Kulcsár László

Nyomtatóbarát változat

Két kérdéssel kívánok foglalkozni. Az első: van-e ma olyan vidékfejlesztési program, amely igényli a vidéki társadalom megújulását? A második: vajon lehet-e esélye a magyarországi vidékfejlesztési program megvalósulásának, ha a magyar vidéki társadalom nem mutat a jelenleginél nagyobb szándékot a megújulásra?

Ha az ember nem nagyon akar konfrontálódni, akkor az első kérdésre a válasz kicsit népmesei ihletésű: van is, meg nem is, igen is, meg nem is. Mert valóban, az elmúlt két évben egy társadalmi párbeszéd előzte meg a SAPARD-program előkészítését, amely minden hiányossága ellenére is mégiscsak Magyarország (mai modern felfogásunkban vett) első vidékfejlesztési terve, és amelyet az EU is elfogadott. Az azonban kétséges, hogy pótolja-e a valóban komplex vidékfejlesztési programot, mert én úgy látom, hogy ez egyelőre elsősorban csak arra jó, hogy egyfajta tanulási folyamatot indítson be, amely elvezeti a vidéki térségek szereplőit ahhoz, hogy hozzáférhessenek az EU vidékfejlesztési forrásaihoz.

Az EU-ban a piaci alapú agrártámogatások rendszere, valamint a vidékfejlesztési támogatások rendszere két, kicsit leegyszerűsítve, szinte egymástól teljesen független szisztéma. Az agrártámogatások célja a versenyképes gazdaságok, a piacra való termelés támogatása, míg a vidékfejlesztési támogatások elsősorban azoknak az embereknek, családoknak szólnak, akik a mezőgazdaság területén nem biztos, hogy eleget tudnak tenni a versenyképesség követelményének. Tehát míg az agrártámogatások piaci jellegűek, versenyt erősítők, addig a vidékfejlesztő támogatások az esélykiegyenlítésre, a szociális hátrányok enyhítésére törekednek, és pontosan azokat a különbségeket igyekeznek mérsékelni, amelyeket a piaci alapú támogatások erősítenek fel.

Magyarországon még csak körvonalazódik az a támogatási rendszer, amely a tőkeszegény, kellő gazdasági dinamizmussal nem rendelkező, elsősorban falusias területeken élő népességhez szólna, és kínálna neki valóban elérhető forrásokat. A SAPARD valóban kecsegtet ezzel a lehetőséggel, bár a szervezés körüli elképesztő dilettantizmus miatt az intézményrendszerének kiépülése késlekedik, és ez nyilvánvalóan hátráltatja a pénzekhez való hozzáférést is.

Tudomásom szerint van a szakminisztériumnak egy terve, amelyik megpróbál olyan kezdeményezésekre forrásokat biztosítani, amelyekkel helyzetbe hozható lenne az a közel egymillió vidéki család, akiknek, sajnos, előreláthatóan minimális esélyük lesz arra, hogy szerződéses EU-partnerré váljanak a csatlakozás után. Ezt a vidékfejlesztési támogatási rendszert az a felismerés szülte, hogy az EU mindenfajta korlátozás nélkül támogatja az ún. helyi termékek megalkotását, azoknak a sajátos táji adottságokkal rendelkező, nemcsak mezőgazdasági, hanem mezőgazdasági alapanyagokból vagy azok melléktermékeiből előállított áruknak a kifejlesztését és piacra juttatását, amelyek az adott vidéki térségekben élőknek valamifajta kiegészítő jövedelmet kínálnak. A vidékfejlesztői támogatások egyik alapvető célja, hogy csökkentsék a vidéki családok mezőgazdaságtól való egyoldalú függőségét.

A másik nagy csoportja lehet a támogatásoknak az unos-untalan előráncigált falusi vagy agroturizmus. Nyilvánvalóan figyelembe kell venni, hogy csak azok a térségek kapnak ilyen jellegű támogatást, amelyeknél valószínűsíthető, hogy olyan értékeket és termékeket tudnak felmutatni, amelyek a turizmust valóban fellendítik. Tehát nem hiszem, hogy Magyarország összes vidékén a falusi turizmus lenne a felemelkedés egyetlen záloga, de állítom, hogy vannak bizonyos területek, ahol ez majd sokat jelent.

Az általam ideálisnak tartott támogatási szisztémában, mint ahogy a minisztérium terveiben is, nagy hangsúlyt kap az emberi erőforrások fejlesztése, és ennek megfelelően kiemelt szerepet élveznek a legkülönbözőbb közösségfejlesztési, képzési, szaktanácsadási, tájékoztatási, információátadási intézményrendszereket fejlesztő programok. Véleményem szerint a humán erőforrások alakulása a majdani vidékfejlesztési források elérése tekintetében a legfontosabb tényező. Amíg az emberek nem ismerik a lehetőségeiket, és nem tudják, hogyan férhetnek hozzájuk, addig a vidékfejlesztés kudarcra van ítélve, és csak egyike marad a történelem számos hiábavalóságának.

