Mink András

Nyomtatóbarát változat

Február 20-án a Népszabadságban rövid publicisztikában bíráltam azt a szöveget, amely a Terror Háza honlapján volt olvasható Bemutatkozás címmel. Akkor még nem láttam a kiállítást, de az írásban taglalt beharangozóból azt szűrtem le, hogy a megnyíló új múzeum a hely dögletes szellemének megfelelően egyként szólni fog a nyilas és a kommunista terrorról. Az előzetes bemutatkozó szöveg bennem azt a gyanút keltette föl, hogy ezt olyan nézőpontból fogja megtenni, amit a totalitárius rendszerek jobboldali revíziójának nevezhetünk. Ez magáévá teszi azt az apologetikus álláspontot, hogy a nácizmus, azon belül a nyilas terror mintegy reakció volt a kommunizmus fenyegetésére, a fasizmus – legalábbis magyar közegben – sem időtartamában, sem veszélyességében, sem brutalitásában, sem pedig a nemzetet fenyegető természetében nem mérhető a kommunista terror sokkal számosabb és kárhozatosabb bűneihez. Ez a szemlélet így relativizálja, zárójelbe teszi a nyilas terrort. Azt is bátorkodtam vélelmezni, hogy a kiállítás megnyitásának időzítése, a kommunista terror időbeli kiterjesztése és démonizálása választási üzenetet hordoz: arra akarja figyelmeztetni az erre fogékony lelkeket, hogy a kommunista terror árnyéka még mindig fölöttünk lebeg, és a választások tétje, hogy az utódpárt képiben újra visszatér-e közénk, vagy pedig sikerül-e véglegesen rácsukni a Terror Háza súlyos kapuját.

Írásom óta két dolog történt. A kérdéses szöveget a honlapról eltávolították, az új bemutatkozó szöveg semleges és tényszerű leírása a kiállításnak. Továbbá: megnéztem a kiállítást. A kiállítás ismeretében be kell vallanom, hogy eredeti írásom bizonyos szempontból nem volt releváns.
A Terror Háza ugyanis nem szól a nyilas terrorról, következésképpen mindaz, amit az összevetés veszélyeiről és a (bármely oldalról kiinduló) relativizálás tűrhetetlen voltáról írtam, részben tárgytalan. A Terror Háza a Kommunista Terror Háza.

Azt előre lehetett sejteni, hogy az új múzeum épületének kiválasztása legalább annyira kockázatos dolog volt, mint amennyire magától értetődő. Mivel az Andrássy út 60. mindkét rezsimnek, a nyilasoknak, és az ötvenes évek sztálinista diktatúrájának is emblematikus épülete volt (bár másképp, és főleg más funkcióban), ezért nem lehetett elkerülni, hogy a kiállítás, ha már ott rendezik be, ne szóljon – legalábbis látszólag – mindkettőről. A két terror együttes bemutatásába viszont kódolva voltak a véralgebra-szerű és szintű kontemplációk és konfliktusok. Lehetett arra számítani, hogy akkor megindul a számolgatás és a méricskélés, hány négyzetméter, hány halott, satöbbi. Pedig egyáltalán nem ez a lényeg. Mindezt könnyen el lehetett volna kerülni, ha más helyszínt választanak, illetve ha nyíltan és egyértelműen leszögezik, hogy ez a múzeum az ávóról fog szólni, azután majd lesz egy másik múzeum, máshol, szintén közpénzből, amelyik a magyar holokausztot fogja bemutatni, és annak keretében tárgyalja a nyilas időszakot. Mégis az a véleményem, hogy az épület kiválasztása tudatos volt, a kiállítás és az épület tervezői előre számítottak ezekre a konfliktusokra, sőt élni is akartak velük. A nyilaskereszt nem véletlenül virít az épület sokat vitatott, új homlokzatán, és a bejáratnál látható két emlékoszlop egyikén. De erről majd a végén.

Nyilas puccs vagy nyilas terror?


A kiállítás rendkívül látványos és hatásos, az átlag magyar múzeumhoz szokott hazai közönség számára döbbenetesen újszerű, törekszik az interaktivitásra, arra, hogy a szó szoros értelmében testközelbe hozza a rémségeket. Van benne néhány ragyogó installációs ötlet. Jómagam közönséges látogatóként néztem meg, azaz végigálltam a másfél órás sort, majd a csoportommal kissé sietősen végigmentem a tárlaton. A csoportos, gyorsított terelésre nemcsak a hatalmas érdeklődés a magyarázat, hanem az a nyilvánvaló törekvés is, hogy minél rövidebb idő alatt minél több látogatót tudjanak átereszteni a kiállításon. Részletes megfigyelésre így nem volt alkalmam, de ez talán most nem is lényeges, hiszen a fő kérdés az, hogy egy sietős múzeumlátogatásból milyen élményekkel és benyomásokkal távozik a történelem részletkérdéseiben nyilvánvalóan laikus látogató.

