Csaba László

Nyomtatóbarát változat

Az utolsó „tisztességes” tanácsülés 1988 júniusában volt Prágában. Ekkor a szervezet egész múltját meghazudtoló célokat hirdettek meg: közös piacot, valutaátválthatóságot, vállalkozói együttműködésre épülő regionális együttműködést. Ezek a forradalmian új jelszavak lelkesedéssel töltötték el a térség némely nyugati megfigyelőjét (így az ENSZ Európai Gazdasági Bizottságának éves jelentését készítőket és számos osztrák meg francia szaktekintélyt is), a térségben azonban – a hivatalból derűlátó sajtóhangokat nem számítva – a kételkedés volt a jellemző. A KGST ezen utolsó, kétségbeesett és radikális megújulási törekvésének évek óta tartó vajúdása ugyanis igazából még nevetséges egeret sem szült. A kérdés ismerői számára már a dokumentumelemzésből is kitűnt, hogy – mint oly sokszor – ismét két, egymástól nagyjából független határozatot hoztak, s ezeket szépen egymás mellé gépelve alakították ki az „egységes”, azaz mindenki által vállalható közös álláspontot. Az egyik dokumentumban volt – az általánosságok szintjén, az 1997–2005 közti időszakra időzítve – az a sok szép és jó, amiről a lelkes nyugati elemzők oly elismerőleg szólottak. A másik dokumentumban voltak a konkrét teendők – ez lett volna a nemzetközi munkamegosztás 2005-ig szóló koncepciója, illetve ennek időarányos első etapja, 1991–95-re. Nos, ebben igen sok fölöttébb „ismerős”, jó ötlet köszönt vissza: így mátrixba foglalták az ágazatokat és az országokat, s a termelés meg a forgalom a táborszintű tervszerűség jegyében hosszú távra szóló naturális tervek szerint alakult volna ki. Tovább folyt volna a Nyugattól való műszaki és gazdasági sebezhetetlenséget megcélzó hosszú távú műszaki program. Az együttműködés legfőbb eszköze továbbra is – a jól bevált módon – a középtávú népgazdasági tervek egyeztetése lett volna. Tíz-tizenöt évre szóló ágazati szakosítási és termelési együttműködési programok jöhettek volna létre. Egyszóval: a KGST-ben minden ment volna a maga útján, legföljebb a valódi konvertibilitás bevezetését kellett volna még húsz esztendővel későbbre kitolni.

Van valami hihetetlen – s nem pusztán visszamenőleg – abban, hogy az akkor már agonizáló államszocialista vezetőségek egyáltalán teret adtak ilyesfajta, a bürokrácia életérzésén kívül semmi mást nem tükröző tervezeteknek. Persze konkrétan ez volt az a közös alap, amiben a ceausescui Románia és a lakitelki Magyarország, továbbá Kuba és a Jaruzelski alatt mindén korábbinál kevésbé szocialista reformokba merült Lengyelország között a közös nevezőként megfogalmazódhatott.

Nos, a reálpolitika döntései nem is késtek sokáig. 1988 augusztusában vált nyílttá az a szovjet külpolitikai súlypontváltás, ami egyértelműen az Egyesült Államokkal való szövetséget helyezte (helyesen) önérdek-értelmezésében az első helyre, ezt követte az egységesülő nyugat-európai térség, a Csendes-óceán föltörekvő népei, s csak a sor végére állhatnak az egykori testvérállamok. Ez a döntés a Szovjetunió méreteit, a megoldandó gazdasági feladatok tőkeigényét, az utóbbiak megszerzéséhez nélkülözhetetlen katona- és külpolitikai döntések meghozatalát jelentette, így főként stratégiai értelemben a legkeményebb orosz és szovjet érdekeket jelenítette meg, amikor a mai világ gazdasági, technológiai és pénzügyi realitásával hozta összhangba a területileg túlnyújtózkodott birodalmat. Kelet-Európát – a szovjet sajtóhangok szemrehányásai dacára – senki se áldozta föl: nem történt engedmény. A megújulásra képtelen és évtizedes válságba sodródó térség szövetségesi hűsége, amit a jakesi–bilaki szintű, korrupt és önmaguk karikatúrájává vált diktátorok jelenítettek meg és képviseltek volna, nemcsak anakronizmus, hanem teljességgel haszontalan is lett volna. Erről, és nem valami kincsesbányáról „mondott le” az Alekszandr Jakovlev ihlette új külpolitikai gondolkodás, voltaképp inkább utólagos reakciókkal tudomásul véve, semmint tevékenyen előmozdítva az elkerülhetetlen történelmi kataklizmát.

