Mink András

Nyomtatóbarát változat

Az elmúlt hónap a Medgyessy-kormány fekete hónapja volt. Sem Medgyessy ügynökmúltja, sem a tavalyi kormányváltás körüli hercehurca nem tudta aláásni az új kormány iránti, bőkezű jóléti intézkedésekkel és ígéretekkel megtámogatott bizalmat. A hajszálnyi kormánytöbbség meggyőző győzelmet aratott a tavaly őszi önkormányzati választásokon, a kormányfő és a vezető kormánypárt népszerűségét nem tudta megingatni az irdatlan költségvetési hiány, az önmagukat sandán megvalósító jóslatok a gázár emeléséről, a lakáshitel-támogatások átszabásáról, s a kormány töretlenül vészelte át a Kiss Elemér-ügyet. A Fideszen nem segített a polgári körök integrálása és Orbán Viktor hosszan előkészített visszatérése sem. Május elején, egy évvel a választások után a rendszerváltás óta példátlan módon a kormányoldal továbbra is tíz százalékpont körüli előnnyel vezetett az ellenzékkel szemben. Az azóta eltelt másfél hónapban a biztos előnyből alig maradt valami.

Paks, az Oktatási Minisztérium ügyei, a forint árfolyamának megingása (éppen a nyaralási szezon előtt), a vártnál is rosszabb makrogazdasági adatok, a kis Medgyessy-csomag, Szász Károly megverettetése – meglehet, hogy más országban ennek a töredéke is elég lett volna ahhoz, hogy a választóközönség tekintélyes része hátat fordítson a kormánynak. A szocialisták voltaképpen még örülhetnek is annak, hogy ennyivel megúszták.

---

Egy inkább többé, mint kevésbé megbízhatónak tartott könyv szerint valamikor 1943 tájékán egy hóbortos pszichiáter kereste meg az OSS (Office of Strategic Services, az amerikai „polgári” titkosszolgálat a második világháború idején, a CIA elődszervezete) illetékeseit, hogy eléjük tárja friss fölfedezését. A pszichiáter elmélete szerint bizonyos személyiségtípussal rendelkező férfiakból a pornográf képek látványa akut idegrohamot vált ki, amely olykor idegösszeomláshoz, elmebaj kitöréséhez is vezethet. A tudós közvetett jelek aprólékos elemzése alapján úgy vélte, hogy Adolf Hitler is ebbe a típusba tartozik. Az amerikai titkosszolgálat vezetői, így a történet, érdekesnek találták a fölvetést, és azonmód nekiláttak a részletek kidolgozásának. Az elképzelés nagyjából az volt, hogy pornográf képekkel hintik tele a berthesgadeni „sasfészket” (Hitler kedvenc rezidenciája és főhadiszállása a háború alatt) övező parkot, ahol Hitler ebéd utáni egészségügyi sétáit szokta bonyolítani. Hitler jóllakottan battyog az erdőben, meglátja az avarban a képeket, megbolondul, és vége a háborúnak – vitathatatlanul vonzóbb perspektíva, mint átpasszírozni másfél millió katonát az Atlanti Falon, és eljutni Berlinig. Az előkészületek odáig mentek, hogy az OSS nagy mennyiségben szerzett be 1930-as évekbeli, német pornográf magazinokat. Nyilván úgy gondolták, hogy a „hazai termékkel” több esély van a kívánt effektus előidézésére. A terv azonban terv maradt. Nem tudták megoldani azt a problémát, hogyan jutassák el a magazinokat észrevétlenül az erdőbe, éppen Hitler kedvenc sétaútjára, és éppen ebéd után. A könyv szerint az viszont föl sem merült, hogy netán az egész, úgy ahogy van, hülyeség. A német magazinok így a titkos stratégák nyakán maradtak, legalább volt mivel tölteniük az időt, amíg eszükbe nem jutott valami újabb ötlet.