A kiállítás az előzetes híradások szerint mindössze két és fél termet szánt a nyilas terrorra, a többi huszonegy terem vagy installáció pedig a kommunista terrorral foglalkozott. Az „aránytalanság” miatt természetesen azonnal viták robbantak ki. A szervezők az aránytalanságot azzal indokolták, hogy a nyilas terror rövidebb ideig tartott, valamint, hogy a leendő holokausztmúzeum, amelynek munkálatairól ellentmondásos hírek keringenek, úgyis kimerítően tárgyalni fogja a nyilasokat is.

Az aránytalanság önmagában nem lenne baj. A nyilas terrort elvileg akár egy teremben is be lehetne mutatni. Igaz, az szűkös lenne, de a téma súlyát és erkölcsi tétjét, ami egy nagyközönségnek szóló kiállítás legfontosabb feladata kellene, hogy legyen, még ilyen szűk keretben is érzékeltetni lehetett volna. A baj az, hogy a két és fél terem valójában szűk másfél terem, és az sem a nyilas terrorról szól, hanem a nyilas uralomról, illetve a puccsról. Márpedig ez a két dolog nem ugyanaz.

Nyilas terem, Gulág terem


Az első teremnek még nincs köze a nyilasokhoz. Címe: Kettős megszállás. A falon látható grafikai installáció mutatja, ahogyan a német csapatok nyugatról, majd a szovjet csapatok keletről elárasztják Magyarországot. A vörös „áradás” látványa vaskosabb és jelentősebb, ami nem meglepő, végül is ők győztek, és ők maradtak itt. Mindkét megszállás alapvetően külső erőként jelenik meg, semmi nem utal Magyarország második világháborús szerepére, arra, milyen folyamat vezetett a német megszálláshoz, majd annak nyomán a szovjetekéhez. Nincs információ arról, hogy a két erő egymáshoz hogyan viszonyul, mi köztük a történeti kapcsolat. Mindkettő idegen, és egyként gonosz fenyegetésként jelenik meg. A közös, hogy Magyarországnak egyikhez sincs köze. Jellemző, hogy a német megszállást illusztráló monitorokon többször mutatják Sztálint és az 1945-ös moszkvai győzelmi parádét – nem értem, ez miért tartozik ide –, miközben Horthy Miklóst vagy a Sztójay-kormányt – nekik a német megszálláshoz közvetlen közük volt – emlékezetem szerint nem látjuk.

Innen vezet át egy szűk folyosó – ez a „fél terem” – az ún. Nyilas terembe. A folyosó falán kétoldalt Szálasi-idézetek olvashatók, kicsit nehezen, mert túl közel vannak a szemhez, a tekintet képtelen egyben befogni a szövegeket. A teremben egy terített vacsoraasztal, az asztal végén nyilas bábu, egyenruhák, a hangszórókból a Hungarista híradó üvölt, és buzdít kitartásra a háborúban, élteti a hős magyar honvédet. A bábu mögötti falon dunai jégzajlás felvételét láthatjuk, és hangeffektusként csobbanásokat. Fényképek, filmfelvételek, írásos dokumentumok a tömeges kivégzésekről, a Duna-partra terelt emberekről és hóhéraikról nincsenek. Nincs információ arról, hogy milyen mértékű volt a terror, hányan és milyen körülmények között estek ennek áldozatul. Értelemszerűen a nyilas terror előzményeiről, az 1944. késő tavaszi, nyári tömeges deportálásokról sem esik szó. Korabeli telefonkészülékekből hallgathatunk hangdokumentumokat. Föltárcsáztam a 8-as számot, a felvételen a Szálasi-per egy részlete hallható. A tárgyalásnak azon részletét emelték ki, amikor Szálasit Budapest ostromáról faggatja a népbíró. Ebben a részletben a bíró ügyetlen, inadekvát és olykor szinte hisztérikus kérdéseire Szálasi nagy nyugalommal szajkózza, hogy Budapest védelmét azért rendelte el, mert ezt kívánta a magyar nemzet becsülete. A hatalmas peranyagból miért éppen ez a részlet volt fontos a kiállítás rendezőinek, ha a nyilas „terrort” akarták bemutatni? Bajcsy-Zsilinszky Endre, Kis János, Tartsay Vilmos és Nagy Jenő, a nyilasok által kivégzett mártírok, a magyar katonai ellenállás vezetői, akik valóban a magyar nemzet becsületéért áldozták akkor az életüket, nem szerepelnek a kiállítás ezen részében, mint ahogy semmit sem tudunk meg a nyilasokkal szembeni ellenállásról úgy általában sem. A nyilasok által meggyilkolt négy mártírral a látogató később találkozik.

