Szász Katalin

Vissza a főcikkhez →

A bécsi mintára kialakított Andrássy út, Budapest legelegánsabb sugárútja joggal pályázik arra a megtiszteltetésre, hogy a Világörökség része legyen. Most azonban némiképp változott a kép. Az Andrássy út 60. szám alatt megnyílt Terror Háza Múzeum kétségtelenül belepiszkít abba az idillikus, édes-bús nosztalgiába, amely elsősorban az Oktogontól a Hősök teréig húzódó útvonal lombos fáihoz és múlt századi villáihoz kötődött.

Az F. Kovács Attila építész tervei alapján felújított épület szürkére festett homlokzata, hőkezelt üveglapokkal ellátott vakablakai, amelyek áthatolhatatlan, plasztikus tömbbé változtatják a sarokházat, már önmagukban is kiemelik az Andrássy úti paloták sorából. Feszty Adolf 1880-ban tervezett épülete nem védett műemlék, illetve annyiban mégis védett, hogy főhomlokzata az Andrássy út része. A felújítás vagy átépítés nem is nyúlt hozzá ennek az alapstruktúrájához, a párkány és a pengefal formáját és anyaghasználatát tekintve is vállaltan különül el a neoreneszánsz palotától, inkább díszlet, mint a tömb szerves része. Míg a feketére festett pengevékonyságú fal önmagában valóban jelzésértékű lehetne, ötletes és modern építészeti megoldás a hozzá tartozó fekete gránit burkolatú járdával együtt – ami egyelőre nem valósult meg –, a párkány már túl direkt és tolakodó. Nem különösebben eredeti és kimagasló szellemi teljesítmény ugyanis egy épületre ráírni azt, ami. Az átláthatatlan tejüvegek olyan intézményre utalnak, amely nem kommunikál a külvilággal, és még kevésbé engedi meg, hogy méltatlan szemek kémleljék. Szintén jól látható és egyértelmű jelentést hordoznak a hatalmi jelképek, amelyek a gránitjárdán rajzolódnak ki, illetve a ház falára vetődve szétcsúsznak és darabokra törnek szét. Az azonban, hogy a múzeum járulékos elemeit tekintve közterületet foglal el, már kényes kérdés. Nincs azzal baj, hogy a tervező az épület közvetlen környezetét a ház szerves részeként kezeli, s hogy az ilyen jellegű múzeum megjelenésével, markáns vizuális megformáltságával elhatárolódik környezetétől (elég, ha a berlini Zsidó Múzeumra vagy a szintén Liebeskind által Manchesterbe tervezett Imperial War Museum tömbjére gondolunk). A Terror Háza hatását tekintve nem marad el az említett példáktól, a negatív aura a tervező szándékának megfelelően kellőképpen nyomasztóra sikerült, és a homlokzat sérthetetlensége miatt, még indokolt is a hozzátoldott elemek szerepeltetése. Jó érzésű ember azonban nem szívesen sétál a nyilaskereszt vagy a vörös csillag árnyékában, még kevésbé lakik annak közvetlen közelében.

Ami kívülről talán túl erőteljes, akarva-akaratlanul is előtérbe nyomul, belülről teljes joggal vonja hatása alá a látogatókat az első pillanattól az utolsóig. Az előcsarnok és a jegyváltó pult hűvös eleganciája, kétségtelenül mai, modern megoldás. Anélkül, hogy az épület belső szerkezetét átalakították volna – meghagyták a régi folyosókat és korlátokat –, jó érzékkel kombinálták össze az újat a régivel. A belső udvar közepére egy T-54-es került, a falakat pedig az áldozatok fémbe maratott fotói borítják. A tank alatt csordogáló olajos víz érdekes tükröződéseket produkál: bizonyos szögből nézve tükrözi a fémbe maratott fényképek végtelennek tűnő sorait. Minden terem, minden helyiség gondosan megkomponált, a falfestést szegélyező csíktól a radiátorig. Minden helyszín önálló alkotás.

A lapmonitorok és kivetítők, a világítási technikák és az installációk kivitelezésének minősége már önmagában is lenyűgözi a hazai múzeumokhoz szokott látogatót. A kiállítás legjobban sikerült részei mégis azok a termek, ahol a tárgyi emlékek mellett a térformálás is meghatározó szerephez jut. A lépcsőházban elhelyezett szoborgyűjtemény szándékosan zavarja össze térérzékelésünket, Gulág-vagon ablakain monitorokon elsuhanó tájak jelennek meg, vonatzakatolás kíséretében. A beszolgáltatást szappanfalú labirintus stilizálja, amelynek kényszerpályája az ÁVO előszobájába vezet. A térrendezés, az építészeti, néhol képzőművészeti megoldások egymáshoz is alig hasonlítható sorozata valóban színvonalas. A szerző korábbi munkáit ismerve ez nem is meglepetés: F. Kovács Attila, bár építészként végzett, később filmgyári díszlettervezővé vált, alkotásait elsősorban Szabó István filmjeiből ismerjük. A díszletszerű elemek, változatosan megkomponált terek jól illeszthetők a múzeum fogalmához, egészében véve átlényegítik a helyet. Az Andrássy út 60. többé már nem egyszerű épület (a szó köznapi értelmében), hanem – F. Kovács Attila meghatározása szerint is – inkább épületszobor, amely minden részletében emlékeztet és figyelmeztet. A kérdés csak az: mire?

• Idusról idusra