Sas Tamás

Nyomtatóbarát változat

’89-ben még nem, de ’90-ben már bizonyosan. Ha az utcán járkáltál, ettől érezhetted először, hogy itt valami megváltozott. Hogy rövidest itt a Kánaán, de tényleg. Nem vacak B1-es, mint a Tovarisi konyec, vagy mint jóval azelőtt, Enikő háttal, farmerben, meztelen felsőtesttel, Fabulon. Egy aluljáróban láttam rajta ráfirkát: Fordulj má meg bameg. Félős, de lendületes filctollmegjegyzés. Ezt még értettük. Majd lassan, mint a rozsdafolt, elkezdett terjedni. Utak mentén, házfalakon, trolimegállóban, M7-es. Kezdetben jólesett, megvallom. Színesek, valamit ugye sugalltak, valamit, amit még nem volt módod megélni. Az egyenszürke, repeszverte házfalakon újféle reményt. Aztán tolakodás, fásultság, közömbösség. A létért való küzdelem mindennapjaiban már szóra sem érdemes.

Óriásplakát. Gigantposzter. Erről lenne szó. Különös tekintettel a Nagy Áprilisi Választásokra. 2002.

Szentendrei út, Lupa-szigeti elágazás. Reggel be, délután kifele tépnek az autók egymás nyakán. Vezetőik észre sem veszik. Egymás mellett a két szövetséges párt. Az egyiken fölényes koleszes mosoly, bár a hozzáértők sok mindent kiolvashatnának belőle (a nem hozzáértők szintúgy). A másikon egy jobb sorsra érdemes kutya, mellette alkalmi gazdája. Ember és kutya. Magyar kutya, magyar ember. Itt azért megjegyezném, ha valaminek aztán nincs értelme, az a kutya nemzetiségére való utalás, pedig kedvelem a pumit is. Magyar macska, magyar méh. Tehát áll a nagy magyar ember, hogy magyar onnan lehet tudni, hogy magyar kutya van mellette. Felette magyar trikolór csík, ferdén, mint a partecédulán a fekete. És az igaz magyar párt emblémája, logója, jele. (Egy kitérő erejéig erről a logóról. Mint egy szigony, vagy mint egy ragadozó madár lába. Hegyes, karmos, bántásra való. Kérlelhetetlen élekkel, sötéten és fenyegetően. Aki rajzolta, tudta-e?) No és a négy nagy sötétzöld betű. Mindez fehér alapon. Rajta a semmin. Hiszen minden egyéb felesleges. Az igaz magyar megveti a reklámot, de használja, mert tudja, muszáj. Muszájból használja, de mértékkel. Vagy biztos volt a dolgában, akkor meg ugye minek. Semmi felesleges motívum. Az üzenet önmaga, nem kell még egy szittya magyar szlogen sem. Pedig milyen öröm lenne olvasni: ki a cigánnyal, le a zsidóval, büdös burzsuj. De hát felesleges, aki nézi, úgyis mellé látja. Az M7-es mentén erről a plakátról gondos kezek letépték a kutyát. Vannak még politikailag korrekt kutyabarátok.

Idén valahogy senki nem remekelt. A polgári oldal megelégedett egy ordibáló kiscsávóval. Ugyanaz a gesztus, mint a Patyomkinban a matróz. A győztes félelmes ordítása, domesztikálva. Meg ez az idióta mondat. Megkezdődött a jövő. Csakhogy a kimondás pillanatában már múlttá válik. A múlt kezdődik sajnos minden pillanatban, azaz folytatódik. A jövő olyan, mint a sínpár, hiába rohansz, hogy elérd, ahol összeér. Majd amikor rájöttek, hogy dúrból mollba kéne váltani, egyszer csak valami szeretetről esik szó. Ezt nem tudtam megjegyezni. Csak egy lányra emlékszem kiemelkedni a tömegből, a másfél, kétmilliósból, meg egy zászlót. Az meg csak leng időtlenül, mint a tengerbe vetetteké. Szeressük egymást gyerekek? Fogjunk össze? Mindegy.

Az innenső oldal sem remekelt. A három szétkopott maki miért csak a szájába tömi a narancsot, ha a fülét fogja be közben? Az az érzésem, hogy a szabadelvűek nem is szánták másnak a plakátokat, mint akik amúgy is oda szavaztak volna. Értjük a tréfát. Two in one. Csakhogy nem ide kellene üzenni, hanem oda, ahol ezt nem értik. Ahhoz a hiányzó 5 százalékhoz. Bár lehet, hogy teljesen mindegy. Mindegy, ki mit üzen a plakátokon, az eredmény semmit nem változna. Jó lenne kipróbálni egyszer.

A munkások pártjának viszont elég szűk lehetett a büdzséje. Az állatkert betonkerítésén látható vörös neoluxszal a párt neve odafújva. Ennyi. Persze lehet, hogy Csepel felé próbálkoztak, de arra nem jártam mostanában. Az új parlament legnagyobb frakcióját adók idén a Photoshoppal ismerkedtek (képkezelő számítógépes program). A II. ker. jelöltjét némileg túlretusálták. Az amúgy jóképű fiatalemberből Hollywoodot meghazudtoló fogpasztareklám jött össze. Mögötte a Parlament kupolája, reménybeli munkahely. A miniszterelnök-jelöltet pedig addig szűrőzték, míg úgy néz ki, mintha a szoliból ugrott volna elő a fotózás erejéig.

Végül is ezt is kibírtuk, nem sokkal rosszabbak a politikai reklámok, mint az áruházláncok akciókat hirdető kolbászreklámjai, csak sokkal többe kerülnek nekünk. Minden szempontból.

Végül kötelességünk megemlékezni azokról a tisztes állampolgári mozgalmakról, melyek a politikai óriásplakátok üzeneteinek korrekcióját célozzák. A polgári oldal mérhetően nagyobb aktivitással vetette be magát a népi kezdeményezésbe. Legújabb kori Altamira. A bölények legyőzésének rituális aktusa. A rajzot meglándzsázni, a képet festékkel teli nejlonzacskóval megdobálni, népi mondásokkal felékesíteni, vélt származását odafújni, remélt hajlamait feltüntetni. Letépni, megsemmisíteni, meggyalázni – ez nemes cél. Hajnalban, meggörnyedt háttal, nesztelen léptekkel lopakodik a kis csapat. Oldaltáskából festékesdoboz, egyéb kellék, azt nosza. Önszántukból, vagy parancsra, vagy csak leveszik a sugalmakat? Ki tudja.

Nem baj. Már csak 388 év, ami a pázsithoz...

• Idusról idusra