A kiállítás nyilas szekciója tehát nem egyszerűen rövid, hanem valójában semmitmondó, és tét nélküli. A rendezők azt akarják érzékeltetni, hogy a megszállással és a nyilas puccsal, amelynek nincs története és nincs előzménye, az ország törvényen kívüli állapotba került, és ez volt a nyitánya, előjátéka mindazoknak a borzalmaknak, amely az országra a továbbiakban várt. A nyilas uralom azonban csak a pokol első, bevezető stációja. A valódi pokol utánuk következett.
A Nyilas teremből átmenet nélkül érkezünk a „Gulág terembe”, és megkezdjük utunkat a kommunista terror hosszú és borzalmakkal teli labirintusában.

A kommunizmus: terror


A Gulág terem, mint installáció, telitalálat: egy térképet ábrázoló szőnyegpadlón állunk, a térkép a Szovjetunióban működő táborokat mutatja, ahová magyarokat vittek. A terem faburkolatú fala egyszerre idézi a vagonokat és a barakkokat. A falba beépített képernyőkön elhurcolt emberek visszaemlékezéseit láthatjuk, hallhatjuk, megrendítő, drámai részletekkel. A baj ezzel a teremmel az, ami az egész kiállításra jellemző hiányosság. A Gulág kiemelődik a maga történelmi kontextusából. A Gulág mindenki számára ismerten a sztálini terror munkatáborait jelenti, amelyeket a húszas évek közepétől működtek a Szovjetunióban. Politikai elítéltek, osztályellenségnek minősített, túlnyomórészt szovjet állampolgárságú emberek millióit hurcolták oda, és sokuk számára a táborokból nem volt visszaút. A szovjet csapatok elhozták a Gulág világát Magyarországra, illetve magyarok százezreit hurcolták el a Gulágra – mondja az installáció.

Ez azonban így pontatlan. Összekeveri azokat, akiket mint hadifoglyokat vittek el – hiszen 1945-ben mégiscsak hadviselő, ellenséges fél voltunk, és hadifoglyokat például az angolok is ejtettek –, azokkal, akiket jogtalanul, civilként hurcoltak el, és azokkal is, akiket azután valóban politikai okokból deportáltak a Szovjetunióba. A szovjetek valamiképpen mindegyik csoporttal, a hadifoglyokkal is jogtalanul bántak, de ezek mégiscsak különböző kategóriák, amelyeket nem lehet reflektálatlanul, a terror általános fogalmába belezsúfolni. Ráadásul ennek csak igen áttételesen van köze az ÁVH-hoz és az Andrássy út 60.-hoz. Hacsak úgy nem, hogy ugyanezek a szovjetek hozták a nyakunkra a kommunista pártot, illetve, hogy a politikai rendőrség később rendszeresen igénybe vette a megszálló szovjet katonai hatóságok segítségét. A Gulág így a kommunista terror általános metaforájává emelkedik, és közvetlenül a szovjet megszálláshoz kapcsolódik.

Ennek azért van jelentősége, mert a kiállítás utolsó terme a „Búcsú”, amikor 1990-ben a szovjet csapatok kivonulnak Magyarországról. Az az érzésem, azt akarták ezzel szerkesztéssel a kiállítás-rendezők mondani, hogy a terror – legalábbis potenciálisan – 1990-ig, pontosabban az 1991-es kivonulásig, vagyis egészen a közelmúltig tartott. Az 1945 utáni magyar történelem, legyen az egyszerűség kedvéért a magyar kommunista rendszer története, így egy az egyben átfedésbe kerül a terror történetével. Ez az ide-oda ingázás az egész kiállításra jellemző. Nem arról van szó, hogy a kiállítás rendezői nem tudták eldönteni, hogy a múzeumnak a kommunista terrorról, az ÁVH, a politikai rendőrség történetéről, a kommunista diktatúráról mint politikai rendszerről, vagy pedig az 1945 utáni magyar történelemről kell-e szólnia. Ellenkezőleg, ezeket a kétségtelenül összefüggő, mégis különböző értelmezési síkokat tudatosan keverték és mosták össze. A kommunizmus: terror.

