Csaba László

Nyomtatóbarát változat

Néhány éve még értelmetlenségnek tűnt volna az effajta kérdésfölvetés, hiszen a posztszovjet és a délszláv válság elhúzódása a hazai közgondolkodás kevés számú biztos pontjává tette az Európa-pártiságot. A kezdetben 1996-ra, utóbb az ezredfordulóra várt uniós tagság időpontja azonban egyre távolabbra tolódik. Jelenleg a derűlátóak 2002, a kevésbé derűlátóak 2005–2010 közötti határidőket emlegetnek. Ráadásul a várakozás első félidejében az is kiderült, hogy a tagfelvétel korántsem főleg vagy elsődlegesen a felvételiző jó szándékán, sőt nem is jó gazdasági mutatóin, jó magaviseletén vagy jogharmonizációs buzgalmán áll vagy bukik. A felvétel kulcskérdése: van-e tanterem, azaz van-e hova fölvenni az új tagtársakat. S a hosszú jegyesség velejárójaként a jövendőbeli kezdetben lenyűgözőnek tűnt vonzereje is veszít hatásából, s egyre szélesebb körben sejlenek föl a korábban rejtett vagy épp leplezett hibák, hátrányok.

E helyzetben különös hátrányok forrásává válhat a hazai csecsemő demokrácia (TGM, Beszélő, 1996/6.) némely vonása, ami a közbeszédben a „döntéshozatal kiérleletlensége” vagy épp a „rögtönzésekre való hajlam” hívószavakkal jelenik meg. A kiábrándulás/józanodás szakaszában születnek meg, többnyire öntudatlanul, a valóban stratégiainak bizonyuló lépések, amely végül is a gyűrű visszaküldésével végződik. Minél kevésbé van a házasulandónak stratégiája és érdekérvényesítését megalapozó eszközrendszere, annál valószínűbb az érzelmi vagy taktikai megfontolások, azaz a hirtelen felindulásból elkövetett, és így inkább stratégiaivá vagy történelmivé váló, semmint annak szánt döntések meghatározó szerepe.

A mai Magyarország, úgy tűnik, szinte feltartóztathatatlanul halad az örökre pártában maradó butácska menyasszony pályáján. Integrációs stratégia kidolgozására érdemben, a hivatali munka szokásos rendjén túlmenően, a társadalom fontosabb csoportjait is bevonva, nem kerül sor. Az első kormányzati ciklusban ez voltaképp nem is volt a napirenden, hisz a csatlakozási kérelem benyújtása csak 1994 áprilisában történt. Az új koalíció megalapozásának háttérmunkálataként folyt ugyan számottevő kutatás (eredményeit az Ipargazdasági Szemle 1994/1–2. és a Közgazdasági Szemle 1994/10. számában lehetett olvasni), ez azonban nem épített az előző kormányzati ciklus eredményeire, sőt jórészt annak kifejezett tagadásaként született meg. Szintézisre kísérlet sem történt, bár az említett stratégiából származó némely kezdeményezés, így a társulási szerződés újratárgyalásának szándéka vagy a kétmilliárd dollárt is meghaladó, csatlakozást előkészítő óriáshitel igénylése vagy a – főként Pál László minisztersége alatt megélénkült – piacvédelmi törekvések nem vezettek, mert nem is vezethettek eredményre. A negatív visszacsatolás ellenére új, nemzetgazdaságinak mondható (tehát nem pusztán egy-egy hivatalt érintő) s a társadalom meghatározó csoportjaival folytatott, intézményes és nyílt párbeszédben kiérlelt stratégia nem született. Született viszont – a társadalom megszólításának pótlékaként – egy kommunikációs stratégia, a „szeressük az EU-t”-szólam jegyében. Ez utóbbi szükséges, ámde pusztán marketingszempontból sem elégséges, hisz nem ismeretes maga a termék, amit a jól sikerült csomagolásban értékesíteni kellene.

