utolsóig ugyancsak arról szól, hogy ott, ahol az álmokat nyilvántartják, ahol a személyes szférát állandóan megsértik, nem is érdemes élni. Említhetem aztán Szép Ernő Emberszag című regényét, ahol fantasztikusan pontos, minden adatvédelmi jogi előírásnak tökéletesen megfelelő adatvédelmi nyilatkozatot tesz közzé 1946-ban, amikor persze fogalma sem lehetett az adatvédelem jogi mibenlétéről:

„Észrevehette a tisztelt olvasó, hogy egynéhány sáncásó bajtársnak kiírtam a nevét, soknak meg csak a neve kezdőbetűit használtam. Akiknek a teljes nevét adom, azoktól az uraktól erre engedelmet nyertem. A többivel nem érintkezhettem, nem tudhatom, kit feszélyezne, kit nem az ő zsidó beosztása; nem szabad se néki magának, se utódjának a legkisebb kényelmetlenséget se szereznem, isten őrizzen.”.

Ezek a sorok huszonöt évvel az adatvédelem első nemzetközi megfogalmazása előtt születtek!

Tanárok között vagyok, irodalomtörténeti példáimmal csak arra kívántam utalni, hogy az adatvédelem semmiképpen sem külsődleges modernizáció a magyar jogrendszerben, hanem a magyar kultúra, gondolkodás szerves része: egészen bizonyos vagyok benne, ha egy kicsit szorgalmasabb lennék, Kosztolányinál korábbi példákat is idézhetnék.

A Magyar Köztársaság 1992-ben fogadott el egy kombinált adatvédelmi és információs adatvédelmi törvényt – a kelet-közép-európai országok közül elsőként. Sőt, ez az első olyan törvény Európában, amelyik a két szabadságjogot, a személyes adatok védelmét és a közérdekű adatok megismerhetőségét egyetlen jogi keretbe foglalta.

Ez fantasztikus újítás: azt mutatja, hogy a Magyar Köztársaság olyan alkotmányos reformlépésekre volt képes, amelyekre Nyugat-Európában azóta is mintaként hivatkoznak. A szó betű szerinti értelmében hivatkoznak rá: például amikor a nemes Brandenburg tartomány 2000-ben elfogadott egy olyan törvénymódosítást, amelyben a tartományi adatvédelmi ombudsman vizsgálati hatáskörét kiterjesztették az információszabadságra, akkor – és erre korábban Nyugat-Európában nem volt soha példa - nem csupán meghívták a törvény vitájára a magyar adatvédelmi biztost, de az indoklásába beleírta, hogy a német tartományi törvényhozó a kiváló és követendő magyarországi mintát is figyelembe veszi, és a jobb magyarországi tapasztalatokra tekintettel is dönt úgy Brandenburg, hogy az adatvédelmet és az információszabadságot szervezetileg összekapcsolja. Ez az összekapcsolás egyáltalán nem magától értetődő: az Európai Unióban ez nem követelmény. Mi az értelme mégis annak, hogy a két szabadságjogról együtt beszéljünk? Mindenekelőtt az, hogy az információs jogok közös filozófián alapulnak. Noha a magánélet védelme és a közérdekű adatok nyilvánosságának az értéke nagyon különböző, hiszen egymással tulajdonképpen ellentétesek, mégis egymást kiegészítő alkotmányos igényről van szó: arról az igényről, hogy az információs társadalomban is olyan világban élhessünk, amelyben egyrészt az egyén átláthatatlan marad, másrészt viszont az állam átlátható lesz.

Az államnak azonban alapvető törekvése, hogy ne legyen transzparens. Fantasztikus történelmi példákat lehet idézni: Az információszabadság egyik első – nagyjából még öntudatlan jelentkezésével – Angliában az abszolutizmus felbomlása idején találkozunk. Az angol polgári forradalom egyik legelső megnyilvánulásaként 1640-ben – még a rövid parlament idején – a parlament követelte, hogy I. Károly nevezze meg azokat, akik gonosz tanácsaikkal döntéseit befolyásolták. Ezt az igényt bátran nevezhetjük az információszabadság korabeli megnyilvánulásának. És már itt látszik, hogy milyen súlya, miféle politikai következményei lehetnek az információszabadság iránti alkotmányos igénynek, hiszen a dolgok oda fejlődtek, hogy 1641-ben lefejezték Londonban Thomas Straffordot, a király főtanácsadóját.

