Rechnitzer János

Nyomtatóbarát változat

Magyarországnak nemcsak a csatlakozásra, hanem a 2006 utáni időszakra is készülnie kell, tehát arra az új tervezési időszakra, amikor az Európai Unió a forráselosztásokat, a támogatási rendszereket és egyáltalán a térségfejlesztés rendszereit, stratégiáit és elveit megfogalmazza. És ennek az egyik nagyon izgalmas és sarkalatos vetülete a városfejlődés és a városi terek fölértékelődése.

A hosszú előkészítő munka után három évig dolgoztak az Európai Unió és a társult országok területfejlesztési miniszterei azon, hogy elkészítsék Az európai területfejlesztés perspektívái vagy irányelvei című dokumentumot, amelyet 2000-ben fogadtak el. Ez a dokumentum valójában már az új évszázad területfejlesztési dimenzióit próbálja megfogalmazni. Ezekben az irányelvekben, gondolati rendszerekben nagyon sok üzenet van Magyarország számára is.

A dokumentumból néhány elemet szeretnék kiemelni, majd pedig bemutatni a magyar városhálózat fejlődési sajátosságait, kitérve a nagyvárosok versenyére, majd pedig néhány mondattal vázolnám, mit kellene tenni az elkövetkezendő esztendőkben, hogy a teljes jogú tagság és a teljes aktív részvétel fölkészülésében még lépni tudjunk.

A leginkább újszerű ebben a dokumentumban az, hogy a területfejlesztésben a hangsúly a régióról átterelődik a városokra. A városok új szerepet, új funkciót kapnak. A város, mint a gazdaságnak, a társadalomnak koncentrált tere, az eljövendő európai fejlesztésekben fölértékelődik. A városi világ, a városi környezet, a városoknak, mint rendszernek az együttélése, együttműködése, hálózata más tartalmat jelent a területfejlesztésben és a térségfejlesztésben. Már nem városok hierarchiájáról szólnak az elemzések, hanem városok hálózatáról, együttműködésekről, kapcsolatokról. Ma már nem arról van szó, hogy egy város hogyan tud valójában ebben a hierarchiában funkciókat tömöríteni, hanem arról, hogy egy város hogyan lesz versenyképes, hogyan tud ebben a rendkívül erős globalizálódó és európai gazdasági térben minél jobb pozíciókat kivívni.

Mit üzen itt az Európai Unió a városfejlesztésben, milyen dimenziókat próbál megfogalmazni? Öt fő paraméterre kívánják a hangsúlyt helyezni.

Az első: kooperáció a városok között, a hálózati szemlélet, egymás lehetőségeinek kiegészítése, a puzzle-ként összeépülő tér. Ez nem azt jelenti, hogy mindenkinek mindene legyen, hanem mindenkinek az legyen, ami számára a legjobb, amit ott a legjobban lehet működtetni, ezáltal ezek a városok egymással kooperáljanak, együtt éljenek. Városcsoportok integrált fejlesztéséről szól már Európa. Már a 2006-os fejlesztések között is ilyen irányú kutatások, ilyen irányú tervezési megbízások bukkannak föl.

A másik pont: a dinamikus, vonzó és versenyképes városok fölértékelődnek azzal, hogy egy kicsit talán Európa tömbösödik, jobban bezáródik. Fölértékelődik az úgynevezett gateway-városoknak, kapuvárosoknak, befogadó városoknak, információátadó városoknak a szerepe. Ha minden igaz, az első körben hazánkban 1800 km határszakasz lesz nem európai uniós határ, és nagyon sok jelentős, nagy potenciállal rendelkező város található ennek a határszakasznak a közelében. Ezen városok szerepe megváltozik, ők lesznek az európai értékek, az európai gondolatok közvetítői.

A harmadik, a gazdasági szerkezet átalakítása. Ez teljesen magától értetődő, ezért erről nem akarok külön is beszélni.

