Domokos Mátyás

Nyomtatóbarát változat

Németh Lászlóéknál valamikor a hetvenes években kirobbant egy vita. Illyés szemünkre hányta, hogy nem tudtunk nemzedékké szerveződni. Ez a mi létünknek a legsúlyosabb kritikája, mert neki az a meggyőződése, hogy szellemi értelemben mindig a nemzedékből lesz a nemzet. Csoóri azt mondta, hogy ehhez lap kellene. Mire Illyés: tessék megcsinálni. Visszafeleseltünk, hogy úgy beszél erről Gyula bácsi, mintha nem tudná, milyen lehetetlen feladat ez, amikor minden az állampárttól függ. Ettől fogva ez folyton fölmerült, hogy meg kellene próbálni. Illyés kijelentette, hogy ha ilyesmire sor kerülne, akkor ő elvállalja ennek a szellemi fővédnökségét.

Illyés egyre gyakrabban tapasztalta ugyanis, hogy bizonyos nézeteinek, amelyeket élete utolsó korszakában az összmagyarság jövője és túlélése szempontjából a legfontosabbaknak tartott, egyre nehezebben tud fórumot találni. Nem tudta vagy nem akarta tudomásul venni, hogy ugyanaz a kéz zárja el ezt a fórumot is, amelyik az ő keze után nyúl kézfogásra. Azt gondolta, hogy ha van egy lap, amely nem azoknak a kezében van, akikkel ő folyton ütközött alacsonyabb szinteken, az Élet és Irodalomnál vagy a Népszabadságnál, akkor ez a retesz sem fog működni.

1982. november 2-án volt Illyés nyolcvanéves. Ebből az alkalomból gyűltünk össze november 1-jén Németh Lászlóné meghívására. Az ünnepelt az Illyés Gyula élete képekben című könyv Németh családnak dedikált példányába beleírta és a jelenlévőkkel aláíratta a következőket:

„Midőn a Hitelt megalapítottuk: Németh Ella, Kodolányi Gyula, Kis Ferenc, Csoóri Sándor, Czine Mihály, Illyés Ika, Illyés Gyuláné, Gombos Katalin, Sinkovits Imre, Sütő András, Sütő Andrásné, Ács Margit, Ablonczi László, Domokos Mátyás, Szabó Magda, Elek István, Kis Ferenc, dr. Lakatos István, Németh Ágnes.”

Köpeczi Béla művelődésügyi miniszter előzetes tárgyalások után egy október 11-én kelt levelében kérte a lap kiérlelt tervezetét. Ezt már Hitel címmel adták be, hiszen egy jóhiszemű szellemi hitel megelőlegezése nélkül nem képzelhető el a lap, mivel 1949 óta ez lett volna az első lap, amelyet nem az állam indít, nem az állam szervez, és nem az állam tart a kezében.

„Megjelenik kéthetenként négy és fél ív terjedelemben. (…) Szerkesztőbizottság elnöke Illyés Gyula, tagjai Csoóri Sándor, Csurka István, Hanák Péter, Hernádi Gyula, Karinthy Ferenc. Felelős szerkesztő Domokos Mátyás. Rovatvezető kijelölésére az engedélyezés után kerül sor. Az elképzelt munka félannyi státust kíván, mint amennyi az Élet és Irodalom működéséhez szükséges. Tisztelettel: Kis Ferenc, Budapest, 1982. november.”

Ehhez volt egy kísérőlevél:

„Tisztelt Köpeczi elvtárs!

(…) mi is úgy látjuk, hogy a mainál kevesebb folyóirat is elég volna, ha jobban dolgoznának, de nem nevezhetjük meg azt, amelyiket átalakításra szánhatnánk. Ez a döntés túlesik illetékességünk körén, továbbá azért sem, mert nem egyik vagy másik fölújítása a célunk, hanem egy új fórum életre hívása. Ez úgy is lehetséges volna, ha néhány létező folyóirat költségeinek bizonyos hányadát erre a célra átcsoportosítanók. A (…) a továbbiak során lapunk ügyét részünkről a felelős szerkesztőnek javasolt Domokos Mátyás képviseli. Tisztelettel Kis Ferenc, Budapest, 1982. november.”



Illyés mindig azt mondta, hogy semmi értelme szaporítani a szépirodalmi folyóiratok számát, erre vonatkozik a levélben az, hogy van untig elegendő belőlük, hanem egy közéleti lapra volna most már szükség, amely azokra a közügyekre reagál, az ország fájdalmas problémáira, amelyeket hallgatás vesz körül. Ezért ragaszkodott ahhoz, hogy ez kétheti lap legyen.

