Skip to main content

Új szelek, új szerepek

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Csatlakozásra váró városok


Magyarországnak nemcsak a csatlakozásra, hanem a 2006 utáni időszakra is készülnie kell, tehát arra az új tervezési időszakra, amikor az Európai Unió a forráselosztásokat, a támogatási rendszereket és egyáltalán a térségfejlesztés rendszereit, stratégiáit és elveit megfogalmazza. És ennek az egyik nagyon izgalmas és sarkalatos vetülete a városfejlődés és a városi terek fölértékelődése.

A hosszú előkészítő munka után három évig dolgoztak az Európai Unió és a társult országok területfejlesztési miniszterei azon, hogy elkészítsék Az európai területfejlesztés perspektívái vagy irányelvei című dokumentumot, amelyet 2000-ben fogadtak el. Ez a dokumentum valójában már az új évszázad területfejlesztési dimenzióit próbálja megfogalmazni. Ezekben az irányelvekben, gondolati rendszerekben nagyon sok üzenet van Magyarország számára is.

A dokumentumból néhány elemet szeretnék kiemelni, majd pedig bemutatni a magyar városhálózat fejlődési sajátosságait, kitérve a nagyvárosok versenyére, majd pedig néhány mondattal vázolnám, mit kellene tenni az elkövetkezendő esztendőkben, hogy a teljes jogú tagság és a teljes aktív részvétel fölkészülésében még lépni tudjunk.

A leginkább újszerű ebben a dokumentumban az, hogy a területfejlesztésben a hangsúly a régióról átterelődik a városokra. A városok új szerepet, új funkciót kapnak. A város, mint a gazdaságnak, a társadalomnak koncentrált tere, az eljövendő európai fejlesztésekben fölértékelődik. A városi világ, a városi környezet, a városoknak, mint rendszernek az együttélése, együttműködése, hálózata más tartalmat jelent a területfejlesztésben és a térségfejlesztésben. Már nem városok hierarchiájáról szólnak az elemzések, hanem városok hálózatáról, együttműködésekről, kapcsolatokról. Ma már nem arról van szó, hogy egy város hogyan tud valójában ebben a hierarchiában funkciókat tömöríteni, hanem arról, hogy egy város hogyan lesz versenyképes, hogyan tud ebben a rendkívül erős globalizálódó és európai gazdasági térben minél jobb pozíciókat kivívni.

Mit üzen itt az Európai Unió a városfejlesztésben, milyen dimenziókat próbál megfogalmazni? Öt fő paraméterre kívánják a hangsúlyt helyezni.

Az első: kooperáció a városok között, a hálózati szemlélet, egymás lehetőségeinek kiegészítése, a puzzle-ként összeépülő tér. Ez nem azt jelenti, hogy mindenkinek mindene legyen, hanem mindenkinek az legyen, ami számára a legjobb, amit ott a legjobban lehet működtetni, ezáltal ezek a városok egymással kooperáljanak, együtt éljenek. Városcsoportok integrált fejlesztéséről szól már Európa. Már a 2006-os fejlesztések között is ilyen irányú kutatások, ilyen irányú tervezési megbízások bukkannak föl.

A másik pont: a dinamikus, vonzó és versenyképes városok fölértékelődnek azzal, hogy egy kicsit talán Európa tömbösödik, jobban bezáródik. Fölértékelődik az úgynevezett gateway-városoknak, kapuvárosoknak, befogadó városoknak, információátadó városoknak a szerepe. Ha minden igaz, az első körben hazánkban 1800 km határszakasz lesz nem európai uniós határ, és nagyon sok jelentős, nagy potenciállal rendelkező város található ennek a határszakasznak a közelében. Ezen városok szerepe megváltozik, ők lesznek az európai értékek, az európai gondolatok közvetítői.

A harmadik, a gazdasági szerkezet átalakítása. Ez teljesen magától értetődő, ezért erről nem akarok külön is beszélni.