Tehát nem az számít elsősorban, hogy a csatlakozás után mennyi pénz juthat majd a magyar vidék fejlesztésére, hanem hogy ebből a vidéken élők mennyit tudnak majd igénybe venni. Úgy sejtem, hogy az EU nem fog különösképpen azzal törődni, hogy a számunkra biztosított keretösszeget fölhasználjuk-e vagy sem, nekünk, a magyar vidéknek létfontosságú, hogy ezeket a forrásokat elérjük. Az már ma is látszik: jó ideig nem fogunk dúskálni a pénzben. Elég legyen annyi, hogy a tíz csatlakozónak odaítélt 500 millió eurós SAPARD-támogatás a skót farmerek egyévi agrártámogatásának felel meg. Világos, hogy a Magyarországnak jutó 38 millió euró meg a hozzákapcsolódó nemzeti hozzájárulás nem fogja a vidék válságát megoldani. Ez a pénz egyelőre csak arra szolgál, hogy az emberek próbáljanak belehelyeződni abba a pozícióba, amelybe majd a csatlakozás után kerülnek.

A vidékfejlesztés szempontjából kulcsfontosságú kérdés tehát, hogy a vidéki társadalom meg tud-e újulni.

Ha nem lenne uniós csatlakozás, akkor is létkérdés a megújulás, hiszen a jelenlegi helyzet tragikus. Az elmúlt év végén intézetünk a minisztérium felkérésére jelentést készített a vidéki térségek ún. humán indexének állapotáról. Az eredmények siralmasak. Nemcsak az döbbenetes, hogy a vidéki térségek átlagos humánindexe igen alacsony, de az is nagyon elgondolkodtató, hogy a kistérségek értékei között mintegy nyolcszoros különbség mutatkozott. A legjobban a győri kistérség állt, míg a legrosszabb helyzetben a Nyírség egyik kistérsége volt. Minden régióban és minden megyében találhatók voltak olyan kistérségek, amelyek nagyon rossz helyzetben voltak, illetve amelyek viszonylag kedvezőbb képet mutattak. Tehát az sem igaz, hogy a nyugat-dunántúli részek – legalábbis humán erőforrások tekintetében – teljes egészében felkészülten várnák a csatlakozást.

A negatívumok mellett találkoztunk pozitív jelenségekkel is: az elmúlt két év során beindított vidékfejlesztési munka azért megmutatta, hogy a vidéki térségekben kivétel nélkül mindenütt találhatók olyan kezdeményező kedvű emberek, csoportok, önkormányzatok, civil szervezetek, vállalkozók, akik aktívan be tudtak kapcsolódni a folyamatokba. Nagyon ígéretesnek tekintem azt is, ahogy a SAPARD-program kidolgozása révén az egyébként nem problémamentes munkába bekapcsolódó emberek mintegy másfél-két éven keresztül próbálták megtervezni saját térségük jövőképét, még akkor is, ha többen közülük az önállóságot magárahagyatottságként értékelték. Nyilván nem lesz könnyű kiölni azt a régről meggyökeresedett mentalitást, amely mindent a központtól, a minisztériumtól vár, de összességében az ebben a munkában részt vevők jelenthetnék a vidékfejlesztés aranytartalékát, így aztán nem szabad, hogy ez a fajta aktivitás elüljön, mert a későbbiek során erre mindenképpen szükség lesz.

Mit kellene tenni a jövőben? Az egyik ilyen feladat az információátadás és a képzés. Sajnos ezen a területen is elég sok hátrányunk van. Nem hiszem, hogy a képzésnek meg kellene állnia ott, hogy minden minisztériumi tisztségviselő beszéljen valamilyen nyelvet, hanem a felkészítés súlypontját most már a közigazgatáson túl azokra a térségekre és csoportokra kellene helyezni, amelyek majd a támogatási forrásokért versenyeznek. Nem a minisztérium fog pályázni az agrár- vagy a vidékfejlesztési támogatásokra, hanem a vidéki ember. Az a benyomásom, hogy a kb. 150 statisztikai kistérségből vagy a kb. 200 SAPARD-térségből mindössze 30 olyan van, amelyik jelentős fejlesztési forrásokat tudna vonzani, ha a program beindulna. Az a gyanúm, ha a SAPARD teljes gőzzel meg is indulna itt, felkészületlenségünk miatt, amelyért elsősorban a kormány hibáztatható, a pénzek 90 százalékához nem is tudnánk hozzáférni.

Nem látom még azt a fajta intézményi fejlesztést sem, amelyik szolgálná az EU-konform vidékfejlesztési politika megvalósulását, támogatná a helyi kezdeményezéseket, bátorítaná a vidéki társadalom és gazdaság szereplőit, az önkormányzatokat, vállalkozókat, civil szervezeteket. Ehhez a szaktanácsadási és információs hálózatot meg, illetve át kell szervezni. Egyelőre azonban még az sem látszik, hogy legalább a magyar szaktanácsadói hálózat vagy a falugazdász hálózat képviselői komolyan tisztában lennének a rájuk váró feladatokkal.

• Euróna