Rechnitzer János

Nyomtatóbarát változat

Magyarország kapuország lesz az Európai Unióba való belépésünkkel. Rajkától Letenyéig közel 1800 km-en érintkezünk majd nem európai uniós országokkal. A határ menti térségben fölrajzolható a – tradicionális, történelmi és új – centrumok patkója, amelyek infrastruktúrája, intézményrendszere sok mindenben lehetőséget nyújt az együttműködésre, sőt ez az együttműködés helyenként már ma is él. A határon túli magyarság számára is Magyarország fogja jelenteni azt a kommunikációs folyosót, amelyen keresztül az európai gazdasági, kulturális és társadalmi térbe bekerülhet.

Milyen gondok jelentkeznek a határ menti együttműködésben? Az egyik, hogy itt valójában periféria érintkezik perifériával, tehát nem tud erőt, energiát nyerni az egyik tér a másikból. Az energiák mégis inkább a magyar oldalon koncentrálódnak a nagyvárosokban: ezeken a helyeken jelenik meg egy olyan fejlesztési, innovációs miliő, amely hatással lehet a határ túlsó oldalára. A Burgenland–Győr-Moson-Sopron megye és a Burgenland–Nyugat-Magyarország kapcsolatnál egy félperiféria érintkezett egy kvázicentrummal, de Bécs közelsége gerjesztően hat a félperiféria működésére, gazdasági lendületet ad a térség működéséhez.

Másik jelentős probléma, hogy Magyarország, illetve a szomszédos államok intézményrendszere jelentősen eltér, emiatt nehéz a kapcsolatok intézményesített formáit kialakítani. Ma még mind az ország centrumából, mind a nyugat-európai centrumokból nehézkes és lassú a határszakaszok elérése is. Ugyanakkor a centrumok, illetve a regionális központok a versenye már megindult a határ mentén, de ebből a versenyhelyzetből versenyelőnyt is lehet kovácsolni. Emellett talán nem is kell külön szólni azokról a félelmekről és rossz beidegződésekről, amelyek áthatják a határ menti kapcsolatokat is.

Kutatási eredményeinket három dimenzióban próbálom összefoglalni: mit érdemes tenni nemzeti szinten, regionális és lokális szinten, illetve intézményi szinten.

Nemzeti szinten tudatosítani kellene a határ menti együttműködések jelentőségét a kétoldalú kapcsolatokban. Az együttműködések helye a kormányzati és államigazgatási rendszerben teljesen áttekinthetetlen és anarchikus: nem tudni, hogy ezzel ki és miként foglalkozik. Ráadásul a szomszédos országokban merőben eltérőek a szereplők, a hatáskörök. Sokszor azért lehetetlen a hatékony kommunikáció, mert nem tudni, hogy ki a területfejlesztés kompetens szereplője, nem alakult ki az intézményrendszer, vagy éppen kialakult, de kormányváltás volt, és átcserélték a szereplőket. Ez egy óriási dzsumbuj, azonban bizonyos alapelveket az országok közötti kétoldalú kapcsolatokban tisztázni lehetne. Nálunk sem sokkal rózsásabb a helyzet: tanulmányunkban fölsoroltuk, hogy hány minisztériumot érint nálunk is ez a kérdés. Nem azt mondom, hogy létre kell hozni egy új hatóságot, de a szétaprózottságot feltétlenül csökkenteni kell, és az egyes államigazgatási, irányítási szervek közötti munkamegosztást is koordinálni kell. Ezenfelül nagyon sok olyan jogszabályt kell megalkotni, amelyek aztán később a városok, régiók, települések, kistérségek közötti együttműködések legitimitását biztosítanák. Egyes várakozások szerint a státustörvény is új lendületet adhat az együttműködésnek.

A következő szint a lokális és regionális, ahol elsősorban a fizikai korlátok, az infrastruktúra és az elérhetőség hiányosságai fontosak. Az, hogy egy kelet-magyarországi határszakasz nehezen közelíthető meg, vagy hogy nem lehet a Dunán rendesen átkelni – ezek egyszerű fizikai korlátok. De ide sorolom azt is, hogy egy nagyobb centrumból 50-80 km-t kell utazni, hogy át tudjon valaki jutni a határon, mikor ott van a város szélén a – nem működő – határállomás. Vállalkozási övezetek, ipari parkok, logisztikai központok szerveződnek, amelyek valamiféle gazdasági, szállítási, feldolgozó – kis- és középvállalkozói – együttműködés tereit teremtik meg. De a fejlesztési programok, koncepciók összehangolását, koordinálását is meg kell megoldani. Nem tudjuk, mit csinál a szomszéd, ezzel pedig a párhuzamosságok miatt erőforrásokat pazarolunk el, és értelmetlen versenyhelyzetet teremtünk.