Pusztán már a kontraszt miatt is érdemes fölfigyelni arra, hogy az EU a Kelettel szembeni elzárkózás fázisában, azaz 1989–94 között jelentős összegeket költött a PHARE és a többi technikai segítségnyújtási program keretében arra, hogy a maga, még kialakításra váró stratégiáját az ellenfél legjobb játékosainak kölcsönvételével is formálgassa. Az EU-tagok már pusztán a bürokratikus folytonosság és a felkészülési idő hossza, no meg a célzott ráfordítások összege és hasznosulása okán is jelentős lépéselőnybe kerültek a keleti jelentkezőkkel, köztük Magyarországgal szemben. Ugyanezen időszakban nálunk ehhez hasonló, a felkészülést tartalmilag és konkrét részleteiben megalapozó kormányzati program és kutatásfinanszírozás sem született meg. Pedig valószínűleg a kívül levőnek, a nagyobb alkalmazkodásra kényszerülőnek lesz nehezebb az igazodás, mint azoknak, akik már a klubon belül vannak, s jelenlegi közösségi vívmányaikat eleve adottnak ismertették el a jelentkezőkkel – a társulási szerződésekben. Persze a belépni szándékozó már a jó modor okán is jól teszi, ha tartózkodik azon klub belső viszonyainak minősítésétől, ahová éppen bekerülni igyekszik.

A kutatási műhelyek és a kormányzati munka közötti együttműködésről eddig legföljebb eseti és részleges értelemben lehetett szó. A nemzeti csatlakozási stratégia kimunkálását természetesen nem pótolják az újságok rendszeres mellékletei, a felsőoktatásban örvendetesen megszaporodott EU-tárgyú kurzusok, egyes kutatók figyelemre méltó elemzései, vagy épp a közalkalmazottak egyre szélesebb körének gyakoribbá váló brüsszeli látogatásai. Sőt, a mikrogazdaságban létrejött integráció, a kereskedelmi és a vállalatközi kapcsolatok szédítő ütemű kiépülése is csak megelőlegezi, ámde nem pótolja az országos stratégiát. Utóbbi keretében kellene ugyanis mérlegelni bizonyos jelentős kérdéseket.

Ilyen például a mezőgazdaság szerepe a magyar gazdaság hosszú távú növekedési tényezői között. Valóban elképzelhető és hasznos, ha az évről évre növekvő ágazati kereskedelmi mérlegszaldó lesz a siker – és persze a hazafiság – mércéje? Ilyen továbbá a privatizálás mikéntje. Valóban mindegy, hogy ki az új tulajdonos, csak valós magánszemély vagy magáncég legyen? A telefóniában és az energiaiparban már jól látható, hogy a külföldi befektető mindenáron történő „bevonásának” szándéka az EU-ban és a Világkereskedelmi Szervezetben (WTO) éles ellentétbe kerül(t) az ezredfordulóra áttörő erejűvé váló deregulációs kötelezettségekkel . Ilyen a piacvédelem kérdése. Vajon miért nemzeti érdek a pénzügyi piac liberalizálásának elhalasztása például a biztosítási szektorban, ha a legnagyobb szereplő máris osztrák és olasz, azaz EU-tulajdonban van? S mit kell gondolni a hazai kereskedők némelyikét védő globálkvótáról, ami olyan, jelentős hazai munkát mentesítő s a műszaki fejlődést gerjesztő termékeket véd, mint a leányka fürdőruha vagy a bizsu? Mennyire gondoljuk mi komolyan akár az egységes piacot, amely a Maastricht előtti integrációs fok?

A példaként említett és korántsem teljeskörűen felsorolt kérdések mögött számos további probléma húzódik meg. Először is az, hogy a fönti kérdéseket jórészt fel sem tették, még akár csak félhangosan sem. Másodszor hiányzik a kérdések mérlegelését megalapozottá tevő háttérelemzés, az egyes vitatkozó felek megfontolásait alátámasztó elemzési anyag, amiből tudható lenne, egy-egy megállapítás mire vonatkozik (pl. milyen feltételek mellett, milyen határidőre). Végül az említett átváltások – trade-offnak hívja őket a közgazdasági irodalom – nem dönthetők el „szakmai alapon”: végső fokon közösségi választásokról van szó. A közösség viszont nehezen tud dönteni olyan kérdésekről, amelyek mibenlétéről, összetevőiről és a döntés várható következményeiről hozzávetőleges elképzelése se lehet.