---

Aki látott már valaha közelről titkosszolgálati dokumentumokat, a régmúlt időkből természetesen, az lépten nyomon találkozhat a fentihez hasonló abszurd, képtelen és jobbára banális vagy egyenesen nevetséges történetekkel. A regényekből és mozifilmekből ismert, minden hájjal megkent, tíz lépésre előre gondolkodó titkos konspirátort általában hiába keressük konkrét titkosszolgálatok konkrét irataiban. A forgatókönyvírókat elsősorban az különbözteti meg a valódi titkosszolgáktól, hogy ellentétben az utóbbiakkal, ők pontosan tudják előre, ki kicsoda, ki lesz a győztes és mi a rejtély megoldása. A valódi titkosszolga viszont minden jel szerint maga is ember, olykor meglepően tudatlan és tájékozatlan. Allen Dulles, a CIA nagyhatalmú főnöke mesélte egy másik, inkább többé, mint kevésbé megbízhatónak tartott könyv szerint, hogy egyszer próbaidőre fölvettek egy végzős diákot, hogy fél éven át olvassa a Pravdát, és a nebuló jobb és megbízhatóbb elemzéseket készített a szovjet párton belüli mozgásokról, mint a CIA egész titkos moszkvai stábja. Bár az is meglehet, hogy ezek a titkosszolgálatok annyira rafináltak, hogy jó előre átverik az utókor kutatóit is.

---

Ezek után töredelmesen bevallom, hogy honfitársaim túlnyomó többségéhez hasonlóan én sem tudom, hogy kik és miért verték meg Szász Károly PÁSZF elnököt. Ennek ellenére nem sietnék helyt adni a legváltozatosabb összeesküvés-elméleteknek.

A logikailag lehetséges verziók száma véges: 1. magántermészetű ügyben verték meg; 2. MSZP-hez közeli üzleti körök verették meg (Pannonplast stb.); 3. más üzleti körök verették meg más ügyben; 4. az ellenzék verette meg, hogy megakadályozza a leváltását és egyben lejárassa a kormányt (l. még lisszaboni nyilatkozat); 5. saját magát verette meg, (l. négyes pont); 6. a fentiek változatos, ám szintén véges számú kombinációi.

Lényegében minden összeesküvés-elmélet abból a feltételezésből indul ki, hogy ha az adott esemény bekövetkezése révén valaki jól jár, akkor annak előidézésben tevőlegesen szerepet is játszott. A kémfilmekben ez így is van, a valóságban azonban nem szükségszerű az ok-okozati kapcsolat egy esemény bekövetkezte, valakinek az érdeke és a tevőleges szerepvállalása között.

Az első változatot nyugodtan figyelmen kívül hagyhatjuk: ha így volt, annak nincs számunkra jelentősége, a rendőrség majd kideríti (vagy nem), és megint ki fog pukkadni egy lufi. A második esetben fölvethető: ha én összefonódott és gyanús üzleti kör lennék, akkor bizonyosan nem akkorra időzíteném a nyomatékos figyelmeztetést, amikor az engem leleplező jelentés már úgyszólván az utcán van. A harmadik? Mivel ellentétben a második verzióval, erre vonatkozó esetleges föltételezéseit a sértett nem sietett már a műtőből kijövet megosztani a nyilvánossággal, a támadók pedig lapzártáig nem jelentkeztek, így erről is csak azt mondhatjuk, hogy kiderül majd, ha kiderül egyáltalán.

Politikai értelemben a négyes és az ötös változat igazán érdekes, melynek értelmi szerzőit az MSZP környezetében kell keresnünk. Medgyessy az első megrökönyödést követően „tendenciát vélt fölfedezni”. Az önmegveretés kapcsán azért azt szögezzük le, hogy ez esetben Szász Károly nem akármilyen elszántsággal és tűrőképességgel megáldott férfiú. Viszont tény, hogy meglehetős sietséggel és lélekjelenléttel nevezte meg a föltételezett elkövetői kört, valamint hasonlította egyszersmind magát Szent István vértanúhoz. Viszont az is tény, hogy a sajtó egybehangzó tudósításai szerint a Pannonplast-ügyletek valóban nem voltak rendben, és az is tény, hogy Szász Károlytól az új kormány meg akart szabadulni, ami a támadás után viszont már végképp lehetetlen. Nehéz elhinni, hogy a kormány közeli körök egy ilyen merénylettel akartak volna befűteni önmaguknak. Elvileg tehát mégis az ellenzéknek és a sértettnek jöhetett jól az incidens. Az ellenzék egyszerre hívhatja föl a figyelmet egy újabb gyanús, „szoci” közeli üzleti machinációra, melyben ráadásul állami cég is közvetve részt vett (az ezzel kapcsolatos híreket érdemben nem cáfolták), megvédheti egykori káderét egy fontos és befolyásos poszt élén, fölhívhatja a közvélemény figyelmét a tűrhetetlen közállapotokra (elvégre egy vezető köztisztviselőt vertek agyba-főbe a nyílt utcán), és burkoltan tovább szőheti a „hálózatok kormányának” mítoszát. De mindezt megteheti anélkül is, hogy bármi tevőleges köze lenne az ügyhöz. Az ellenzék sugalmazásai lehet, hogy nem jóhiszeműek és nem sportszerűek, szemérmetlenül kihasználják a helyzetet, de ebből nem következik, hogy ők is fundálták ki az egészet. És valljuk meg, ma vajon melyik magyarországi politikai erő viselkedne másképp a helyükben?

