Horváth Gyula

Nyomtatóbarát változat

Európai trendnek tekinthető, hogy az utóbbi harminc esztendőben az európai politikai térképen a régiók rajzolták meg a meghatározó változásokat. Ha az európai országokat négy nagy kategóriába csoportosítjuk az államszervezési filozófia alapján, föderalizált, regionalizált, decentralizált és unitárius berendezkedésű országokra, az utóbbi évtizedekben csökkent az unitárius berendezkedésű országok száma, súlya Európa népességében. 1950-ben az európai népesség 25 százaléka élt csupán decentralizált hatalomgyakorlást érvényesítő országokban, jelenleg több mint kétharmada. Az előrejelzések szerint az évtized végére a lengyel decentralizált közigazgatási rendszer akár regionalizált típusú államszervezetté alakulhat, illetve az Egyesült Királyság is várhatóan erre az útra lép – tehát Európa népességének már háromnegyede él majd ilyen országokban.

A konferenciákon és egyéb közmegnyilatkozásokból ugyanakkor úgy érzékeltem, hogy sokak szerint Magyarország regionalizálása az európai uniós csatlakozás miatt szükséges. Közigazgatási szakemberek állítják: azért kellenek Magyarországon régiók, mert az Európai Unió ezt megköveteli, máskülönben nem lehet előzetes nemzeti fejlesztési tervet vagy bármifajta közösségi támogatási kerettervet megvalósítani, és ezért csupán formális döntés, hogy hol húzzuk meg a régiók határait – akár az egész ország lehetne egy régió, mint Írország esetében.

Csakhogy a gazdaság reálfolyamatai már az Európai Unió regionális politikájának megjelenése előtt kialakítottak régiókat. Ráadásul nem lehet a Dél-Dunántúlon ugyanazokat a módszereket, netán modelleket alkalmazni, amelyek esetleg Szabolcs-Szatmár megyében vagy az Észak-Alföldön többé-kevésbé sikeresnek bizonyulnak. Nagyon sok példa mutatja, hogy a különböző európai tapasztalatok mechanikus átvétele milyen károkat okozhat.

A szakirodalom az utóbbi fél évszázad folyamatainak elemzése alapján általában néhány szempont mentén tárgyalja a regionalizmus kibontakozását. Az első szempont az etnikai-kulturális regionális mozgalmak megerősödése a hatvanas-hetvenes évtized fordulóján Nyugat-Európa számos pontján – elmaradott és iparilag fejlett, kialakult, markáns gazdasági struktúrával rendelkező térségekben egyaránt. Az alkalmazandó gazdaságpolitikai, regionális politikai eszközöket tekintve eltérő megoldási módozatok alakultak ki a különböző típusú etnikai-kulturális régiókban. Ennek a régióképző folyamatnak az alapos tanulmányozása azért érdekes, mert a Kárpát-medence regionális együttműködésében hasonló típusú régiószerveződési folyamatok játszódnak le manapság.

A második tényező a döntési hatalom középszintű decentralizálása, a társadalomirányítási funkciók modernizálása Nyugat-Európában. Az utóbbi időben sokat emlegetett kollektív állam teljesen más hatáskörrel, irányítási módszerekkel és szervezeti rendszerekkel rendelkezik, mint a keynesiánus állam. A társadalomirányítási funkciók modernizálásának ötvenes-hatvanas években alkalmazott módszerei között jelentős szerepet kaptak a dekoncentrációt elősegítő intézkedések: a kormányok tehermentesítették magukat, amikor számos tevékenység végrehajtását kihelyezték a régiókba. Ennek a korszaknak egy jelentős terméke Franciaországban és másutt is a regionális tervezés, ami dinamizálta az európai gazdaságot.

A harmadik tényezőt az üzleti érdekkörök jelentik. Nemcsak a perifériákon, de az egyes országok centrumtérségeiben is új, regionális üzleti, gazdasági érdekszövetségek alakultak, amelyek nyomást gyakoroltak a kormányok tradicionális ösztönzőrendszereinek „regionalizálására”. Ennek alapja a méretgazdaságosság, hiszen nemzetközi tapasztalatok alapján mondjuk egy repülőtér vagy egy egyetem egy másfél-kétmillió lakosú térséget tud optimálisan kiszolgálni.

Természetesen jelentős tényező az Európai Unió regionális politikája is: a strukturális és kohéziós alapok volumenének megnövelése a regionalizmus igényei szerint. Ma már egyértelmű, hogy a kulcskategória a kedvezményezett térség mellett a régió. De az európai uniós gondolkodás a régió és a nemzeti kormány viszonyát is átalakította. Az autonómia fogalma ma már egy háromoldalú döntési rendszerben értelmezhető, amelyben megjelenik az Európai Unió is. Sokak szerint a régió éppen a nemzetek feletti szintre delegált szuverenitási elemek hiányát tudja ellentételezni. Ezért is érdemes a régiók megszervezésének kérdéskörét szélesebb kontextusban, a szuverenitás rendszerében is szemlélni.

Nem minden ország volt képes persze régiókat szervezni az európai uniós csatlakozás előtt, de még csatlakozás után sem. Ellentmondást érzek a főpolgármester úr ama megállapításai között, hogy egyfelől a három alapfunkciót teljesítő régiókra van Magyarországon ma szükség, ugyanakkor az ír modellt ajánlja figyelmünkbe. Az ír modell nem volt képes a három meghatározó szempontot érvényesítő régió megszervezésére, és arra sem volt képes, hogy a területi különbségek mérséklését korábban sokkal erőteljesebben hangsúlyozó európai strukturális támogatások felhasználásával a különbségeket az ország egyes régiói között csökkentse. Az is egy fontos tapasztalat, hogy az unitárius országokban a területi különbségek az elmúlt három évtizedben nőttek, a decentralizált, föderalizált és regionalizált országokban pedig egyértelműen csökkentek. Ezt persze nem tekintem meghatározó érvnek, hisz az utóbbi időben a területi különbségek mérséklését szolgáló támogatásoknak az állami regionális politika eszközeként való alkalmazása visszaszorulóban van, és helyét a versenyképességet erősítő ösztönzőrendszer kialakítása veszi át.

Végezetül két érvet szeretnék a magyar régiók megszervezése mellett felsorakoztatni – annak ismeretében, hogy az ország térszerkezetében a XX. században nem játszódtak le markáns változások, és ebben a stabil térstruktúrában a centrumtérség kiemelkedő szerepe nem csökkent meghatározó, a perifériákat dinamizáló módon. Az első érvem a háromkomponensű, európai értelemben vett régiók megszervezése mellett, hogy Magyarország az új területfejlesztési hajtóerők elterjedése előtt állt. A közforgalmú repülőterek, multifunkcionális tudásközpontú egyetemek és a magasan fejlett üzleti szolgáltatások megszervezésének nem lehet más térbeli kerete – és itt visszautalnék arra, amit az optimális piaci méretekről mondtam –, csak a régió. Másodszor: professzionális, jól strukturált és az európai regionális folyamatokat alaposan ismerő szakapparátusoknak kell a strukturális kohéziós támogatások megszerzését és felhasználását megszervezni-levezényelni. Ezek megszervezésének optimális mérete szintén a régió. Ezeket a gazdasági jellegű érveket a regionális közigazgatás átszervezése során is figyelembe kell venni, hiszen az európai tapasztalatok azt mutatják, hogy a gazdaság fejlesztése és a közigazgatás átalakítása egymást kiegészítő és párhuzamosan végzendő tevékenységek.

• Euróna