KGST, kollektivizálás


Nagyon jól látszik ez azon, hogyan keveredik a képbe az erőszakos téeszesítést vagy a magyar alumíniumipart jelképező szoba (mindkettő nagyon hatásos installáció). Az alumínium bizonyára azért került ide, mert ez jelképezi a KGST-t, vagyis a szovjet gyarmatosítást. Ha azt akarták ezzel mondani, hogy miként élősködött a Szovjetunió Magyarországon, akkor nyilvánvalóbb példával is előállhattak volna: mondjuk azzal, amikor a háború után a szovjet csapatok a jóvátételen fölül is gátlástalanul vittek szinte mindent, ami mozdítható. A KGST viszont egy másik történet. Az magáról a tervutasításos rendszerről, annak sajátos viszonyairól szól, amelyet a szovjetek mint gazdasági és társadalmi rendszert kényszerítettek az általuk elfoglalt országokra. Ráadásul a magyar–szovjet bauxit-timföld-alumínium kooperáció az ország gyarmati kifosztására nem is a legjobb példa. Nem ez volt az a terület, ahol a legjobban ráfizettünk. A KGST-re pedig, különösen annak utolsó évtizedében, leginkább a szovjetek fizettek rá.

A kollektivizálás, ellentétben a KGST-vel, amelynél a kapcsolat áttételes és távoli, és főleg nem sok köze van a Terror Házához, sokkal közvetlenebbül értelmezhető része a terror történetének. A parasztságot tömeges sérelmek érték. A „kulákok” elleni hadjárat és a „padlássöprés” széles körben ismert.

De a történet ebben a megvilágításban szintén kiemelődik a történeti kontextusából. A téeszesítés, a kollektivizálás sok mindenről szólt: az erőltetett iparosításról, az agráriumtól elvont jövedelmek drasztikus átcsoportosításáról, amely, mint társadalompolitikai program, egyszerre szolgálta a kommunista rendszerre veszélyesnek ítélt birtokos parasztság megsemmisítését és az iparosítás számára új munkaerő, az építkezéseken tömegével fölbukkanó lakókocsi-munkásság kitermelését. A kulákok bűnbakként is kapóra jöttek, hiszen rájuk lehetett fogni a kommunista agrárpolitika okozta ellátási nehézségeket, élelmiszerhiányt, éhínséget. Ebből is látható, hogy bonyolult és sokrétegű dologról van szó. A kollektivizálás a létező szocializmus „klasszikus” korszaka gazdaság- és társadalompolitikájának, a társadalom nagy átszabási kísérletének legjellemzőbb terepe volt. A terror ennek része, de ha egy történeti kiállítás csak a terrort mutatja, akkor nemigen magyarázza el, hogy a kommunisták, a párt és a kommunista rendszer miért is csinálta ezt, miért is történt ez úgy, ahogyan történt. Fölmerül a gyanú, hogy nem éppen ez volt-e a szándék: a kommunista terror öncélú. A kommunisták azért csinálták mindezt, mert gonosz hajlamaiktól vezéreltetve ártani és pusztítani akartak. Ez antikommunista propagandának ugyan megfelel, de egy történeti kiállítás koncepciójának kevés. És ami a fő: nem tájékoztatja a művelt közönséget a kommunizmus valódi természetéről, valódi lényegéről sem.

Vitéz szabólegény


Itt hadd emeljek ki egy olyan hatásvadász elemet, amely kétségen felül a kommunisták alantas emberi mivoltát akarja illusztrálni. (Hogy sok gazember volt köztük, afelől persze semmi kétség.) A kiállításon berendezték Péter Gábor dolgozószobáját. A szoba ajtaját egy alumíniumból formált olló díszíti (a terem nem sokkal az alumíniumszoba előtt van). Széles körben ismert, hogy Péter Gábor polgári foglalkozására nézve szabólegény volt, ilyen alantas sorból emelkedett oly magas polcra, és lett élet-halál ura. Most pedig képzeljük el, hogy Péter Gábor vagy akárki, aki az ÁVH-t irányította, eredetileg nem szabólegény lett volna, hanem mondjuk klasszika-filológus. Merthogy az ÁVH-nál jól kvalifikált, nagy műveltségű emberek is megfordultak, például Komlós János, akit a kiállítás végén látható „Tettesek” falán emlékezetem szerint nem láttam (de lehet, hogy ott van, nem jutott időm tüzetesen végignézni a képeket, mert haladnom kellett a csoporttal).