A stratégia szembetűnő és elhúzódó hiányát súlyosbítja az eszközrendszer hiánya, mi több a korábban megvolt eszközrendszer szétzilálódása. A kormányzati irányítás szerkezete az elmúlt időszakban már látszatra sem törekszik arra, hogy szervezetelméleti felismeréseket kövessen, például a feladat és funkció meghatározó szerepét, a feladat és a finanszírozás vagy a feladat és a személyi állomány összhangjának kézenfekvő követelményeit sem érvényesíti. Ezzel szemben az intézményépítés és a jogalkotás is különösen avulékony, jellegzetesen személyi konstellációhoz kötött s utólag már nemigen értelmezhető taktikai egyensúlyozás jegyében alakul, ahol a funkcióellátás vagy annak hiánya sokadrangú szempont.

Ha az EU-hoz történő csatlakozás valóban történelmi léptékű, stratégiai feladat (még népszavazás is lesz róla), akkor nehezen érthető, hogy a gyermek- és ifjúságpolitika, a fogyasztóvédelem vagy épp a határon túli kisebbségek ügyétől eltérően miért nincsen intézményes gazdája.

Az unióhoz való csatlakozás nem diplomáciai kérdés, hanem modellválasztás, ami a társadalmi és a gazdasági viszonyok egészét érinti. Szűken vett diplomáciai feladatok elsősorban technikai, protokolláris és ügykezelési értelemben jelentkeznek, hisz az unió tagállamaival érdemi vitás kérdése Magyarországnak nincs, s a NATO-hoz történő csatlakozást követően – azaz még a tagjelöltség szakaszában – a még megmaradó bizonytalansági tényezők is elillannak.

Az unióhoz való csatlakozás ezzel szemben erőteljesen pénzügyi kérdés, hisz a gazdaságpolitika mindhárom meghatározó elemére, a költségvetési, a pénzügyi és az árfolyam-politikára nézve kemény és számszerű követelményeket is tartalmaz. Ez kívül esik a külügyi apparátus hagyományos érdeklődési körén, sőt annak belföldi kompetenciáján is. Az uniós csatlakozás kereskedelempolitikai kérdés, ahol az ördög a részletekben bújik meg. Előfordulhat – 1995–96-ban elő is fordult –, hogy két liberalizáló intézkedés: az 1994. évi GATT és az EU északi bővülése – piacra jutást szűkítő szabályokat eredményez(ett). Ez ellen nem lehet általában megbízható, minden piacon egyformán értékesíthető káderek odavezénylésével eredményesen föllépni. Ez szakma, aminek művelői szerteszét spricceltek a néhai Külgazdasági Minisztérium, majd IKM apparátusából. Még ha az országon belül is vannak, „csak” más-más hivatalban, a baj akkor se kisebb. A csatlakozás agrárgazdasági kérdés, nehéz nemzetközi ismeret- és szerződésanyaggal. Az uniós csatlakozás környezetvédelmi, de egyben iparpolitikai kérdés is, ahol a naiv, idealista ügyszeretet a bősi típusú zsákutcák szaporodásához, és Magyarország mint telephely leértékelődéséhez vezethet. Az uniós csatlakozás – Schengen óta – bel- és igazságügyi kérdés, ami a hazai idegenrendészeti gyakorlattól a bírói út hatékonyságáig számos alapkérdést „élesben” vet föl. Ezek sajnos mellékessé válhatnak, ha a siker mércéje az – ajánlásként közzétett – Fehér Könyv 473. pontjának kielégítő megválaszolása marad. Ez persze könnyebben értelmezhető, az ügyintéző számára kisebb kockázattal jár, viszont kellő konkrétumokat jelent a soron következő tervjelentéshez.