A KGST-től való nyílt elfordulás fő oka az volt, hogy már a bőrüket mentő régi rendszerek számára is világos volt, hogy ettől a betegek klubjától sok segítséget nem várhatnak. Ez nem pusztán az együttműködés avítt közgazdasági rendszeréből fakadt, hanem sokkal inkább a tagországok reálgazdasági válságának fölismeréséből. Nem véletlen, hogy épp a saját eltanuló voltához oly groteszken ragaszkodó Honecker-rendszer volt az egyik élenjáró ebben a diszkrét hátat fordítási folyamatban. Az NDK gazdasági teljesítőképességét ugyanis már a 80-as évek elejétől nyíltan és egyre inkább a nyugati országrésszel való egyre szervesebb együttműködéssel kívánták és tudták megőrizni. Függetlenül attól, hogy az NDK-mítosz az egyesülés kemény fényeivel végleg szertefoszlott azok számára is, akik valaha hittek abban, hogy ez volna a „jólét szocialista módon”, az a gazdasági teljesítmény, ami a 80-as évtizedben létrejött, egyértelműen a KGST-től való eloldozódás és az NSZK-val való egyre kevésbé titkolt flörtölés inkább gyakorolt, mint hirdetett politikájának volt köszönhető. Hasonlóképpen a lengyel szükségállapot kihirdetésekor meghirdetett keleti reorientáció bukása a 80-as évek elején, vagy Ceausescu végül is plátóinak bizonyult vonzódása egy igazi régi vágású KGST-be való visszatérés után mind-mind arra utal, hogy a keleti gazdasági kapcsolatrendszer kimerülése hosszú történelmi folyamatban, kemény tények sorozatában jött létre, méghozzá a mindenkori kormányzatok szándékai ellenére.

Ez az elhalási folyamat csak betetőződött a politikai rendszerváltozással és a német egység elfogadásában csúcsosodó szovjet visszavonulással. A tervgazdaságok és a katonai szövetség megszűntével a KGST elveszítette létalapját, s a szófiai ülésszakon, 1990 januárjában az összegyűlteknek már nemigen volt mondanivalójuk egymásnak: mindenki csak a magáét fújta. Igaz, még kiküldtek egy bizottságot Kemenes Ernő vezetésével, hogy vizsgálná meg: milyen új szervezet – vagy gyökeresen megnyesegetett, konzultatívvá váló régi – léphetne a kiürült forma helyére. Ennek azonban már nem sok teteje volt.

Igaz, ebben az időszakban többen is úgy láttuk, hogy a rendezett szovjet visszavonulásnak úgy lenne illendő megadni a módját, hogy a szomszédos nagyhatalom megkapja azt a nagy kerekasztalt, amit hagyományosan úgy szeret, s ami mellett évente egyszer a kormányfők összejöhetnének. A fölszámoló-előkészítő munkák elhúzódása folytán azonban 1990 késő őszére világossá vált: fordulat állt be a szovjet belső erőviszonyokban. Az új külpolitikai gondolkodás nem a pavlovi gazdaságpolitikára meg a rendteremtő ukázok sorozatára épült. A legeslegújabb külpolitikai gondolkodás keretében készült szovjet javaslatokból pedig egy olyan Nemzetközi Gazdasági Együttműködés Szervezete rajzolódott ki, amiről csak az igazi ínyencek tudták volna megmondani, miben különbözik a néhai KGST-től. Ebben az összefüggésben önveszélyessé válhatott volna az utódszervezet létesítésével kapcsolatos korábbi nagyvonalúság.