Az egyetlen, földi halandók számára belátható politikai jelentőségű vonása az ügynek éppen ez. A szembenálló táborok magától értetődő természetességgel, jószerivel reflexből hívták föl a közvélemény figyelmét az eset alvilági összefüggéseire, természetesen azokat az ellentáborra értelmezve. A tizenhárom éve ellenőrizhetetlen ügynökbotrányokon, politikai célzatú leleplezéseken és manipulációkon edzett közvélemény pedig fogékonynak látszik. Nagyjából egy éve írtam ugyanebben a lapban: tűrhetetlen, hogy az a látszat keletkezzen, hogy a harmadik magyar köztársaság születése titkos alkuk és piszkos ügyletek története. Márpedig a Szász-ügy folyományaként ez a látszat ölt lassan valóságos testet.

---

A Szász-ügy például elterelte a figyelmet Magyar Bálintról és az Oktatási Minisztériumról is (ám ezt még tréfából se értse félre a kedves olvasó). Május 10-től június közepéig hozzávetőleges becslésem szerint mintegy félszáz publikáció, cikk, leleplező riport jelent meg a Magyar Nemzetben a kenesei hétvégéről, az amerikai útról és a Ciscóról, a telefonkártyát árusító cég mesés, félmilliárdos megrendeléséről, a felsőoktatási intézményekben körözött, erőteljesen javasolt közbeszerzési listákról és Magyar Bálint lakásvásárlásáról. Naponta tehát minimum egy. Magyar Bálintot nagyon meg akarták buktatni.

Semmi okunk azt feltételezni, hogy akár a módszer, akár a motiváció jóhiszemű volt. Ezeknek a tudósításoknak a fele sem volt igaz, olyan ügyeket taglaltak végtelenül hosszú lére eresztve és naponta ismételgetve, amelyek vagy bízvást nevezhetőek piszlicsárénak, vagy voltaképpen az előző kormány idején is bevett rutint követték. Teljesen nyilvánvaló, hogy az ellenzék az első pillanattól hisztérizáló kampányt folytatott az ellen, hogy a gyermekeink a „liberálisok” karmaiban sínylődjenek, akik céltudatos nemzetrontó programjuk jegyében rászoktatják őket a drogra, a Sulinet révén a pornóra és a gagyi tömegkultúrára, és az oktatási rendszer átalakításával, mindenekelőtt a követelményrendszer eltörlésével pedig módszeresen elhülyítik őket, és ezenközben még jól meg is szedik magukat. (Figyelem, természetesen ez sem más, mint egy jól fejlett összeesküvés-elmélet). Magyar Bálint az SZDSZ erős embere a kormányban, helyettesítése majdhogynem megoldhatatlan probléma, és nyilván célszerűbb a koalíciót a gyengébb pontján támadni, mint az akkor még töretlen népszerűségű miniszterelnöknek nekirontani minduntalan.

A fölhánytorgatott ügyek kisebbik fele viszont igaz volt, amint ezt a május 31-ei sajtótájékoztatón a miniszter is elismerte, és amint ezt a minisztérium egyes tisztségviselőinek menesztése is jelezte. Fölösleges azon morfondírozni, hogy mindez elegendő ok lett volna a miniszteri felelősség érvényesítésére. Magyar Bálint nem mondott le, az SZDSZ elnöke és a miniszterelnök is kiállt mellette. Az ügy lezárult.