A kérdés az, hogy akkor mit tettek volna ki a rendezők az ajtó kilincsére. Talán egy latin szótárt.

Természetesen az igazi kérdés az, hogy Péter Gábor eredeti foglalkozásának mi köze van ahhoz, hogy milyen bűntetteket követett el az ÁVH élén. Illetve: változtatna-e bármit is az ÁVH, a kommunista terror megítélésén, ha történetesen nem egy szabólegény lett volna a politikai rendőrség parancsnoka? Az ilyesfajta öncélú, hatásvadász gesztusok megint csak arra alkalmasak, hogy a látogatókat egy olcsó közhely sulykolásával félrevezessék a kommunista terror valódi természetét illetően.

Akik kimaradtak


Azt azért a kiállítás egyértelművé teszi, hogy a kommunisták kiknek is akartak elsősorban ártani, kiket akartak elsősorban elpusztítani: az egyházat és a parasztságot. A parasztság és az egyház a kiállítás szerint kiemelt célpontja volt a kommunista terrornak. De szintén nem tudjuk, hogy miért, hacsak azért nem, mert a kommunista olyan, hogy leginkább irántuk érez olthatatlan gyűlöletet (ezt itt tovább nem is folytatom, hogy vajon miért). Ám ha már belemegyünk abba, hogy a kommunizmust, mint rendszert is bemutassuk, akkor azért le kell szögezni, hogy nemcsak ez a két csoport szenvedte meg a rendszert. Az értelmiség, az akadémiai szféra kitakarítása ez esetben érthetetlen okokból hiányzik. Hiányzik az államosítás. És hiányzik a munkásság is. Ha van téeszesítés, akkor miért nincs sztahanovista mozgalom és munkaverseny, amely az állandó normarendezések révén zsigerelte ki a munkásokat? Ezek szintén a rendszer terrorizáló technikái közé tartoztak. Hol vannak azok a munkások, akiknek ezreit szabotázsért csukták börtönbe, csak mert nem tudták teljesíteni a normát, mert az őrült munkatempóban, hiányos és silány minőségű alapanyagokból nem tudtak használható árut gyártani?

A hiányokat hosszan lehetne folytatni. A nyilas szekcióban nem volt szó ellenállásról, a kommunista terrornál esik róla szó. Az Ellenállás teremben két-három esetet villantanak föl, amikor „szervezkedés”, illetve röplapozás miatt ítéltek el embereket. Az ellenállás teljes mélységéről ezek az esetek vajmi keveset mondanak, különösen, hogy mindenki, aki valaha is a kezébe vett korabeli rendőrségi aktákat, tudja, hogy ezeknek az eseteknek a túlnyomó többsége valóban koncepciós per volt: olyanokat végeztek ki vagy csuktak börtönbe ezrével, mondvacsinált okokból, kicsikart vallomások alapján, akik semmit vagy majdnem semmit nem követtek el. A politikai rendőrségnek bizonyítania kellett önmaga létjogosultságát, ezért ezerszám termelték a „politikai” ügyeket. Ez a jelenség, amely a terror egyik legsajátabb és legborzasztóbb vonása volt az ötvenes években, teljesen torz megvilágításba kerül, ha azt állítjuk, nagyjából légből kapottan és voltaképpen semmitmondóan, hogy „széleskörű ellenállási mozgalmak szerveződtek hazánkban, melyekből minden társadalmi réteg részt vállalt a maga módján”. (Idézet a honlap új bemutatkozó szövegéből.) A magyar népnek nincs oka utólag szégyenkeznie azért, mert nem szervezett széles körű partizánmozgalmat a Rákosi-diktatúra ellen. Ráadásul a kiállítás nem mutatja be az ellenállás valóban kétségen felül álló, tömeges eseteit, az 1951-52-es, főleg kelet-magyarországi parasztlázadásokat. Holott a parasztság eltiprása a kiállítás egyik vezérmotívuma. Valószínűleg az a helyzet, hogy a kiállítás rendezői egész egyszerűen nem hallottak még ezekről, különben nem hagyták volna ki.