Tegyük hozzá: időközben a szovjet fizetőképesség alapjaiban rendült meg. Ez Indiától Olaszországon át Németországig minden partnert érint, akármilyen ideológiájú kormányzata van. A szovjet fizetőképességgel kapcsolatos kételyek, de különösen ezek beigazolódása, a lengyel adósságelengedés, a bolgár és a román fizetésképtelenség bejelentése a nyugati bankházak körében ismét előtérbe állította a kérdések térségszintű kezelését, ez rendkívül kedvezőtlen a minőségileg más helyzetben levő adósok, így Csehszlovákia és Magyarország számára, mert saját teljesítményüktől függetlenül nehezíti a pénzhez jutásuk esélyeit.

Kényelmi és pénzkímélési megfontolásokon túlmenően épp a fenti hangulat erősödése magyarázza azt, hogy bizonyos nyugati körökben miért szorgalmazzák időnként kimondottan arrogáns módon a kelet- vagy a közép-európai országok blokkosítását. Azt javasolják, hogy miközben ki-ki a saját bajával van elfoglalva, s a megoldást is más-más irányba keressük, egyezzünk ki előbb egymással, alkossunk fizetési uniót, s utána exszocialista blokként ránk is lehetne alkalmazni a Marshall-terv technikáját (bár hasonló nagyságrendű pénzeket a közép-európai országoknak – a szovjetektől eltérően – senki se ígért).

Az előadottakból nyilvánvaló, hogy nem véletlenek vagy hivatalnoki ostobaság miatt 5-6 százalék Csehszlovákia és Lengyelország részaránya Magyarország összforgalmában. Az se igazán kérdéses, hogy a szovjet részarány visszaszorulásával egy tartósan válságövezetté váló térség szorul ki a magyar, cseh és lengyel gazdaság vérkeringéséből. A külgazdasági irányváltás történelmi folyamata nagyjából és egészében 1989–91 között spontán módon végbement. A kérdés ezután csak az: qui prodest? Kinek használna, ha az említett nyugati javaslatokat magunkévá téve megfeledkeznénk arról a sokoldalúan igazolt tényről, hogy a modern világgazdaságban nem a földrajzi közelség vagy a történelmi sorsközösség, hanem a tényezőadottságok és a versenyképesség a sikeresen versenyző országok partnerválasztásának a szempontja? Miért lenne jó, ha a magyar adósságok ügyét bármi módon a szovjet adósságok ugyancsak cifra ügyéhez vagy épp a bolgárokéhoz kötnénk? Mit tud nyújtani nekünk a nálunk is mélyebb recesszióban levő lengyel gazdaság? Miért baj az, ha Olaszország fontosabb kereskedelmi partnerünk, mint a hozzánk hasonló strukturális válsággal küzdő Csehszlovákia? Miért kell Magyarország ügyét 18. és 23. legfontosabb üzletfele – Románia és Bulgária – gondjaival bármiféle szinten közös nevezőre hozni?

Az elmondottakból világos, hogy a történettudományi kategorizálás szempontjai nem föltétlenül esnek egybe a jövőorientált gyakorlati politika cselekvési kényszereivel és célszerűségi megfontolásaival. Miközben a piacgazdasággá váló közép-európai országok viszonylatában nincs értelme a GATT által egyszer már elfogadott vámmentesség fönntartásának olyan országokkal szemben, ahol a vámok nem szabályozzák alapvetően a forgalmat, nem szabad ilyen engedményt tenni. A fizetési unióról elmélkedve nem szabad megfeledkezni arról, hogy az irányváltás a gyakorlatban már végbement, és ez mindenkinek hasznára vált. Alkalmazkodni ahhoz a valós, nyugat-európai szabadkereskedelmi térséghez kell, ahonnan a magyar gazdaság a sikeres versenyteljesítményhez szükséges információkat és kényszereket kapja. A közép-európai/Duna-völgyi különút ábrándját pedig át kellene adni a megérdemelt feledésnek.

• gazdaság