A miniszter folytathatja azokat a programjait, amelyeket a liberális közvélemény helyeselhet és támogathat. De vajon hogyan érinti mindez az SZDSZ politikai súlyát és érdekérvényesítési képességét a kormányon belül?

Maradtak más aprócska kérdések is, amelyek a liberális adófizető polgárokat is még érdekelhetik. A nevezetes kenesei hétvégét követően a miniszter megtiltotta, hogy a munkatársak hétvégi meghívásokat fogadjanak el magáncégektől. Ebből az következik, hogy azelőtt ezt senki nem tiltotta meg? És mi a helyzet a többi minisztériumban? Továbbá azt is olvashattuk, hogy arról a bizonyos közbeszerzési körlevélről, amelyet a felsőoktatási intézményeknek postáztak, lekerültek az előre kijelölt beszállító cégek, amelyek nagy tételben és a biztos üzlet tudatában kínálták termékeiket, mégis érdekes módon a piaci árnál drágábban. Szerény közgazdasági ismereteim szerint ilyen esetekben az ár általában alacsonyabb szokott lenni. Azt is olvashattuk, hogy már az előző kormányok idején is ez volt a rutin. Mi a helyzet a többi minisztérium beszerzéseivel? Ha ez a bevett módi, akkor ez azt jelenti, hogy az állami megrendelések környékén van egy bebetonozott, exkluzív udvari beszállítói kör? (Vagy ez tényleg hülye kérdés ebben az országban?)

Végül Magyar Bálint lakásvásárlása mellett sem lehet azért szó nélkül elmenni. Az ellenzéki sajtó hazudott, amikor azt állította, hogy a miniszter kétszer jutott kedvezményes kölcsönhöz, és hazudott akkor is, amikor azt állította, hogy az utolsó pillanatban intéztette el a kedvezményes hitelkérelmét, miután a kormány már döntött a 30 milliós keret leszállításáról 15 millióra, és az emberek a hírek hallatán a bankok előtt tolongtak, hogy még beférjenek egy „last minute” hitelfelvételbe. Magyar Bálint nem követett el jogsértést, és nem élt vissza a helyzetével, pusztán élt azzal a lehetőséggel, ami minden magyar állampolgár számára törvényesen rendelkezésre állt.

Ámde: ő annak a pártnak a vezető politikusaként ül a kormányban, amelyik kezdettől fogva élesen és elvi alapon támadta az Orbán-kormány lakáshitelezési programját. 2001-ben, majd a tavalyi választási kampányban az SZDSZ arra mutatott rá, hogy a szisztéma valójában az adófizetők pénzéből támogatja a tehetősebbek ingatlanbefektetéseit, ezért igazságtalan és méltánytalan. Átalakítása mellett nemcsak az szól, hogy a költségvetésre hosszú távon elviselhetetlen terhet ró, hanem elvileg is elfogadhatatlan a szűkös közjövedelmek ilyen típusú átcsoportosítása az előnyösebb helyzetben lévők számára. Az SZDSZ négy éven át ezen az alapon bírálta következetesen az Orbán-kormány költségvetési politikáját, és ezen belül a lakáshitel-programot is. Az most mellékes, hogy e fontos politikai vitában melyik félnek (voltak) nyomósabbak az érvei. Az nem kétséges viszont, hogy ebben a vitában mi volt az SZDSZ álláspontja. Magyar Bálint a hitelfelvételét érintő kritikákra egyes híradások szerint azt válaszolta, hogy a kérdéses kormányülésen nem pártolta az Orbán-kormány által megjelölt 30 milliós limit leszállítását, méghozzá szakmai okokból. Nem került tehát ellentmondásba önmagával, mint aki vizet prédikál és bort iszik. Meglehet. A liberális közvéleményt azonban a liberális párt nem értesítette arról, hogy ebben a nyomós és számtalanszor vitatott témában az álláspontja időközben megváltozott. Ha ugyan tényleg megváltozott.