A negyedik a városok folyamatos fejlesztése. A városnak mint rendszernek a fejlesztésében, a környezet, a minőség állapotában, a szolgáltatások, infrastrukturális rendszerek bővítésében egyre nagyobb szerepet kell szánni az ökorendszernek, tehát a városi térnek – ami alatt a lakóteret, a városi zöldövezeteket, egyáltalán a városi életmódnak a fizikális környezeti rendszereit értjük, és külön hangsúlyt kap majd az agglomeráció is. Az agglomerálódás most éri el a magyar városhálózatot, a második városfejlődési szakaszba jut a városállományunk, a nagyvárosok egyre nagyobb része. Prüszkölnek is a városatyák, hogy kiköltöznek, csökken a nagyvárosok népessége, hogy csökken a normatíva: szabályozásrendszerünk arra épült, hogy minél többen lakjanak a városban. Ezzel szemben megindulnak a természetes folyamatok: el kell kezdeni a kommunikációt a környezettel, ez újfajta városvezetési, városirányítási stratégiát tesz szükségessé.

Partnerség a város és vidéke között – ez a másik új, nagy téma. A városok éljenek együtt a vidékükkel, merítsék a vidékből az energiát, és a vidéki energiák is gyarapodjanak a városi térből. A magyar modell egyelőre messze áll ettől. Ma még a város kiküldi a számlát a kistelepülésnek, hogy legyen szíves fizetni azért, mert itt tanul a gyermek, itt képzi magát, ide jár, itt vesz igénybe szolgáltatásokat. Ez az új struktúra azt üzeni, hogy nem, ne ilyen irányban gondolkodjunk, hanem arról: hogy lehet olyan szövetségeket, együtt élő tereket, együtt működtetett infrastruktúrákat, rendszereket, intézményeket létesíteni, amelyben a város és a vidék közötti kommunikáció természetessé válik, és ezzel valójában a városi térnek a funkciói, a versenyképessége erősen gyarapszik.

A vidéki térségek diverzifikációja is megjelenik a dokumentumban. Nálunk persze politikailag túldimenzionált jelentést kapott a vidékfejlesztés a nem éppen sikeres elmúlt időszakban. Valójában azonban más szelek fújnak Európából, és ezek a vidéki tereknek a várossal való egyfajta természetes integrációjáról tudósítanak. Nálunk a vidékfejlesztésben sajnos a városok hosszú ideig kívülállók voltak, nehezen mozdultak együtt a falusi településekkel abban, hogy együtt fejlesszenek, holott az új rendszer lényege éppen az, hogy hogyan lehet az egységet kialakítani.

A kilencvenes évek magyar városhálózatának fejlődését leginkább a „várostúlburjánzással” jellemezhetnénk. 1990 és 2001 között a városállomány 164-ről 253-ra növekedett, ez 53 százalékos emelkedést jelent. Rendkívül erőteljes. Amint a téma kiváló kutatói állítják: ennek a hatalmas tömegű városnak a java része – főleg az utóbbi időszak városi rangot kapott települései – város a közigazgatási funkció szerint, azonban valós városi funkciókkal nem vagy csak töredékesen rendelkezik. Érdekes, hogy míg a közigazgatási funkció szempontjából 53 százalékkal nőtt a városok száma, addig a városi népesség csak 9 százalékkal nőtt, tehát látható, hogy milyen kicsi ezeknek a városoknak a népessége, bár ezt a 9 százalékot még Magyarország vonatkozásában sem lehet lebecsülni. És szeretném hangsúlyozni, Budapest ebben az adatban nincs benne. Budapest nélkül számítva 1990-ben még 27 ezer ember lakott egy átlagos magyar városban, 2001-ben ez a szám 19 ezerre csökkent, tehát a kisvárosi, kis-középvárosi hálózat felé mozdultunk el, és a városi népesség aránya 61 százalékról 65 százalékra, tehát 3,5 százalékkal növekedett. Nagyon érdekes a városok számának növekedési görbéje, amelynek a kiugró pontjai a választások előtti évekre esnek. A politika előszeretettel adományoz ilyen a funkciókat, nem úgy, mint dicső királyaink. Amikor ők a városnak rangot adtak, akkor ehhez pénzt és forrásokat is biztosítottak. Most többnyire csak rangot, címeket adnak. Egyedül 1999-ben volt olyan megugrás, amelyik nem a választás előtti évre esik.