Én erről nem is tudtam, hogy ezt a tervezetet és a levelet Kis Feri elküldte, és abban ő kinevezett engem egy nem létező folyóirat felelős szerkesztőjének és az ügy képviselőjének.

1983. január 6-án jártam Köpeczi Béla művelődési miniszternél a lap ügyében. Köpeczi azzal kezdte, hogy technikailag szinte megoldhatatlan a kéthetes vetésforgó beillesztése a nyomdai és terjesztési struktúrába, másrészt a kéthetenkénti megjelenés „indokolatlan előnyhöz” juttatna minket a „másik oldallal”, Lengyel Balázsékkal szemben, akik ugyancsak ekkor próbálkoztak az Újhold feltámasztásával. Inkább havi lapban kellene gondolkodnunk nekünk is, mondta Köpeczi, én pedig azzal érveltem, hogy már a kéthetenkénti megjelenéssel is indokolatlan hátrányt vállalunk például az ÉS-sel az Új Tükörrel és valamennyi orgánummal szemben, amelyek hetente vagy naponta kifejthetik az álláspontjukat. Köpeczi föltett még néhány ideológiai tesztkérdést, és az iránt érdeklődött, hogy kik csinálnák gyakorlatilag a lapot? Akkor is és később is következetesen azt válaszoltam, hogy nincs értelme a személyi tervezgetésnek, amíg csak egy utópiát képviselünk.

A megbeszélés után Csoórival és Kis Ferenccel fölmentünk Illyésékhez, és ott a konyhában elmondtam, hogy mi történt. Illyés ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette, hogy havi lap nem kell, és megadta az instrukciókat, mint egy hadvezér, nagyon pontosan, hogy mit válaszoljak, amivel én egyébként egyetértettem. Hazajöttem, és rögtön írtam egy levelet Köpeczi Bélának:

„Tisztelt Köpeczi Béla elvtárs! A tegnapi, 1983. január 6-i beszélgetésünk során fölmerült folyóirat-lehetőséggel kapcsolatban ígéretemhez híven tájékoztatlak azoknak a véleményéről, akiknek a nevében nálad járhattam. Nos, egy havonta megjelenő folyóirat lehetőségének a tervében, amelyet a leginkább reális lehetőségként ismertettél, ők mindannyian a nyilvánvaló megbecsülés jelét látják, és köszönettel nyugtázzák. Beszélgetésünk nyílt hangneme és jó emléke azonban arra kötelez, hogy ne hallgassam el kérdéseiket és ellenvetéseiket sem. Legfőképpen azt az aggodalmat, hogy a beszélgetésünkben körvonalazott terv, illetőleg lehetőség provizórikus elfogadása megítélésük szerint az elképzelt és megálmodott vállalkozás leginkább vonzó és ösztönző eleméről való lemondással volna egyértelmű a gyakorlatban. Ez a forma ugyanis technikai okokból irodalmi életünk egyik rákfenéje, a nyomdai átfutási idő csigalassúsága miatt nem válhatnék az élet és a szellem időszerű kérdéseire gyorsan válaszoló írói publicisztika alkalmas és természetes fórumává. (…) Enélkül s ebben a vonatkozásban tökéletesen egyetértenek korábbi leveled megállapításával, valóban csak a meglévő folyóiratok számát szaporítanánk. Fölöslegesen, egyébként, mert nekünk is az a véleményünk, hogy a szellemi életnek most nem erre van elsősorban szüksége, és a meglévő folyóiratok egyébként kívánatos belső megújhodásának sem ez volna a medicinája. Mindezekre való tekintettel társaim arra kérnek, vedd még egyszer fontolóra az általam tolmácsolt gondolatokat, mert ha az állami irányítás jelenlegi, megromlott és zárlatossá vált napi gyakorlatát akár a levelemben vázolt kísérlet révén is föl lehetne váltani mindkét partner megelégedésére, akkor ez olyan jelentős eredménnyé válhatna, a szövetségi politikának olyan újdonságát eredményezhetné, amelynek még a reménye miatt is érdemes volna talán még egyszer fontolóra venni, hogy ennek az üdvös változásnak az érdekében hogyan szüntethetőek meg azok a nehézségek, amelyek a kéthetenkénti megjelenés elkerülhetetlen velejárói. Végül engedj meg egy személyes befejezést, bár nincsenek szerkesztői ambícióim, mégis szívből sajnálom, hogy a kívánatos megegyezéshez pillanatnyilag nem sikerült ezek szerint közelebb jutni, és a magam részéről külön is köszönöm őszinteségedet és bizalmadat. Tisztelettel üdvözöl Domokos Mátyás.”