A terror: kommunizmus


Ugorjunk egy pillanatra vissza a kiállítás elejére, a Gulág-terem utáni Átöltözés terembe. A honlapon található új bemutatkozó szöveg szerint ez a terem azt jelképezi, hogy 1945 után az egész magyar társadalomnak át kellett öltöznie. Az igazság ezzel szemben az, hogy a kiállításnak ebben a termében a kisnyilasok öltöznek át kommunistának, illetve ávósnak (erről a magyarázó szöveg, illetve a terembe kirakott kisnyilas „hűségnyilatkozat”, valamint a kiemelt Rákosi-idézet tanúskodik). Vagyis módosítani kell korábbi állításomat: a nyilasok nem másfél teremben szerepelnek, hanem valóban két és fél teremben, amennyiben itt újból szerephez jutnak, mint leendő kommunisták. Azt tudjuk, hogy ilyen eset szép számmal előfordult, hogy a kommunista pártnak volt ilyen burkolt kampánya. Számos visszaemlékezés is utal a jelenségre. Azt viszont nem tudjuk, hogy valójában hány olyan tagja volt a pártnak, aki nyilasból öltözött át, és azt sem, hogy jellemzően milyen pozícióba jutottak. Az újdonsült, 1945 utáni tömeges párttagság társadalomtörténeti vizsgálatát még senki nem végezte el, illetve én egyetlenegy ilyen irányú kutatásról tudok, Kende Tamás történész foglalkozik ezzel. A rendezők ezen a didaktikus és azért összességében igen sovány bizonyítékokon alapuló módon hozzák a látogatók tudomására, hogy a kommunisták igazából az egykori nyilasok, a nyilasok pedig a későbbi kommunisták voltak, vagyis ez a kettő ugyanaz. A terror: kommunizmus.

A kiállítás kommunizmussal foglalkozó termei sorra veszi az 1945 utáni évtizedek legfájóbb témáit: kitelepítés, kivándorlás, kínzókamra, internálás, 1956 és az azt követő megtorlás. Ezek a termek gazdag és látványos anyagot mutatnak be, és nincs mit igazán kommentálni rajtuk. Az installációkra persze itt is jellemző, hogy kevés a magyarázat, a kiállított tárgyakról, dokumentumokról, filmrészletekről legtöbbször nem derül ki, hogy honnan való, a látogatónak igen nehéz dolga van, ha el akar igazodni. De írjuk ezt a sietség számlájára. Ez a kiállítás talán még nincs teljesen kész, de a filológiai hiányosságok pótolhatók.

A termeket végigjárva egy liftbe érkezünk. A lift nyomasztó lassúsággal szállítja le a látogatókat a pincébe. A liftbe szerelt képernyőn egy egykori ÁVH-s alkalmazott egy kivégzést ismertet részletesen. Az élmény megrázó, annak ellenére, hogy tudható, hogy az Andrássy út 60.-ban nem voltak kivégzések. Ez a kis csúsztatás azonban bőven elmegy, hiszen azt is tudjuk, hogy kivégzések viszont voltak, és ha voltak, miért ne próbálhatnák meg bemutatni egy kivégzést, amennyire lehetséges, a maga nyomasztó formájában. Viszont látogató legyen a talpán, aki, miután már régen odahagyta a nyúlfarknyi és felejthető nyilas szekciót, és végigjárta a múzeum többi, nyomasztó és anyaggal zsúfolt termeit a kommunista terrorról, valamint beszállt ebbe a liftbe, és végighallgatta az ÁVH-s alkalmazott előadását egy akasztásról, szóval látogató legyen a talpán, aki ezek után nem azt gondolja, hogy az ÁVH rettegett pincéjébe fog megérkezni. A pince első cellájában négy férfiú képe látható. Ők: Bajcsy-Zsilinszky Endre és a katonai ellenállás mártírjai, akiket a nyilasok öltek meg, és akik tehát nem a nyilas szekcióban, hanem itt kaptak helyet. A fotókon természetesen ott van haláluk dátuma, 1944, de más információt ügyükről és haláluk körülményeiről nem olvashatunk. A történelemben kevésbé járatos látogató a dátum ellenére is könnyen hiheti, hogy őket is az ávósok ölték meg, különösen, hogy az elején már egyébként is látta a nyilasokat ávósoknak átöltözni. Talán azt sem túlzás vélelmezni, hogy ha a nyilasok nem gyilkolják meg őket 1944-ben, akkor az ÁVH végzett volna velük, mint az 1944–45-ös antifasiszta ellenállás sok más túlélő hősével.