Az Európai Unión belül, mint utaltam rá, a két információs szabadságjog nem feltétlenül jár együtt. Az Egyesült Államokban sem, amely ugyan az információs szabadság mintaországának tekinthető, de szinte semmibe veszi a magánszférához való jogot, különösen az üzleti szférában.

Információs paradoxon: keblek vagy bombák?

Az információs forradalom különös paradoxont termelt ki: az állam ugyan elveszítette azt a monopóliumát, hogy megsértse a magánéletet – azaz: a nagy testvér mellett megjelennek a kis testvérek, sőt a hihetetlen ütemben fejlődő technológia önálló életre kelt, és mintegy fejünkre nőve, iszonyú módon fenyegeti a jogunkat a háborítatlan magánéletre. Orwell regényének főhőse, Winston ugyan elveszetten áll a szobájában, olykor hátat fordít a képernyőnek, hogy ne lássák, bár tudja, hogy a háta is elárulhatja, mit csinál, de azzal még nyugtatgathatja magát, hogy jó, de a Nagy Testvér legalább sötétben, éjjel nem lát.

Ma már viszont nemcsak az a baj, hogy kis túlzással szólva minden játékboltban lehet éjjellátó készüléket venni, minden második szakboltban lehet olyan csőmikrofont kapni, amellyel lehallgatjuk a távoli beszélgetéseket, olyan készülékeket beszerezni, amely az ablaküveg rezgése alapján lehallgathatóvá teszi a szobában elhangzottakat, de már a falakon is át lehet látni. Irakban most az amerikaiak úgy lőhettek át a falakon, hogy a hőeloszlásból infraképernyővel meg tudták állapítani, melyik szobában rejtőznek az orvlövésznek, akiknek forró a fegyverük. Tehát nemhogy sötétben látunk, nemhogy a függöny nem jelent semmit, a falak is átláthatóvá lettek.

A két szabadságjog között tehát különös összefüggést kell megállapítanunk: a közérdekű adatok nyilvánosságát voltaképpen a technológia fejlődése nagyon elősegíti, a személyes adatokat viszont rendkívül sérülékennyé teszi. Egy on-line korszakban sokkal hatékonyabban lehet ellenőrizni az államot, ám ugyanez a technológia korlátlanul felhasználható eszközöket ad mind az állam, mind magánszemélyek, mind a piac kezébe, amellyel akár teljes egészében felszámolhatják a magánéletet. A mostani, terrorral fenyegetett világban sokan helyeselhetik, hogy olyan kamerákkal szerelik fel a repülőtereket, amelyek szó szerint levetkőztetik az utasokat, az anyaszült meztelen utasok azonban ugyanakkor kiszolgáltatottak is a hatóságok előtt: mi a biztosíték arra, hogy egy határőr nem a csinos női kebleket akarja nézegetni, hanem az elrejtett plasztikbombákat? Lassan minden határőrben Hans Castorpot, minden utasban madame Chauchat-t látunk, csak a fehérek közt hiába keressük majd az európait.

A kamera használatát persze lehet korlátozni: van olyan uniós ország, például Olaszország, amely kifejezetten tiltja a kamerák fölszerelését a munkahelyeken, így az iskolákban is. Ez Magyarországon is éles viták tárgya: másfél éve bekamerázták az adatvédelmi biztos hivatalában(!?) a folyosókat, nagyon sokan akarnak kamerákat elhelyezni iskolaudvarokban és zsibongókban, nyilván azért, hogy a drogdílereket kiszűrjék. A technika azonban tökéletesebb annál, hogy csak erre legyen alkalmas: arra is képes, hogy a gyerekeket megfossza a magánélet lehetőségétől. Tehát ha a nyolcadikos Attila és a hetedikes Krisztina meghitt beszélgetését valaki a tanáriból figyelni akarja, akkor a méltányos és egyensúlynak megfelelő információs követelmény azt diktálná, hogy a tanáriban is szereljenek föl egy kamerát, hogy Krisztina és Attila nézhesse, amint a fess tornatanár és a csinos történelem-tanárnő meghitten beszélget a nagyszünetben. Ismétlem: e kérdés szabályozására nincs uniós norma, de egyedi tiltások vannak: jómagam azon lennék, hogy Magyarországon is korlátozás érvényesüljön.