Az elmúlt éveket tehát a feladatok formális teljesítése és intézményes szétdarabolódás jellemezte. Minden hivatalnak van EU-részlege és stratégiája, még a kormányfőének is – csak éppen összehangolt, országos stratégia nincs, sőt ha lenne se volna, aki képviselje azt. Az egységes piachoz föl kell nőni: a magyarnál kissé hosszabb s egyben folytonosabb történettel bíró német piacgazdaság például tíz évvel az egységes európai okmány elfogadása után, még mindig csak négyötödrészt képes alkalmazni rendelkezéseit. Nekünk viszont ez fölvételi példa lesz, mi több, belépő. Ennek ellenére az integrációs csatlakozás mint sorvezető, mint több hivatal hatáskörét keresztmetszetben is érintő funkció gazdátlan s így ellátatlan maradt. Azt munkacsoportokkal, tanácsadó testületekkel vagy egyetlen, a belső gazdasági modell és a szabályozási gyakorlat iránt természeténél fogva nemigen vonzódó minisztérium „törzskari és szellemi vezérletével”, a kutatói gárda önkénteseinek alkalomszerű felvonultatása mellett sem lehet ellátni. A feladat sajnos nem adott, hiszen nem a mai, hanem az ezredfordulót követően kialakuló EU-hoz kell alkalmazkodnunk, így a tegnapi megoldások részleteit ismertető technikai segítségnyújtás buzgó igénybevétele is jobb esetben csak a feladat kipipálására jó. Ha pedig a feladat természete szerint részint futurológiai, részint más tudományszakokra tartozó elemző-előrejelző munkát igényel főképp, bölcs dolog-e az említett területeken különösebb eredményességűnek nem várható köztisztviselői karra hagyni, hogy tegyen amit akar, legjobb történeti tapasztalata szerint? Persze, ha minden új pénzügyminiszter fellépésekor, minden évben új hároméves jövőkép készül, de egy olyan sincs, ami legalább fő vonásaiban országos közmegegyezést élvezne, akkor nehéz, akár elvontan is, bármi mást várni.

E megfontolt, felelős, felnőtt viselkedésnek nemigen mondható gyakorlat párjaként egyre több helyről hallható a Brüsszel előtti hajbókolás elmarasztalása, az öncélú csatlakozás oltárán állítólag föláldozott nemzeti érdekek sérelmének fölpanaszolása (kölcsönösségi alapon, ideológiamentesen). Ez egyrészt a pluralizmusban szokásos szereposztásból, részint a jövőképek tisztázatlanságából is elkerülhetetlenül adódik. A jövőkép tisztázatlansága két síkon is értendő: az ország és az unió jövőjére vonatkozóan egyaránt. Pedig ha van valami, ami egyértelműen és mindenkinek jó az unióhoz történő csatlakozás elhúzódásában, akkor az az, hogy ismét megtanítja a közélet szereplőit tervezni. Ha valakinek gyermekei vannak, 2007-ben lejáró államkötvényt vagy netán villamos erőművet vesz, ami ma korántsem ritkaság, számára magától értetődően belátható és kalkulálandó az a távlat, amire a csatlakozás a hazai közélet szereplőit is rászorítaná. S ahogy a felsorolt példák egyikében sem lehet jó döntést, sőt sokszor bármilyen döntést hozni a jövőre vonatkozó elképzelések, föltételezések és várakozások megformálása híján, ugyanúgy a köztisztviselői kar napi munkamenetéből sem következik, hogy nagy horderejű kérdéseket maga vigyen dűlőre addig, amíg a „nagypolitika” soron lévő botrányaival és lejáratósdijával tölti ki a maga idejét.

Ahelyett, hogy az uniós távlat formálná a rövid(ebb) távú döntéseket, reális veszély a fordított sorrend állandósulása. S ebben a megközelítésben egyre félelmetesebbé válhat a megváltozó EU, amiről leginkább az tudható, hogy belépésünk idejére már biztosan egész más lesz ahhoz képest, mint amit a történeti irányultságú elemzésekből bárki megismerhet.