Nyilván Aczél György ösztönzésére beleavatkozott az ügybe Kardos György, a Magvető akkori igazgatója, aki 1983. január 7-én, tehát már a Köpeczinél tett látogatásom másnapján behívott minket Csoórival és Hernádival a kiadójába, és azt ígérte, megpróbál a folyóirat érdekében közbenjárni.

Köpeczi kicsit jegelte az ügyet, és 1983. március 28-án válaszolt:

„Domokos Mátyás elvtársnak, Budapest. Kedves barátom! Továbbra is az az álláspontom, hogy kéthetes folyóiratra nincs szükség, illetve lehetőség. A folyóirat-struktúra átalakítására egyébként javaslatot dolgozunk ki, s ennek kapcsán megvizsgáljuk azokat a szempontokat is, amelyekről beszélgettünk. Baráti üdvözlettel Köpeczi Béla, Budapest, 1983. március 28.”


A szamizdat megjelenése Magyarországon mutatott egy lehetséges utat. Illyés Gyulának azonban az volt a leghatározottabb álláspontja, hogy erre a fórumra a nyilvánosságnak volna szüksége. Tehát a céljáról, a reménybeli hatásáról mondana le ez a vállalkozás, hogyha megpróbálna szamizdatként megjelenni. Olyan fórumra van szükség, amit az utcán árulnak az Élet és Irodalom vagy a Népszabadság mellett. Neki ez volt a fontos.

Nem sokkal később könyvei szerkesztőjeként kiadói ügyben jártam nála, és megkérdeztem tőle: Gyula bátyám, komolyan gondolod, hogy csakugyan én szerkesszem ezt a lapot? És akkor azt mondta: menjünk ki megint a konyhába. Nem tudom, miért kellett a konyhába mindig kimenni. Kimentünk a konyhába, és ő azt mondta, hogy igen, a legkomolyabban gondolja, azért is, mert nem szeretné, hogy ebből a vállalkozásból valamilyen diszkriminatív arculatot öltő szekértábor legyen. Ennek az ideje réges-rég elmúlt, itt össznemzeti, össz-szellemi kérdésekről, azoknak a kulturált, európai képviseletéről van szó, és ő úgy gondolja, hogy én ennek meg tudok felelni. Ehhez hozzátette, egy kérése van: ameddig lehetséges, őrizzem a személyemet, hogy bizonyos dolgokban ne kompromittálódjak, hogy ez ne legyen ürügye a visszautasításnak. Akkor már kéthetenként fogalmazódtak különböző nyilatkozatok, meg az Írószövetségben is elnökségi tag voltam, és Illyés arra célzott, hogy bizonyos dolgokban egy nagyobb ügyre való tekintettel nem kell feltétlenül részt venni. Azt válaszoltam, hogy én minden személyi kérdéssel kapcsolatos tiltakozásban részt veszek, mint ahogy részt is vettem, amikor valakit becsuktak. Mert ezekért szót kell emelni; ilyenkor nem érdekel engem se isten, se ember, se lap, se haza, viszont az elvi deklarációk engem egyébként sem érdekelnek. Ezt Illyés elfogadta.

A helyzet kényszeréből következett az az ellentmondás, hogy azoktól kellett független lapot kérnünk, akiknek egész politikája arra van alapozva, hogy ne legyen független lap Magyarországon. Ahhoz kellett tőlük anyagi támogatást, pénzt, szerkesztőséget stb. kérni, ami még polémia nélkül is, botrányok nélkül is, egyszerűen létezése jellegével és módjával tagadja azt, amit más lapok megtestesítenek és szolgálnak. Ezt az ellentmondást erkölcsileg át lehet lépni, mert amit kérünk, az csak egy töredék visszakérése abból, amit elraboltak személy szerint Illyéstől is, meg a társadalomtól is, a szellemi élettől is. A probléma az, hogy van egy nyelv, egy tárgyalási stílus, egy érvrendszer, amelynek bizonyos szabályait be kell tartani, aminek a labirintusában bujkálni kell, és ugyanakkor mégis érvényesíteni mindazt, amit az ember állít és képvisel, és hát ebben számított az, hogy kit mivel lehet kilőni, vagy kit mivel lehet megvédeni.