Nézzük e kettős jog másik oldalát, a közérdekű adatok nyilvánosságának jogát. A skandináv országokban ennek törvényi garanciája nagyon előrehaladott, a kontinentális Európa többi részén és Nagy-Britanniában viszont igencsak elmaradott (itt csak 2000-ben fogadták el az információs szabadság-törvényt, amelyet a jogvédők nagyon élesen bírálnak jogkorlátozó jellege miatt). Németország, bár mintaország a személyes adatok nagyon sok jogintézménnyel körülbástyázott védelmében, ugyanakkor egyelőre csak szektorális szinten érvényesülnek a közérdekű adatok védelméről szóló törvények.

A köz és a személy érdekei

A magyar törvény szerint közérdekű adatnak számít mindazon ismeret, amely állami vagy önkormányzati szerv/személy, illetve közfeladatot ellátó egyéb szerv vagy személy (ideértve az önkormányzati képviselőket, iskolaigazgatókat és szerintem néha a tanárokat is) birtokában van, és nem tartozik a személyes adat fogalma alá.

A közérdekű adatok nyilvánossága persze nemcsak a pozitív ismeretek terjesztését jelenti, hanem a negatív tartalmú, a közhatalom számára kínos információét is, amely aligha kedvenc tárgya a marketing-kormányoknak, a sikerpropagandára törekvő közhatalomnak. És itt kezdődnek a konfliktusok.

Az információs jogok terén elért magyarországi eredményeket az elmúlt években sok tekintetben megtagadta vagy visszavette a politikai elit. Számos politikai botrány robbant ki például amiatt, hogy olyan közszereplők küldtek levelet magyar állampolgárok magáncímére, akiknek erre a törvény nem ad felhatalmazást – az előző miniszterelnököt számos támadás is érte emiatt. Ezért aztán különösen meglepő volt, amikor a mostani EU-kampány első lépéseként az Európai Uniós Kommunikációs Közalapítvány levelezésbe bocsátkozott az összes magyar családdal – holott jogerős bírói ítélet is megállapította, hogy csak törvényi felhatalmazással lehetne közintézménynek levelezést kezdeményezni állampolgárokkal. Ráadásul, túl azon, hogy ezen akcióban az információs jogok mindkét oldala sérült, még számos további alkotmányos sérelem is támadt: például a közalapítvány csak a férfiúnak írt levelet, ha ugyanazon a címen középkorú nőt és férfit is talált. Mindez egyfelől arra utal, hogy Magyarországon a politikai elit nem hajlandó, de korlátoltsága miatt nem is tud különbséget tenni propaganda és közérdekű adatok nyilvánossága között, másfelől továbbra is minden lelkiismeret-furdalás nélkül visszaél a személyes adatokkal. Holott a közérdekű adatok nyilvánosságára vonatkozó törvény Magyarországon radikálisan szabadságpárti – csak épp az alkalmazásával vannak gondok.

A technika újabb csapdája

A közérdekű adat fogalma után ezen a ponton érdemes emlékeztetnünk a személyes adat fogalmára is. Az 1981-ben elfogadott Európa tanácsi adatvédelmi egyezmény kimondja, hogy személyes adat az az információ, amely egy élő emberi lénnyel kapcsolatos vagy kapcsolatba hozható, amennyiben az adatot legalább részben automatikusan kezelik, azaz: ha a szóban forgó személyes adat számítógépre vagy számítógéppel kapcsolatos adathordozóra kerül. A magyar adatvédelmi törvény, amely egyébként alapvetően nagyon jó törvény, nem tesz különbséget az adat és az információ között, ami mind informatikai megközelítésben, mind pedig a társadalmi informatikai fogalomrendszer szerint is pontatlan, és ennek megfelelően a személyes adat fogalomkörébe utal minden élő emberi lénnyel kapcsolatos adatot vagy információt. A magyar törvény ugyanakkor nem teszi hozzá, hogy valami csak akkor tekinthető személyes adatnak, ha automatikusan kezelik. Ez teljesen indokolt, hiszen ha kizárják a törvény hatálya alól, például, a papíros alapú információhordozókat, akkor pofonegyszerűen ki lehet játszani az adatvédelmi törvényeket: kimentik az adatbázisból, és kinyomtatják papírra, vagy rovásírással felírják bárhová, egy botra akár, valahova, és máris újra beszkennelik, amint elmentek az adatvédelmi ellenőrök. Megint különös paradoxonhoz érkezünk tehát: ami hasznos újat hozott a számítógép – nevezetesen, hogy újra lehet strukturálni az adatbázisokat –, az a másik szempontból rettenetes veszélyforrássá válik: egészen ártatlan adatokból egészen érzékeny adatokat lehet gyártani.