Az unióban a maastrichti egyezményig egyértelmű túlsúlyban volt a kormányközi jelleg, így szuverenitását – formai értelemben – senki sem volt kénytelen feláldozni. A maastrichti szerződéssel, különösen a közös európai jegybank kialakulásával, utóbb az európai alkotmány, az Europol és az európai útlevél révén, majd – a kormányközi értekezletet követően – a munkanyelvek és a vétójog korlátozása, valamint a Bizottság nemzeti képviseleti rendjének módosítása után ez már bizonyára nem így lesz. Magyarország 1994 tavaszán a maastrichti szerződés ismeretében, vagyis a monetáris, kül- és katonapolitikai, valamint belbiztonsági egységként is működő EU-ba kérte a fölvételét. Számos elemző és néhány politikai tényező is utalt már arra, hogy hazánk szempontjából e nem gazdasági „integrációs pillérek” még fontosabbak a gazdaságiaknál, az ország fekvése és más adottságai miatt. Ha ez így van, akkor magára valamit adó elemző nem vetheti föl a szuverenitás elvesztésének veszélyét, hiszen akkor, amikor a magyar kormány a csatlakozási kérelmet benyújtotta, tudatában volt a kedvező elbírálás esetén ebből adódó következményeknek. Az pedig, hogy a csatlakozás „siettetése” káros volna, csak akkor lenne értelmezhető, ha föltennénk: 2010-ben vagy azt követően az unió kevésbé szupranacionális irányba halad(hat)na, mint ahogy az jelenleg látható. Ennek viszont semmi jele, miközben a törvénykezés technikájából adódóan minél később lép be egy ország, annál vaskosabb a közösségi vívmányok gyűjteménye. Például a valutaunióra való képesség jelenleg még nem követelmény, de tizenöt év múlva bizonyára az lesz. Sok más területen is bizonyára előre fog haladni az integráció, mint ahogy az elmúlt negyven évben is mindig előre haladt. Kérdés: mitől lennének a később belépők feltételei jobbak a korábban belépőkénél, ha eddig – évtizedek óta mindig – éppen fordítva volt ? Nagyobb lemaradást miként lehetne, akár elvileg is, egy későbbi nagy ugrással könnyebben behozni? És egyáltalán: kívül maradni mennyivel jelent nagyobb folyamatbefolyásoló képességet, mint a világ egyik vezető kereskedelmi blokkjának tagjává válni? Akár a határon túli magyarok, akár a kereskedelmi érdekek, de még ha az amerikai behatolással szembeni kulturális identitás megőrzése szempontjából vetjük is föl a kérdést, nem látható, hogy kívül miért lenne tágasabb.

A hazai csecsemő demokrácia tüneteként az „adjál inkább pénzt” szindróma e területen különösen elterjedtté vált. Ez nemcsak a kevéssé kifinomult lelkületet, hanem az EU mélységes félreismerését is jelzi. Az EU alapja, a német–francia kiegyezés nem gazdasági jellegű, a montánunió kialakítása főleg az egyoldalú fegyverkezés lehetetlenné tételét célozta. Az egymást követő kibővülésekben kivétel nélkül mindig a történelmi távlat, nem a napi gazdasági haszon volt a perdöntő. Nagy-Britannia – korabeli elemzések szerint – rövid távon valószínűleg vesztett, míg London pénzügyi központként aligha játszhatott volna a maihoz hasonló szerepet a fényes elszigeteltségben. Görögország kistermelői és kiskereskedői részben bizonyára ráfizettek az EU-ra, csakúgy mint a megemelkedett élelmiszerárszinten vásárló fogyasztók. Ámde Görögország – elsősorban Törökország ellenében – adu ászhoz jutott, s Ciprustól az emberi jogokig terjedő körben szoríthat sarokba akár Anglia erejű országokat török politikájukban. Végül, empirikus felmérések szerint, az egy főre jutó transzferek összege fordított arányban áll a fogadó ország fölzárkózási ütemével. A déli tagok közül például a legkevesebbet Portugália kapta, a leggyorsabban fölzárkózó tag, míg a legtöbbet a szerkezeti reformjait évről évre elodázó, s így relatíve lemaradó Görögország. Nincs okunk tehát az uniós tagság előnyeit az egy főre jutó hivatalos transzferek összegén mérni, bármennyire egyszerűnek tetszhet is.