A következő kérdés a támogatás korlátozottsága. Van a Phare-program, amely nagyon sokat tett a határ menti együttműködésekért – érdemes és célszerű is ennek a kiterjesztése -, de nemzeti forrásokkal is támogatnunk kell a határ menti együttműködést. Jelenleg mindössze egyetlenegy támogatási rendszer van kimondottan a határon átnyúló kis- és középvállalkozások számára. És végül itt vannak a politikai-gazdasági korlátok – egy csomó új és megoldatlan feszültségforrás, mint például Bős-Nagymaros kérdése, a gyurgyeváci erőmű építése vagy az időszaki protekcionista intézkedések. Hiába akarna egy település a szomszéd országbeli partnerével együttműködést kialakítani, ha a központi politika akadályozza ezt, inkább fel sem veszi a kapcsolatot.

Az intézményi szint ugyanakkor rendkívül látványosan fejlődött az elmúlt tíz év alatt. Létrejöttek szervezetek, eurorégiók, települési szövetségek, intézményi szövetségek garmadája. Mégis ezen a szinten is számos gond van. Az egyik az összhang hiánya. Európában amúgy is sajátos csoda a tökéletesen decentralizált magyar közigazgatás rendszer, amelyhez nagyon nehéz bármit is illeszteni. A külföldi partner elbizonytalanodik, hiszen vannak itt városok, megyék, gazdasági kamarák, helyi kezdeményezések: kivel lehet itt együttműködni, és ki vezesse ezeket az együttműködéseket? Nagy átfedések vannak: a forrásokat egy csatornába kellene terelni, összehangoltan működtetni. Ide kapcsolódik az együttműködők jogi státusa: a jogi személy abban a pillanatban hiteleket vehet fel, beruházhat stb., ezek jelenleg azonban inkább kvázi-egyesületek zavaros jogi státussal.

A másik a kritikus tömeg problémája. Itt megyék próbálnak megyékkel együttműködni, keresik a partnerkapcsolatokat, de így akkora tömegek alakulnak ki, amelyek hatékonyan nem működtethetők. A túlméretezett Kárpátok Eurorégió az eklatáns példa erre: egyszerűen nem működtethető, törik is szét. Leegyszerűsítve azt mondhatom, hogy ezek a politikusok eurorégiói, akik évente egyszer elmennek vacsorázni, az újságírók riportokat készítenek velük, lefotózzák őket, és aztán van három bizottság, amelyik nem akar ülésezni. Ezért permanens a változás: eurorégiók alakulnak, aztán elhalnak, újak születnek. De ez csak lejáratja a gondolatot, visszafogja az emberek lelkesedését, hitét, akaratát.

Végezetül a jövőbeni feladatokról. Tudjuk-e egyáltalán, hogy mi van a másik oldalon? Nem tudjuk. Nem ismerjük a gazdasági szerkezet, a társadalmi szerkezet változásait, a településhálózatot, az infrastrukturális felszereltséget, az intézményrendszerek működését, a gazdasági kapcsolatok tartalmát. Fontos feladat a fejlesztési elképzelések feltárása és összehangolása. Félő, hogy a Kárpát-medencében mindenki meg fogja csinálni a maga repülőterét – amely kicsi lesz, de az övé. De legalább tudnánk arról, hogy mindenki repülőteret akar, és akkor mondhatnánk: a tied ilyen legyen, az enyém meg olyan. Idetartozik a lehetséges támogatási rendszer elemeinek meghatározása és hatásainak modellezése is.

Forgatókönyveket kell kidolgozni az EU-tagság utáni helyzetre. Ha őszinték vagyunk, nem nagyon tudjuk, hogy mi történik utána ezen az 1800 km-es határszakaszon: egy rigid schengeni típusú berendezkedésre számítsunk, vagy inkább egy skandináv típusú együttműködésre. Ennek kapcsán vizsgálandó az a kérdés is, hogy amennyiben 2006-ig esetleg tényleg átalakulna a magyar közigazgatás, és létrejönnek a nagyobb hatáskörrel, komolyabb jogosítványokkal rendelkező régiók, akkor azok milyen együttműködéseket és regionális kapcsolati rendszereket alakíthatnak ki.

• Euróna