Bán Zsuzsa

Nyomtatóbarát változat

Az esélyek latolgatásánál a szakértők és amatőrök látszólag megfeledkeznek arról, hogy a hazai kereskedelmi diplomácia néhány éve két vasat tart a tűzben. Miközben mostanában kizárólag az EGK-tagságról esik szó, az új magyar kormány első jelentős külgazdasági lépéseként könyvelheti el, hogy Göteborgban aláírták június 13-án Magyarország és az Európai Szabadkereskedelmi Társulás (EFTA) együttműködési nyilatkozatát. Az EFTA-t sokan tekintik az EK előszobájának – hiszen Ausztria például megalakulása óta a társulás tagja –, ugyanakkor egyes elemzők szerint a kereskedelemfejlesztésnek sokkal kötetlenebb és ezáltal előnyösebb lehetőségét nyújtja, mint a szigorú megszigorításokkal operáló Európai Közösség. Talán elég az agrárpolitika megkötéseire utalnunk, amely nem csekély állami szubvenciókat tételez fel az agrárexport támogatásánál. A Németh-kormány talán a rendkívül erős német orientáció ellensúlyozásaképpen – az elmúlt két évben egyre inkább az EFTA felé navigálódott. Ennek a kapcsolatnak erősítését indokolja az is, hogy Magyarország teljes konvertibilis külkereskedelmi forgalmának harmadát bonyolítja az EFTA-val. Egyáltalán nincs igazuk tehát azoknak, akik a Közös Piac európai súlyára való tekintettel mintegy leírták ezt az integrációs tömörülést.

Magyarország minden körülmények között deklarálni kívánja, hogy elsőként érkezett a Közös Piac előszobájába. A brüsszeli tanácskozás után nyilatkozó államtitkár, Martonyi János például kiemelte, a magyar kabinet fontosnak tartja, hogy az EGK ne a csehszlovák és lengyel kérelemmel együtt kezelje a keletközép-európai régiót, mert akkor fennáll az a veszély, hogy a leglassabban haladó hajó határozza meg a flotta haladási sebességét. Ez a magyar szándék. De erősen kérdőjeles, hogy vajon ez a Közös Piac szándéka is? Éppen az EFTA-együttműködés aláírása szolgáltat ehhez párhuzamot. Csehszlovákia és Lengyelország később kezdett közeledni az EFTA-hoz, a két ország megbízottja mégis a magyar külgazdasági kapcsolatok miniszterével egy időben, egyszerre írta alá az EFTA-dokumentumot. Nagyon sok jel szól amellett, hogy a Közös Piac hasonló kivárásra törekszik, s gyakorlatilag nem kíván megkülönböztetéseket tenni a kelet-európai országok között. Példa erre, hogy a vámkedvezmény, amelyet decemberben kapott meg Magyarország, ma már Lengyelországra is érvényes, sőt októbertől kiterjesztik Csehszlovákiára és Bulgáriára is. Ez pedig nem azt látszik jelezni, hogy a gyorsabban haladó hajónak bármiféle kedvezményt vagy elsőbbséget szándékozna adni a közösség.

Hasonló a helyzet a pénzügyi támogatásoknál is. A Közös Piac gazdasági segélycsomagjából, az 1 milliárd ECU keretösszegből, Lengyelország és Magyarország olyan arányban részesedik, ahogy előre kidolgozott, finanszírozásra méltó programokat tud letenni. A keretösszegből semmilyen tartalékot nem különítettek el Magyarország javára. A Kádár-rezsim ideje alatt is nemegyszer ringatták magukat a gazdaságpolitikusok abba az illúzióba, hogy a tábor legvidámabb barakkja valamiféle kivételes bánásmódra számíthat. De minden esetben kiderült, amikor üzletről volt szó, hogy ez csak csalóka ábránd. Lehet, hogy Németország egy időben valóban úgy érezte, hogy a határok megnyitása miatt adósa Magyarországnak. De az NSZK ezt a gesztust már honorálta, s legutóbbi magyarországi tárgyalásán Helmut Hausmann szövetségi gazdasági miniszter semmi kétséget nem hagyott az iránt, hogy a szövetségi kormány a jövőben nem kívánja kormányhitelek formájában segélyezni Magyarországot. Más kérdés, hogy a bankszférán keresztül közvetlenül az iparvállalatokat hozzásegíti a gazdaság élénkítéséhez.

A nagy hírveréssel beharangozott társult tagság, amely a kormánypolitikusok szerint döntő hatással lehet Magyarország gazdasági fejlődésére, gyakorlatilag nem több szabadkereskedelmi megállapodásnál. A legnagyobb kedvezményt az jelenti, hogy a vámkedvezmények aszimmetrikusak, tehát a Közös Piac országai előbb adják meg a vámkedvezményeket a magyar áruk számára, mint ahogy hazánk felnyitná a vámsorompót a külföldi áruk előtt. Ez egyfelől lehetővé teszi az áruk szabadabb exportját, elméletben biztosítja a hazai áruk nagyobb versenyképességét. De hadd tegyük hozzá, hogy a vámok szigorúságát a decemberben aláírt EGK-egyezmény már jelentős mértékben oldotta, sőt bizonyos területeken teljesen meg is szüntette. A vámkedvezmény pedig annyit hoz a konyhára, amit a vállalatok ebből profitálni képesek. De miután á hazai vállalatok zöme még mindig messze van attól, hogy piacérzékeny legyen, gyakorlatban csak igen kevesen tudták az 1990 januárjától érvényes megállapodásokat a javukra fordítani.