De hazai szempontból is érdemes végiggondolni: milyen „veszélyek” forrása az, ha megreformálják a strukturális alapokat, s így például az uniós átlag jövedelmi szintjét elérő Reggio Emilia tartomány, vagy némely tagországok egésze kikerül a támogatott zónából? Ez ugyanis azt jelenti, hogy mi nem leszünk Kelet-Németország, azaz teljes körben támogatott zóna. Ennek ellenére Magyarországnak, ha taggá válik, érdeke lesz, hogy fölhagyjanak az uniós területfejlesztés pazarló gyakorlatával, ami a krónikusan kihasználatlan bari repülőtér megépítéséhez és sok más rossz lépéshez is vezetett. Ugyanis magyar szempontból a várható fő előny az, amit a forrástranszferre ácsingózók a legfőbb hibának tartanak. Nevezetesen, hogy a mai viszonyok között a legtöbb keret ugyanúgy kihasználatlanul állna, mint több nagy exportőr ország és nemzetközi szervezet pénzügyi keretei (15% körüli kihasználtsággal). Ez abból fakad, hogy ezek lehívására meglehetősen „macerás” tervet és költségvetést kell készíteni, megvalósíthatósági tanulmányt, sőt az uniós alapok esetében felerészben a fogadó országnak kell kipótolnia a keretet.

Nagyobb távlatokban gondolkodva nem kétséges: épp ez a jótékony, civilizatórikus hatás az, ami közelebb fogja vinni a hazai területi önkormányzatok gazdálkodását és az egész hazai területfejlesztési és pénzügyi politikát az európai normához. Ha elég nagy pénzért lehet indulni, nagyobb az esélye annak, hogy az ehhez szükséges erőfeszítéseket is megteszik. Jelenleg azonban eredményesebb a személyi jövedelemadó hátrahagyott részének növeléséért vagy a központi előirányzatok megemeléséért lobbyzni. Az sem lesz hátrány, ha a helyi erőből megvalósuló beruházásoknak is van gazdaságossági megalapozottsága.

Mi a helyzet a leginkább fenyegetőnek tetsző agrárpolitikai reformmal? A közös mezőgazdasági rendtartás reformjáról évtizedek óta szó van, jelenleg azonban már lépéskényszer alakult ki. Ennek fő tényezője az, hogy a WTO-ban törvényen kívül helyezték az agrárkivitel szubvencionálását. Ezzel az egész korábbi rendszer alól kihúzták a talajt, mert a túltermelés levezetésének szokásos csatornája elzárult. Az 1999-ben kezdődő GATT-forduló fő tartalma az agrárpiacok megnyitása lesz, s a termelési támogatások további szigorítása is elkerülhetetlen. Így pedig nem lesz mit tenni: meg kell valósítani az 1992-ben indított reformot, s a termelés támogatásáról a lakosok/területek támogatására kell áttérni, ágazati kötöttségektől mentesen. Ekkor a hazai agrárágazat által várt termelési-, ár- és főleg tőkeinjekciós hatások elmaradnak vagy jelentősen csökkennek, és a maradékot is főleg nem agrártevékenységek kapják majd. A támogatás célja ugyanis a népességmegtartás, a táj arculatának megőrzése és más, a termelő tevékenységhez közvetlenül nem kötődő törekvések segítése lesz.

Ez a fordulat csak akkor és annyiban tekinthető veszélynek, amikor és amennyiben a hagyományos, gazdaságosságukról korábban sem különösen híres tevékenységek megőrzését önértéknek, a vidék szolgáltató jellegének és környezeti/kulturális értékeinek megőrzését pedig mellékesnek vélnénk. Ez ugyan elterjedt, de megdönthetetlennek épp nem tűnő érvelés. Ha pedig vannak érvek a magyar vidék fejlesztésének az osztrák, francia vagy más EU-modell szerinti kialakítására, akkor ebben nem lehet a megreformálatlan rendtartást alapul venni.