---

Az SZDSZ az utóbbi időben más ügyekben sem igen szokta értesíteni a választóit az álláspontjáról, különösen azt nem venni észre, hogy volna olyan álláspontja, amelyik markánsan különbözne a kormányétól vagy az MSZP-jétől. Itt bizonyára nem arra célzok, hogy a kormányzati adminisztrációban, az apparátusokban és az önkormányzatokban ne lennének konfliktusok. A lényegen ez nem változtat. A helyzetet híven tükrözi az SZDSZ stabil és megingathatatlannak tűnő pozíciója, kissé a parlamenti küszöb alatt.

Az utóbbi hónap történései nyomán azonban az MSZP mutatói is lassan ereszkedni kezdtek; két további esemény is arra utal, hogy legalábbis kizökkentették magabiztos nyugalmából a kormányoldalt. Az egyik a lisszaboni följelentés. Orbán Viktor volt miniszterelnök országlása idején a demokratikus intézményrendszer jelentős állagromláson ment keresztül. Az ő részéről valóban nem túl elegáns az emberi jogok és a demokratikus intézmények csorbulásáról beszélni, és erről határozatokat elfogadtatni külföldön. Ám a kormány reakciója sem nevezhető elegánsnak, sokkal inkább hisztérikusnak. Egy olyan országban, ahol az emberi jogok sorozatos és durva megsértésének évtizedeken keresztül, többek között a nemzetközi nyomás állott útjában (a Helsinki záróokmányra és annak hatására emlékeztetnék most csak), nevetséges arra hivatkozni, hogy csúnya dolog nemzetközi fórumokhoz folyamodni. Akkor is az, ha a Kádár-rendszer nyomdokaiba lépve ezt az utóbbi évtizedben inkább éppen az ún. nemzeti oldal hánytorgatta föl a liberálisoknak. Arra a konkrét kérdésre kell válaszolni, hogy az állításokból mi igaz, illetve, hogy van-e a kormánynak ez ügyben tennivalója, nem azért, hogy jobban nézzünk ki külföldön, hanem hogy jobban érezzük magunkat idehaza. Nos, az állításokban nem sok igazság van. Komolytalan dolog Magyarországot akár csak egy lapon is említeni Burmával vagy Kubával. De arra azért halk igen a válasz, hogy tennivaló akad bőven, például a gyülekezési jog kreatív rendőri értelmezésétől a köztévé állapotán át a kisebbségi jogokig, különös tekintettel a romák helyzetére. A kormány nem kifogásolhatja, ha ezzel kapcsolatos mulasztásait szóvá teszik, akár itthon, akár külföldön, jöjjön a kritika mégoly hiteltelen forrásból. „Visszahazaárulózás” helyett sokkal célszerűbb volt meghívni magyarországi tájékozódásra a Kereszténydemokrata Internacionálé képviselőit, és üdvösebb lenne itthon söprögetnivaló után nézni.

Az ÉS június 27-ei száma közli a nemrégiben alakult Eötvös Károly Intézet két állásfoglalását. Az egyik a lisszaboni ügyre vonatkozik. A rövidség kedvéért hadd idézzem egyetértőleg másik állásfoglalásukat is a kórháztörvény elfogadásának körülményeiről, vagyis arról, hogy a parlament még aznap, módosítás és érdemi tárgyalás nélkül újra megszavazta azt a törvényt, amelyet Mádl Ferenc köztársasági elnök megfontolásra visszaküldött: „Az Eötvös Károly Intézet álláspontja szerint a köztársasági elnök számára biztosított, fent említett lehetőség [mármint az, hogy a megszavazott törvényeket kihirdetésük előtt alkotmányos jogkörénél fogva megfontolásra visszaküldheti a parlamentnek – a szerk.] alkotmányos értelme az, hogy az elnök az általa különösképpen aggályosnak talált törvényjavaslatok ügyében a döntéshozókat ismételt, társadalmi és politikai vitára kényszerítse, és egyúttal a közvélemény hathatósabb tájékozódását is elősegítse. Ez a cél nem érhető el, ha az elnök döntése mindössze néhány órával hosszabbítja meg a demokratikus vitát. (…) Az Eötvös Károly Intézet álláspontja szerint az Országgyűlés eljárása alkalmas arra, hogy csorbítsa a demokratikus politikai vitába vetett közbizalmat és az elmúlt években egyébként is megtépázott hitelét.”

• Idusról idusra