De persze ez csak spekuláció. A rendezők nyilván azzal érvelnének, hogy amit meg akartak mutatni, az a két terrorrendszer hasonlósága, voltaképpeni azonossága. Ebben van valami, de ezt így nem lehet megmutatni. Ezeket a férfiakat a nyilasok ölték meg, méghozzá azért, amit akár mai jobboldali revizionista szóhasználattal élve úgy mondanának, hogy a szovjet csapatok elleni ellenállás gyengítésével voltaképpen a szovjetek kezére játszottak, így a kommunizmus szálláscsinálói voltak. A Ház legelején, a Nyilas teremben Szálasi is erről beszél, amikor Budapest védelmét a magyar nemzet becsületbeli kötelességének nevezi. Lássuk be, ebben a múzeumban ők sehová máshová nem kerülhettek.

Könnyek terme, tettesek fala


A kiállítás végén látható a Könnyek terme. A gondolat, mint más ötletek is, például az áldozatok fényképeinek fala, jöhetett akár a washingtoni Holokauszt Múzeumból is, ahol szintén van a kiállítástól némileg függetlenítve egy emlékezőterem, ahol gyászolni, gyertyát gyújtani lehet.
A Terror Házában berendezett Könnyek terme azonban több mint furcsa. A falon körbe nevek olvashatók, sok száz, talán sok ezer is. A felirat tanúsága szerint azok, akiket 1945 és 1967 között politikai okokból kivégeztek. Az installáció megannyi világító mécsesből áll, köztük számos, Dávid-csillagot formáló mécses. Ha a terem az 1945 után kivégzetteket sorolja föl, akkor miért van ennyi Dávid-csillag (bár nyilván az áldozatok között számos, nürnbergi alapon zsidó származású honfitársunk is akadt)? Ha a magyar holokausztra akar utalni az installáció, ami helyes volna, akkor miért szól a felirat csak az 1945 után kivégzettekről? Azt már sem időm, sem merszem nem volt megnézni, hogy az 1945 után kivégzettek közé nem csúszott-e be véletlenül olyan háború bűnös (bár a halálbüntetésnek semmilyen körülmények között nem vagyok híve), aki valóban elkövette azt, amiért elítélték (tudjuk, hogy nem mindenki követte el a terhére rótt bűnöket). Bízom benne, hogy nincs így. Mert ez a korszak elég bonyolult és zavaros ahhoz, hogy a legkörültekintőbb óvatosságra ösztönözze azokat, akik történeti kiállítást rendeznek róla. A kiállítás mellesleg egyáltalán nem szól erről a problémáról, magyarán arról, hogy az 1945-ben felálló politikai rendőrség, az ÁVH elődszervezete eredetileg a háborús bűnösök felkutatására alakult. Az más kérdés, hogy a háborús bűnösök elleni fellépés ürügyén a kommunista párt a politikai rendőrséget politikai ellenfelei likvidálására használta.

A körültekintés egyáltalán nem tükröződik a múzeum záró részében, a Tettesek falán. Az ellen semmi kifogásom, hogy egy kiállítás megmutassa azokat az embereket, akik a szörnyűségek elkövetésében felelősek voltak, akár a nyilas, akár a kommunista terrorról van szó. Ám ez csak akkor tehető meg, ha pontosan definiáljuk, kit, milyen kritériumok alapján sorolunk a tettesek közé: azokat is oda soroljuk, akik politikai felelősséget viselnek, vagy csak azokat, akik konkrétan részt vettek törvénysértésekben, vagy parancsot adtak rá, vagy tudomással bírtak róla. Mindegyik definíció alapos mérlegelést kíván. Valamint, ha már elköteleztük magunkat egy meghatározás mellett, akkor nem válogathatunk a potenciális jelöltek között, és azt is pontosan dokumentálni kell, hogy mik azok a tettek, amelyek alapján kitesszük valakinek a képét. A Tettesek fala túlnyomó többségében ÁVH-s tiszteket mutat, néhány nyilas vezetővel egyetemben. A gyilkosságokban közreműködő középszintű nyilasokat nem látjuk. Viszont ott találhatjuk a magyarországi kommunista diktatúra számos vezető politikusát, olyanokat is, akiknek volt ÁVH-s múltjuk (Fehér Lajos), és olyanokat is, akiknek nem (Révai József vagy Fock Jenő). Ha Fock Jenő ott van, akkor Aczél György vagy Brutyó János miért nincs ott?