Lássunk egy példát! A Központi Adatfeldolgozó Nyilvántartási és Választási Hivatal adatbázisa nagyon kevéssé érzékeny adatbázis: benne van a lakcímünk, a nevünk, a személyazonosító jelünk, az életkorunk, anyánk neve, születési hely, idő. Ugyanakkor néhány gomb megnyomásával olyan szempontból listázhatjuk és csoportosíthatjuk ezeket az adatokat, amely már egy rendkívül érdekes és érzékeny adatsor lesz. Azt a parancsot adjuk például, hogy kérünk egy listát azokról a Budapest II., XII. és I. kerületében (itt a legdrágábbak a telkek és a lakások) élő nőkről, akik elmúltak tizenhat évesek, de nem töltötték be a negyvenötödik életévüket, és – tegyünk hozzá még egy konjunktív feltételt – akiknek a lakcímén négynél nem több további személy lakik. Ekkor meg fogjuk kapni gyakorlatilag a luxuskörülmények között élő és a szexuálisan aktív életkorban lévő nők listáját, és máris küldhetjük egy direkt marketing akció keretében a finomkozmetikumokat és a drága fehérneműt reklámozó katalógusokat. A kezemben van ekkor egy rendkívül szenzitív lista, holott a legártatlanabb adatbázisból vettem ki.

Az Európai Unió 1995 októberében fogadta el adatvédelmi irányelvét, amely 1998-ban lépett hatályba: eszerint személyes adat minden élő természetes személyre vonatkozó adat, amely természetes személy szociális, fiziológiai, családi vagy munkahelyi tényezői alapján vagy egyéb módon meghatározott. Az európai uniós irányelv definíciója lazább a magyarnál, mert azt mondja: nem tekinthető személyes adatnak az az információ, amelyből csak aránytalan erőfeszítéssel lehet rekonstruálni egy élő emberi lény kapcsolatrendszerét, azonosítani őt. A magyar törvény kategorikus: személyes adat minden olyan adat, amely egy-egy élő emberi lényre vonatkozik, és ezt a minőségét mindaddig megtartja, amíg a kapcsolat helyreállítható – akár aránytalan erőfeszítéssel is. Ha például egy iskolában azoknak a történelemtanároknak az adatait kérik, akik a budapesti bölcsészkaron végeztek, tudományos fokozattal rendelkeznek és nincsenek negyven évesek, és van egy iskola, ahol csak egyetlen egy ember felel meg ennek a követelménynek, akkor ez az adatkérés az adatkérő logikája szerint nem személyes adatkérés (hiszen nem kíváncsi az érintettek személyes adataira), a magyar törvény szerint azonban, ha van olyan tanár, aki minden kétséget kizáróan fölismerhető a szolgáltatott adatból, akkor a szóban forgó adat személyes adatnak számíthat. Ha megkérdezik, hogy hány roma van az osztályban, és valaki azt feleli: mindegyik roma, akkor ez személyes adattá válik az összes diákra nézve, hiszen ha mindegyik gyerek roma, akkor egyenként is azonosítható a roma mivolt. Ha viszont azt feleli, hogy a kilencven százalékuk roma, akkor nem válik személyes adattá ez az információ. Ehhez képest az európai uniós szabályozás kevésbé szigorú: ha nehéz visszajutni egy-egy meghatározott személyhez, akkor az adott információ nem személyes adat.