A Közös Piac legfontosabb területén, a közös mezőgazdasági politikában, még társult tagként sem veszünk részt, így a magyar exportban döntő súllyal szereplő agrártermékeknél ez a lépés gyakorlatilag nem hoz érdemi változást. A közös agrárpolitika lényege ugyanis, hogy a mezőgazdasági termékek garantált árakon kerülnek forgalomba az EGK országai között, közös kasszából nyújtva szubvenciót a mezőgazdasági termelőknek. Magyarország kaphat kis kedvezményeket a mezőgazdasági exportban – ilyen például a szigorú mennyiségi kvóták bizonyos mértékű oldása –, de a mezőgazdasági export szubvencionálását a magyar kormánynak saját erőforrásaiból kell megoldania. Sem alacsonyabb, sem magasabb áron nem kerülhetnek a mezőgazdasági termékek a Közös Piac országaiba. Ha a termelők önköltsége meghaladja a közös piaci árat, akkor a különbözetet az illető államnak kell preferálnia.

A vámunió kedvezményeiből tehát már a társult tagságtól függetlenül is részesedik Magyarország, a teljes körű kedvezmény viszont kizárólag a tagságnak jár. Belátható időn belül nem képzelhető el, hogy Magyarország részese legyen a Közös Piac másik nagy rendszerének: a politikai uniónak. Még akkor sem, ha a magyar kormányfő sietett Brüsszelben leszögezni, hogy Magyarország nem kíván semleges maradni, és semmi körülmények között sem követi Ausztria példáját. A nyilatkozat annál is meglepőbb volt, mert senki nem kérte Magyarországtól, a magyar kormánytól, hogy elkötelezett politikai nyilatkozatot tegyen, s kifejezze a védelmi unióhoz való csatlakozás szándékát. Viszont az osztrák semlegesség nem egészen pozitív előjelű felemlegetésével sikerült súlyosan megsérteni az osztrák szomszéd érzékenységét, amelynek az osztrák sajtó azonnal széles körben hangot is adott. Ez már csak azért is felesleges volt, mert az osztrák politikai és gazdasági kapcsolatok eddig is jól egyengették Magyarország útját Európához, másrészt mert a Közös Piac országaiban még mindig erősen tartja magát az a vélemény, hogy Magyarország Ausztria hátán kíván bejutni az EK-ba. S ebben a véleményben nagyon sok igazság van. Ausztriával nem gyengíteni, hanem erősíteni kellene a gazdasági – és ezen keresztül a politikai – kötődéseket. A brüsszeli megnyilatkozások viszont nem ezt a törekvést látszottak erősíteni.

Belátható időn belül nincs esély arra sem, hogy részesedjen Magyarország a közösség biztos bázisát jelentő valutaunióban. Erre még akkor is igen kevés a remény, ha feltételezzük, hogy a forint a nem olyan távoli jövőben konvertibilis lesz. Példa erre Lengyelország, ahol a zloty konvertibilisnek számít, igaz, hogy értékét egyáltalán nem segít megőrizni ez a konvertibilitás. A valutaunió a Közös Piacon belül annyit jelent, hogy a társulás tagjai visszavonhatatlanul rögzítik az árfolyamokat. Magyarország mai és a jelek szerint csak tovább erősödő inflációs rátájával aligha lehet képes csatlakozni ehhez a valutaegyezményhez. Vagy ha mégis megpróbálná, akkor ez társadalmi robbanáshoz, tömeges munkanélküliséghez, a pénz teljes elértéktelenedéséhez vezetne.

Ausztriával együtt jelenleg négy ország (Ausztria, Törökország, Málta és Ciprus) vár a közös piaci felvételre. A Közös Piac országai több alkalommal is nyomatékosan kijelentették, hogy 1993 előtt, az Európai Unió megvalósítása időpontjáig, érdemben nem kívánnak foglalkozni e társulási kérelmekkel. 1995-re jósolják Ausztriának, a jelentkező országok közül a legfejlettebb gazdaságnak társulását; a szegényebb országok felvételét pedig minden esetben saját anyagi erőforrásaitól teszik függővé, hiszen mérlegelniük kell azt is, hogy a szükségszerű támogatás, amelyet az új tagnak nyújtanak, mennyire veszi igénybe a közösség erőforrásait.

Ez annyit jelent, hogy ha a magyar kormány ma az 1995-ös esztendőt jelöli meg a lehetséges csatlakozás évének, vagy összetéveszti a vágyait a lehetőségekkel, vagy politikai megfontolásokból illúziók kergetésével kívánja rózsaszínűbbre festeni a valóságosnál az összképet. Mint ahogy az erőviszonyok irreális megítéléséből következik az is, hogy mindenáron el akarják hitetni magukkal, az út a Közös Piacba független Lengyelország és Csehszlovákia hasonló irányú törekvéseitől.

Ahhoz, hogy érezni tudjuk a vámmentességet, s ki tudjuk használni a mennyiségi kvóták oldásának kedvezményeit, mindenekelőtt és -fölött áruk kellenek. Jó áruk. Európai szintű termékek. Élénkülő, jót és jobbat produkáló gazdaság. S ma ettől vagyunk a legtávolabb.

• gazdaság