Melyek a városhálózat tagozódásának a jellemzői? Csináltunk egy összehasonlító vizsgálatot, 1990 és 1997 között. Az eredményeink nagyon egybecsengtek a korábbi vizsgálatokéival. Így például míg a 90-es évek elején a centrumfunkciók, tehát az igazgatási, irányítási, a föntről leadott szerepkörök voltak a differenciálás főbb elemei, és csak utána jöttek a szellemi erőforrások (az első logikusan szívja a másodikat, hiszen a centrumfunkciók odahozzák a szellemi erőforrásokat, a jól képzett, magasan kvalifikált rétegeket), addig 1997-re ez a struktúra megváltozott: ma már a fogyasztáshoz kapcsolódó intézményrendszerek megjelenése differenciálja a városi tereket. Előtérbe lép a gazdasági potenciál, és érdekes módon háttérbe kerülnek a centrumfunkciók, tehát a leosztott szerepkörök, intézmények, azok az intézmények, amelyekért korábban oly dicső harc folyt a városok között.

Egyes fiatal városok új középvárosi funkciókat tudnak magukhoz telepíteni, s ezek a szerepkörök az intézményekben, gazdaságban, szellemi erőforrásokban jelennek meg. Ezek a városok nagyon erős tömböt, egy úgynevezett középvárosi tömböt hoznak létre az országban. Új városok bukkannak elő a perifériákon, majd pedig kialakul a periferizálódó kisvárosi hálózat, amely aztán valójában leszakad. Miért szakad le? Egy polgármester mondta nekem, hogy olyan szép a város, olyan sokat fejlődött, annyi minden kiépült, annyi minden változott, és hát most mi miért tesszük őt a leszakadó kategóriába. A válasz egyszerű: a többiek náluk sokkal dinamikusabban fejlődnek.

Nagyon differenciált a nagyvárosi hálózat, a 22 domináns nagyváros szerkezete is megosztott. Ebben a nagyvárosi hálózatban ma még kiemelkedik a két vezérváros, Székesfehérvár és Győr, azonban látni kell, hogy ezek előreláthatóan hamarosan kimerülnek. Győr esetében a kimerülés jegyeit én már tapasztalom. Fehérvárra nem mondok prognózist, de tudom borítékolni a kimerülés jegyeit. Új stratégiákat kell ezekre a városokra kialakítani, változtatni kell a város belső fejlesztési elképzeléseit, a hangsúlyokat a szellemi erőforrásokra és a humán kapacitásokra kell helyezni, el kell kezdeni a város és környéke közötti új kommunikációs rendszereket kialakítani, föl kell tölteni a meglévő intézményeket, erőteljesebb PR, külső kapcsolatok és egyebek kellenek ezeknek a városoknak is. A klasszikus nagyvárosok, tehát Pécs, Szeged, Debrecen és Miskolc rendkívül nagy energiákkal rendelkeznek. A gazdasági előny nem jelenti a sikerességet. A sikeresség nagyon komplex, nagyon összetett rendszer a városok esetében: a városi világ, a városi tér rendkívül sok elemet, tényezőt takar, és a városfejlesztésnél ezeket együttesen kell kezelni.

Bízom benne, hogy egy fejlett és fejlődésre érett, egyben dinamikus városhálózattal tudunk az Európai Unióhoz csatlakozni.
































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon