Szaló Péter

Nyomtatóbarát változat

Engedjék meg, hogy az FVM helyettes államtitkáraként előadásomban elsősorban a főpolgármester úr bevezetőjében felvetett gondolatokra reagáljak. Nemrégiben készült el az Európai Unió országjelentése, ami összességében pozitív képet állít ki hazánk regionális politikájáról – függetlenül attól, hogy Magyarország csak „részben teljesült” minősítést kapott. Ez a fejezet soha nem fogja megkapni a „teljesen teljesített” címet, hiszen nincsenek olyan szabályok, amiket ki lehetne pipálni. Ez nem egy környezetvédelmi joganyag, ahol bizonyos határérték bevezetésével kipipálhatjuk a feladatokat, vagy kiadhatunk jogszabályokat, hiszen egy keretszabály van – az 1260/99-es EK-rendelet –, illetve vannak minták, magatartásformák és szokások, amiket alkalmazni kell ezen az átfogó keretrendszeren belül. Amíg olyan puha fogalmakat tartalmaz a szabályozás, mint a „megfelelő kapacitás”, soha nem fogunk tökéletesre teljesíteni, hiszen azt, hogy mi a megfelelő, nagyon sokféleképpen lehet megítélni.

Nem megfelelő a régiók kapacitása, mondják, például a területfejlesztési ügynökségeken. De mihez képest? Persze jó lenne harminc-negyven embert a régiókba telepíteni máris. A kérdés csak az, hogy mit csinálnának a csatlakozásig vagy adott esetben 2007-ig. Felesleges lenne olyan kapacitásokat kiépíteni, amelyek kihasználására még nincs lehetőség. Az intézményfejlesztés területén is folyamatosan kell haladni. Bár a kapacitások és bizonyos tekintetben a koordináció gyengeségei miatt kaptunk figyelmeztetést, az országjelentés részben visszaigazolta a magyar tárgyalási pozíció számos pontját és az előrehaladást. Ezek közé tartoznak a Nemzeti Fejlesztési Tervvel kapcsolatos eredmények, azok a kormányhatározatok, amik időközben megszülettek, valamint az intézményfejlesztési kérdések.

De ezek közé tartozik az is, hogy nem változtattuk meg a régiók területi beosztását, hogy egyfajta stabilitás mutatkozik a területi politikában. Tehát az unió sem támogatja a régiórendszer átszabását, teszem azt a főváros elválasztását Pest megyétől, hiszen ha van valahol szerves és napi rendkívül intenzív kapcsolatrendszer egy térség és központja között, az éppen a közép-magyarországi régió. Természetesen mi is megvizsgáltuk, hogy más alternatívák, nagyobb régiók mit jelentettek volna, és a legkisebb kockázattal járó megoldást választottuk. Többet veszített volna az ország, bár kockázatok így is vannak – de nem ötszázmilliárd forintról van itt szó, hiszen a legjobb esetben érhetünk el ennyi forrást az egész országra vonatkozóan, nem pedig ebben a régióban. A kérdéses összeg valahol hatvan- és kilencvenmilliárd forint között van, és nem csak a 2006 decemberéig tartó periódusra vonatkoztatva, hanem a 2007-től kezdődő periódusra is. A kedvezményezettséghez való jogosultságot egy szabályrend alapján állapították meg: a jelenleg működő rendszerben az 1999 áprilisában rendelkezésre álló megelőző három év adataiból indultak ki, történetesen Magyarország vonatkozásában ez 1995–96–97. Ezek alapján az unió képviselői a tárgyalásokon és a különböző szakmai konferenciákon, egyeztetéseken valóban mereven elutasították a közép-magyarországi régió kedvezményezettségét.

Egy egészen különös folyamatnak voltunk tanúi ez év március 15-étől kezdődően, amikor Brüsszelben a csatlakozni vágyó országoknak bemutatták az említett 1260/99-es, a strukturális alapokról szóló közösségi rendelet végrehajtását a leendő tagországok számára. 1999 júniusában született ez a rendelet, és majdnem két évet vártunk erre a szisztematikusan felépített végrehajtási rendszerre. A csatlakozó országokat a régiók 2006 végéig szóló szerepével kapcsolatosan három modellbe sorolták be. Az első: kis ország, egy régió, egy regionális fejlesztési terv; a második: nagy országok gyenge régiókkal – Csehország, Szlovákia, Magyarország, Románia, Bulgária –, itt is csak egy regionális programot tudnak elképzelni, amit aztán végigvezetnek a monitoringon és különböző struktúrákon keresztül; a harmadik modellbe mindössze Lengyelország tartozott – nagy ország nagy régiókkal a közigazgatási reform után –, ahol megengedték, hogy 16 regionális operatív programot dolgozzanak ki az egyes új vajdaságokra, de melegen ajánlották nekik is, hogy egy regionális operatív programot dolgozzanak ki. Ezzel elvesztettünk egy illúziót, amit már 1999-ben is meginogni láttunk, amikor az országjelentésben először nem a regionalizációt, a decentralizációt szorgalmazták, és éppen a központi apparátusok gyengeségére hívták föl a figyelmet. Aztán még hozzátették átfogó elvárásként, hogy az unióba erős állammal kell belépni, és minden törekvés azóta is ebbe az irányba mutatott.

Mi ugyanakkor kifejeztük azon szándékunkat, hogy annyi feladatot szeretnénk delegálni a régiókra, amennyi csak lehetséges, főleg a projektkiválasztás és -értékelés mechanizmusait. Csakhogy a területfejlesztés valóban viszonylag gyerekcipőben jár még nálunk, hiszen keretrendszere az önkormányzati törvény, ami nagyon nehéz feltételeket teremtett. Nemhogy nem csináltuk meg a megyéket, de egyenesen „kicsináltuk” őket, amikor olyan anomáliákat próbáltunk meghaladni, mint a megyébe nem illeszkedő megyei jogú városok problémája, a gazdaság és az önkormányzati szféra együttműködése – ezért lett olyan a törvény, amilyen a magyar társadalmi-gazdasági valóság, annak előnyeivel és hátrányaival együtt.

Ennek ellenére én azt mondom, hogy a regionalizációban 1999-ben is fordulat történt a törvény módosításával. Megyei, kistérségi és lokális szintről egyáltalán nem vont el feladatot a törvény, hanem addig állami, központi hatáskörben lévő tervezési, szervezési, programozási feladatokat telepített a kötelező jelleggel megalakítandó hét régióba. Az ehhez biztosított pénz látszólag valóban kevés – a közvetlenül területfejlesztésre szánt 35 milliárdból csak 6 milliárd jutott a régiókra. De ez csak egy eszközt jelent, és ha hozzávesszük a Phare-programot és az ahhoz kapcsolt társfinanszírozást, akkor ebben az évben is már 18 milliárd forint szolgálja a régiók fejlesztési tanácsainak fejlesztési céljait. És mindez kísérleti jelleggel, hiszen ez nem azt jelenti, hogy ez a rendszer fog „örökké” működni ebben a formában. Ez a rendszer csak lehetővé teszi a régiók számára, hogy felkészüljenek a strukturális alapok fogadására, hogy a programozási törekvéseiknek legyen értelme és konkrétan végigvihető gyakorlata, így 2002-től az előzetes nemzeti fejlesztési terv keretében a Phare-támogatás kiterjedhet mind a hét régióra. Ha az elképzeléseink érvényesülnek a 2006 decemberéig terjedő időszakban, akkor a regionális fejlesztési tanácsok fel tudnak készülni, és érdemi szerepet játszhatnak a 2007-től kezdődő új programozási időszakban, teljes vértezetben láthatják el a rájuk szabott feladatokat. Ehhez minden segítséget meg fogunk adni.

• Euróna