Sőt, a kibővülés pénzügyi hatásáról készült számítások egyik közös pontja épp az a következtetés, hogy változatlan közös agrárpolitika mellett a keleti kibővülés ésszerűen finanszírozhatatlan. Az tehát, aki a közös mezőgazdasági politika reformját a magyar érdekekkel ellentétesnek véli, magát a csatlakozást tartja ilyennek. Ez lehetséges nézet, csak akkor erről kell beszélni, s azt is meg kellene jelölni, hogy milyen forrásból és mekkorára felfejlesztett hagyományos magyar agráriumot tart piacképesnek a bíráló.

És ezzel eljutottunk a két „végső” kérdéshez. Először: elképzelhető-e, és ha igen, miként a modern polgári Magyarország, virágzó gazdasággal és szabad társadalommal az unió keretein kívül? A modernitás fogalmilag az északnyugat-európai civilizációhoz kötődik, a polgári jelleg, a demokrácia, a jogállamiság és a hagyományos értékrend, a gazdasági virágzás pedig a világgazdaság élenjáró erőivel való szerves összefonódás terméke szerte a világon. Elvontan is elég nehéz elképzelni, hogy az unión kívül maradó, annak tényleg nagyszámú árnyoldalától megrettent Magyarország képes lehet, s ha igen, miként, versenyképesebb társadalmat és gazdaságot szűznemzéssel létrehozni. A kert-Magyarország, a harmadik út, a termelők szabad társulása, az egységes etnikai alapú nemzetállam s más meghiúsult utópiák után nemzeti érdek-e, ha a tudomány keretein kívül, a döntéshozatalt újabb „alternatív utópiák” kimunkálására sarkalljuk?

A második a címben föltett kérdés: milyen EU-ba kívánkozzunk? Olyanba, amely döntésképtelen? Olyanba, amelynek közös kül- és katonapolitikája Boszniában már könnyűnek találtatott? Olyanba, ahol az árfolyampolitikától a belbiztonságig, a jogalkalmazástól a munkavállalási lehetőségek szabályozásáig senkit semmire se kötelez az európai egység szabályrendje? Olyanba, amelyik számtalan érdekcsoportnak ígér zárt ajtók mögötti alkukban többet, mint amit az adófizetői többség hajlandó finanszírozni? Milyet kívánjunk? Olyat, amiben a költségvetés és – tőle nem függetlenül – az infláció tetszés szerinti mértékben oszthatja el a megtermelt jövedelmet a leggyengébbek – így a nyugdíjasok, az eltartottak – és a megtakarítók rovására? Olyat, amely a maga jóléti államát az emberiség kevésbé szerencsés részétől lényegében új berlini falakkal tudja csak megvédeni a „szociális és környezetvédelmi dömping” elleni „civilizált” föllépésével? Olyat, ami olyannyira tökéletes és önmagának elég, hogy már jelen- s jövőbeli magunkat sem képes, de nem is hajlandó tagjai sorába fogadni?

A kérdések vég nélkül sorolhatók. Szomorú, hogy az uniós csatlakozás közeledtével még mindig alapkérdésekről kell vitatkozni. Szomorú, hogy a pragmatizmus térhódításával a hivatali és jórészt a tudományos elemzések is inkább távlattalanná, semmint gyakorlatiasabbá válnak. Szomorú, hogy úgy tűnhet – talán nemcsak a külső szemlélőnek – nem is tudjuk, mit akarjunk. S ezért nő a veszélye annak, hogy apróságokon megsértődünk, jelentős kérdések fölött pedig elsiklunk, a gyűrűt visszaküldjük, bár nem is tudjuk, miért.

A társulási egyezményt elemezve egy belga kutató kiemelte: igen hasznos volt minden olyan helyen, ahol tudták, mihez kezdjenek vele, ahol volt egy koncepció, aminek érvényesítésére fölhasználhatták az előírásokat. Az unió lassuló reformja miatt csökkenő fogadókészsége alkalmat adhat(na) arra, hogy az eddig elvesztegetett időt a magyar szellemi élet és az államigazgatás közös erővel pótolja. S amikor azon mélázunk, milyen EU-t is szeressünk, versenyképeset vagy patriarchálisat, egyben arra is explicit választ kell adnunk: milyen Magyarországot formálunk gyermekeinknek? Ez pedig a mai konkrét döntéseken múlik.