A végén


Végezetül néhány következtetés. Az elején utaltam rá, hogy az előzetes hírverés némileg félrevezető volt. A Kommunista Terror Háza nem szól a nyilasokról. Amiről szól, az alapján igazolva látom azokat az aggodalmaimat, amelyeket az eredeti bemutatkozó szöveg kapcsán írtam. Azt a szöveget ugyan azóta megváltoztatták, de a múzeum azt a szellemet tükrözi. Ennek a kiállításnak az a kimondatlan célja, hogy az antikommunista diskurzust úgy tegye központi témává, hogy közben az antifasiszta diskurzust zárójelbe tegye. Ha úgy tetszik, ez is a kommunizmus egyik öröksége.

A kommunista historiográfia diszkreditálta az antifasiszta diskurzust, amikor minden rajta kívül álló politikai elemet, mezőt lefasisztázott vagy elhallgattatott, és önmagát, mint az egyetlen, valóságos antifasiszta erőt határozta meg. Bizonyos értelemben most fizetjük meg annak az árát, hogy a kommunista meghatározás szerint a fasizmus mindenekelőtt az antikommunizmusról szólt, és ennek jegyében distinkció nélkül fasisztának kiáltották ki Bethlen Istvánt, Horthy Miklóst, Kéthly Annát és Peyer Károlyt. „Aki 1989 után fasisztákat akart rehabilitálni, az nem tett mást, csak a kommunista érvelést vette komolyan” – írta Rév István 1999 áprilisában, ebben a folyóiratban.

A Terror Házára ma azért kellett a nyilaskereszt, azért kellett a kiállítást az Andrássy út 60.-ban megcsinálni, hogy még jobban ki lehessen emelni: a nyilasok is rettenetesek voltak, de a kommunista terror hozzájuk képest maga volt a földi pokol.

A kommunista torzításra volt természetes válaszreakció, hogy a rendszerváltás utáni jobboldal a maga antikommunista gyökereit a kommunizmus előtti rendszerben véli megtalálni. Ehhez tisztára kell suvickolni a két világháború közötti rendszert, és némileg homályba kell borítani az akkori vezetők felelősségét a második világháborús magyar tragédiában és a magyar holokausztban. Nemcsak a kommunisták által rájuk kent gyalázatot kell levakarni róluk, hanem azt a gyalázatot is, ami egyébként megilletné őket. Ez várható, természetes, ámde túl könnyű, és veszedelmes. Ma már látszik, hogy Antall József annak idején történelmi hibát követett el, amikor a magyar jobboldali, antikommunista hagyományt a Horthy-rendszer emlékezetéhez kötötte, és meg sem próbálta azt új erkölcsi és eszmei alapokra helyezni, amivel a háború utáni kereszténydemokrata elődei, a Mindszenty által csak kriptokommunistának tartott Barankovicsék még próbálkoztak volna – ha a kommunisták hagyták volna őket. Ez nem volt szükségszerű. A német kereszténydemokrata jobboldal, mivel nem kellett a kommunista történelemhamisításhoz viszonyulnia, a hatvanas években gyökeresen fölszámolta a német konzervatív hagyomány azon szálait, amelyek a nácizmus felé vezettek. Erre a magyar jobboldalnak is lett volna lehetősége, de úgy tűnik, ezt most már jó időre elmulasztotta. Most pedig van az, ami van.

Ám ha a magyar jobboldaltól elvárható, hogy szembenézzen a maga múltja sötét árnyaival, akkor ugyanez elvárható attól a párttól is, amelyik még mindig nem tudja eldönteni, hogy utódja vagy leváltója az előző rezsimnek. A mostani állapot egyik oka, hogy az MSZP által vezetett kormány, amikor megtehette volna, nem építette meg ezt a múzeumot. Ezzel kiszolgáltatta az antikommunista diskurzust a szélsőjobboldalnak. Az MSZP azzal a javaslattal állt elő nemrégiben, hogy a Terror Házát kereszteljék át a Megbékélés Házává. Őszintén szólva nem értem. Ha az MSZP azért akar megbékélni, mert még mindig úgy érzi, mégis árnyékot vet rá a Rákosi-diktatúra, akkor helyesebben tenné, ha ezzel őszintén szembenézne, és álságos megbékélés helyett elvégezné a tisztító munka hátralévő részét. Ha pedig a magyar szocialisták úgy érzik, hogy nincs közük a kommunista diktatúra legsötétebb korszakához, akkor nem értem, miért megbékélni kell, és nem föltárni, megérteni és bemutatni azt, ami történt.

• Idusról idusra