A negyedik a városok folyamatos fejlesztése. A városnak mint rendszernek a fejlesztésében, a környezet, a minőség állapotában, a szolgáltatások, infrastrukturális rendszerek bővítésében egyre nagyobb szerepet kell szánni az ökorendszernek, tehát a városi térnek – ami alatt a lakóteret, a városi zöldövezeteket, egyáltalán a városi életmódnak a fizikális környezeti rendszereit értjük, és külön hangsúlyt kap majd az agglomeráció is. Az agglomerálódás most éri el a magyar városhálózatot, a második városfejlődési szakaszba jut a városállományunk, a nagyvárosok egyre nagyobb része. Prüszkölnek is a városatyák, hogy kiköltöznek, csökken a nagyvárosok népessége, hogy csökken a normatíva: szabályozásrendszerünk arra épült, hogy minél többen lakjanak a városban. Ezzel szemben megindulnak a természetes folyamatok: el kell kezdeni a kommunikációt a környezettel, ez újfajta városvezetési, városirányítási stratégiát tesz szükségessé.

Partnerség a város és vidéke között – ez a másik új, nagy téma. A városok éljenek együtt a vidékükkel, merítsék a vidékből az energiát, és a vidéki energiák is gyarapodjanak a városi térből. A magyar modell egyelőre messze áll ettől. Ma még a város kiküldi a számlát a kistelepülésnek, hogy legyen szíves fizetni azért, mert itt tanul a gyermek, itt képzi magát, ide jár, itt vesz igénybe szolgáltatásokat. Ez az új struktúra azt üzeni, hogy nem, ne ilyen irányban gondolkodjunk, hanem arról: hogy lehet olyan szövetségeket, együtt élő tereket, együtt működtetett infrastruktúrákat, rendszereket, intézményeket létesíteni, amelyben a város és a vidék közötti kommunikáció természetessé válik, és ezzel valójában a városi térnek a funkciói, a versenyképessége erősen gyarapszik.

A vidéki térségek diverzifikációja is megjelenik a dokumentumban. Nálunk persze politikailag túldimenzionált jelentést kapott a vidékfejlesztés a nem éppen sikeres elmúlt időszakban. Valójában azonban más szelek fújnak Európából, és ezek a vidéki tereknek a várossal való egyfajta természetes integrációjáról tudósítanak. Nálunk a vidékfejlesztésben sajnos a városok hosszú ideig kívülállók voltak, nehezen mozdultak együtt a falusi településekkel abban, hogy együtt fejlesszenek, holott az új rendszer lényege éppen az, hogy hogyan lehet az egységet kialakítani.

A kilencvenes évek magyar városhálózatának fejlődését leginkább a „várostúlburjánzással” jellemezhetnénk. 1990 és 2001 között a városállomány 164-ről 253-ra növekedett, ez 53 százalékos emelkedést jelent. Rendkívül erőteljes. Amint a téma kiváló kutatói állítják: ennek a hatalmas tömegű városnak a java része – főleg az utóbbi időszak városi rangot kapott települései – város a közigazgatási funkció szerint, azonban valós városi funkciókkal nem vagy csak töredékesen rendelkezik. Érdekes, hogy míg a közigazgatási funkció szempontjából 53 százalékkal nőtt a városok száma, addig a városi népesség csak 9 százalékkal nőtt, tehát látható, hogy milyen kicsi ezeknek a városoknak a népessége, bár ezt a 9 százalékot még Magyarország vonatkozásában sem lehet lebecsülni. És szeretném hangsúlyozni, Budapest ebben az adatban nincs benne. Budapest nélkül számítva 1990-ben még 27 ezer ember lakott egy átlagos magyar városban, 2001-ben ez a szám 19 ezerre csökkent, tehát a kisvárosi, kis-középvárosi hálózat felé mozdultunk el, és a városi népesség aránya 61 százalékról 65 százalékra, tehát 3,5 százalékkal növekedett. Nagyon érdekes a városok számának növekedési görbéje, amelynek a kiugró pontjai a választások előtti évekre esnek. A politika előszeretettel adományoz ilyen a funkciókat, nem úgy, mint dicső királyaink. Amikor ők a városnak rangot adtak, akkor ehhez pénzt és forrásokat is biztosítottak. Most többnyire csak rangot, címeket adnak. Egyedül 1999-ben volt olyan megugrás, amelyik nem a választás előtti évre esik.

Melyek a városhálózat tagozódásának a jellemzői? Csináltunk egy összehasonlító vizsgálatot, 1990 és 1997 között. Az eredményeink nagyon egybecsengtek a korábbi vizsgálatokéival. Így például míg a 90-es évek elején a centrumfunkciók, tehát az igazgatási, irányítási, a föntről leadott szerepkörök voltak a differenciálás főbb elemei, és csak utána jöttek a szellemi erőforrások (az első logikusan szívja a másodikat, hiszen a centrumfunkciók odahozzák a szellemi erőforrásokat, a jól képzett, magasan kvalifikált rétegeket), addig 1997-re ez a struktúra megváltozott: ma már a fogyasztáshoz kapcsolódó intézményrendszerek megjelenése differenciálja a városi tereket. Előtérbe lép a gazdasági potenciál, és érdekes módon háttérbe kerülnek a centrumfunkciók, tehát a leosztott szerepkörök, intézmények, azok az intézmények, amelyekért korábban oly dicső harc folyt a városok között.

Egyes fiatal városok új középvárosi funkciókat tudnak magukhoz telepíteni, s ezek a szerepkörök az intézményekben, gazdaságban, szellemi erőforrásokban jelennek meg. Ezek a városok nagyon erős tömböt, egy úgynevezett középvárosi tömböt hoznak létre az országban. Új városok bukkannak elő a perifériákon, majd pedig kialakul a periferizálódó kisvárosi hálózat, amely aztán valójában leszakad. Miért szakad le? Egy polgármester mondta nekem, hogy olyan szép a város, olyan sokat fejlődött, annyi minden kiépült, annyi minden változott, és hát most mi miért tesszük őt a leszakadó kategóriába. A válasz egyszerű: a többiek náluk sokkal dinamikusabban fejlődnek.

Nagyon differenciált a nagyvárosi hálózat, a 22 domináns nagyváros szerkezete is megosztott. Ebben a nagyvárosi hálózatban ma még kiemelkedik a két vezérváros, Székesfehérvár és Győr, azonban látni kell, hogy ezek előreláthatóan hamarosan kimerülnek. Győr esetében a kimerülés jegyeit én már tapasztalom. Fehérvárra nem mondok prognózist, de tudom borítékolni a kimerülés jegyeit. Új stratégiákat kell ezekre a városokra kialakítani, változtatni kell a város belső fejlesztési elképzeléseit, a hangsúlyokat a szellemi erőforrásokra és a humán kapacitásokra kell helyezni, el kell kezdeni a város és környéke közötti új kommunikációs rendszereket kialakítani, föl kell tölteni a meglévő intézményeket, erőteljesebb PR, külső kapcsolatok és egyebek kellenek ezeknek a városoknak is. A klasszikus nagyvárosok, tehát Pécs, Szeged, Debrecen és Miskolc rendkívül nagy energiákkal rendelkeznek. A gazdasági előny nem jelenti a sikerességet. A sikeresség nagyon komplex, nagyon összetett rendszer a városok esetében: a városi világ, a városi tér rendkívül sok elemet, tényezőt takar, és a városfejlesztésnél ezeket együttesen kell kezelni.

Bízom benne, hogy egy fejlett és fejlődésre érett, egyben dinamikus városhálózattal tudunk az Európai Unióhoz csatlakozni.

• Euróna