Öt elv, öt korlát

Fegyverexport. Az Európai Unióban az amszterdami szerződés 255. szakasza előírja, hogy az Unió minden polgárának és jogi személyének joga van ahhoz, hogy az Európai Unió parlamentjének, bizottságának és a tanácsnak az irataiba betekintsen, de maga az Európai Unió igencsak hajlamos arra, hogy elhárítsa a közérdekű adatokra vonatkozó igényeket. Az Európai Unió bíróságának a néhány esete is bizonyítja ezt, a Hautala-esetben az elsőfokú bíróság az Európai Parlament képviselőnőjének adott igazat, akitől korábban megtagadták az EU szervei (köztük a Tanács) bizonyos fegyverexporttal kapcsolatos adatok kiadását, azzal, hogy azok titkosak. A bíróság végül csak elismerte a képviselő részleges megismerési jogát. A finn európai parlamenti képviselőhölgy szerette volna kikérni a hagyományos fegyverek exportjával kapcsolatos és a tanács által kezelt bizonyos adatokat, de kérését azonnal visszautasították. Az elsőfokú bíróság radikálisan a képviselőnő mellé állt, és a jogi igényt levezette az említett amszterdami szerződés 255. szakaszából. A másodfokú bíróság nem látott összefüggést az információszabadságból adódó jogi kötelezettséggel, de mégiscsak a képviselőasszonynak adott igazat.

A bajor sör esete. Egy képviselő túlságosan szigorúnak találta a bajor sör brit forgalmazási szabályait, és ezért kifogást írt az illetékes európai uniós szervnek. Az Európai Unió illetékes szerve szakértőket hallgatott meg, és választ is adott a kérdezőnek. A kérdező azonban arra is kíváncsi volt, hogy kik voltak az uniós szerv szakértői, ezt azonban már megtagadták tőle, mégpedig azzal, hogy a szakértők magánszféráját sértené, hogy ha megtudná egy állampolgár, hogy éppenséggel ki vállalt szakértést az Európai Uniónak. Magyarországon is volt egy hasonló eset: a kérelmező a Széchenyi-ösztöndíjakat elbíráló bizottság tagjainak a névsorára volt kíváncsi, s ugyanúgy elutasító választ kapott, mint a bajorsör-szakértők kilétének firtatója. (A bírálók névsorát az én akkori ajánlásom alapján az érintettek, igényük szerint végül megkaphatták.)

Az Európai Unióban tehát van adatvédelmi irányelv, de a közérdekű adatok nyilvánosságára vonatkozóan már nincs általános jogi szabály, csupán a jóindulatot demonstráló kódexek, amelyeknek azonban nincs kötelező jogi erejük. Említsük meg Södermann, az Európai Unió volt ombudsmanja nevét (mintegy fél éve mondott le), aki élharcosa volt a közérdekű adatok megismerésének és annak, hogy ez az igény kikényszeríthető legyen.

Az Unión belüli információszabadság második dimenziója a jog arra a tudásra, hogy hol születnek a különböző döntések. A harmadik az Európai Unió szabályainak és döntéshozó mechanizmusának érthetősége és felfoghatósága, a negyedik a bizottsági és a tanácsi kommunikáció megkövetelt nyíltsága és nyilvánossága, amellyel kapcsolatban sok (és sokszor jogos) bírálat érte az EU-t. Az információszabadság ötödik összetevője az indoklási kötelezettség, azaz, az érintettek kötelesek megindokolni minden döntést – ami ugyancsak kevesebb annál, mint amit ma Magyarországon az információszabadság jogi igényeként megfogalmazhatunk.

A nyilvánosság egyik legfontosabb korlátja az Európai Unióban is az üzleti titok, az Európai Unió saját pénzügyi érdeke, valamint az állami titokvédelem. Sajnálatos módon a korlátozás alapulhat azon is, hogy az Európai Unió valamely intézménye kívánja megvédeni saját érdekeit, s ez is indoka lehet információ visszatartásának. Ez azonban nyilvánvalóan melegágya a joggal való visszaélésnek és a közérdekű adatok eltitkolásának.

Végezetül, hadd hívjam fel a figyelmet az információszabadság még egy lényeges területére, amely véleményem szerint akár kulcsfontosságúnak is tekinthető: a jogalkotás nyilvánosságára gondolok. Arról a rendszerváltás óta eltelt több mint egy évtizede kielégítetlen jogos igényről van szó, hogy elfogadásuk előtt hozzájuthassunk és hozzászólhassunk az életünket alapvetően érintő jogszabályok tervezeteihez, s csak remélhetjük – bár ez korántsem biztos –, hogy az igazságügyi kormányzat érzékelhető jóindulatával ez a helyzet belátható időn belül változni fog. (l. keretben)

• Euróna