1983 februárjában Illyés Gyulát beszállították a János Kórházba, és nagyon valószínűnek tűnt, hogy az ő élete a végéhez érkezett. Ez a személyes momentum egybeesett a politika szigorodásával. Az irodalompolitika most már úgy érezte, hogy Illyés személye előbb-utóbb kikapcsolódik ebből a vállalkozásból, és akkor el lehet felejteni az egészet. Illyés bent a kórházban tudomást is szerzett arról, hogy odakint erre spekulálnak. A felesége, aki az utolsó hetek történetét följegyezte, több helyütt is rögzítette, milyen igazi fájdalommal, keserűséggel töltötte el Illyést ez a tény, hogy neki, a Puszták népe írójának, a Magyar Csillag és a Válasz szerkesztőjének nem adtak lapengedélyt. Ez és a határokon túli magyarság helyzete foglalkoztatta őt élete utolsó heteiben. Köpeczi idézett levele, amely végleges elutasításnak tűnt, Illyés halála előtt két héttel íródott.

A szellemi élet viszonyai fokozatosan romlottak. Megrendszabályozták a Tiszatájat, a Mozgó Világ is végveszélyben volt már. A „lapstruktúra átalakításának” folyamatára utalva megpróbálták kijátszani egymás ellen a tervezett és fenyegetett lapokat. 1983. május 12-én egy írószövetségi vita és a vitát követő beszélgetés után írtam Kulin Ferinek egy levelet, hogy világos legyen: a mi laptervünkkel semmiféle manipulációt nem űzhet a hivatalos irodalompolitika

„Kedves Barátom!

(…) ismerve azt az általános tájékoztatási morált, amely az ilyen természetű információkat újraformálja, belém nyilallt a kétség: Úristen, miket is mondhattak azok, akiknek nem érdekük, hogy erről az utópiáról valós tájékoztatást adjanak. Nekem viszont az irántad és a lap iránti megbecsülés, na meg a saját ügyünk becsülete miatt sem mindegy, hogyan látod mindezt. Ezért mellékelten elküldöm neked annak a levélnek a másolatát, amelyet Köpeczi Bélának adtam át ez év legelején, január 7-én. (…) megmondtam Köpeczinek, hogy mivel mindannyian itt élünk, most már harmincvalahány éve, és a hivatalosan is progresszívnek minősített irodalom emlőin nőttünk föl, a Magyarországon végbement történelmi folyamatokat, ellentétben jó néhány apparátusbeli személlyel, irreverzíbilisnek tartjuk. El tudjuk képzelni, hogy a folyóiratot a folyóirat szerkesztőségében szerkesszék, sőt csak ezt tudjuk elképzelni, ezért már most leszögezzük, hogy az irányítás jelenlegi gyakorlatával és módszereivel nem tudunk együttműködni, mert »a nálunk érvényben levő közlési normák«, amelyekre Köpeczi szóban és írásban is hivatkozott és hivatkozik, a mi értelmezésünk szerint nem jelenthet mást, mint hogy a közlés kizárólagos kritériuma az írás tartalma és minősége. Nincs szükségünk továbbá szerkesztői értekezleteken való részvételre, ellenben az irodalompolitika illetékeseit bármikor szívesen látjuk a szerkesztőségben, ha úgy érzik, hogy mondanivalójuk van. Mondják el »bolsevik nyíltsággal« mindannyiunk előtt. Egyébként ide kívánkozik még, hogy kórházba menetele előtt még egyszer beszélhettem Illyés Gyulával a lap lehetőségeiről is, ennek során szóba került az az aggodalom is, hogy ezt a tervet esetleg kijátszhatják a meglévő folyóiratok ellen, mondván, hogy a megvalósítás feltétele a folyóirat-struktúra olyan természetű átrendeződése, »melynek során a kényelmetlenné vált lapok maguktól elhalnak«. – Ez is idézet. – De ő ugyanazt mondta, amit mi gondoltunk magunkban kezdettől fogva, ezt az árat nem fizetjük meg, ennek nem is lehetünk akaratlan eszközei sem, mert ha ilyesmire bármikor sor kerülne, visszalépünk vagy beszüntetjük a lapot. Ekkor beszéltem vele utoljára.”




Az Írószövetségnek felhatalmazása volt arra, hogy véleményt nyilvánítson irodalmi ügyekben, amelyet azután persze nem vettek figyelembe. Valószínűleg Csoóri Sándor és Fekete Gyula találta ki, hogy erre a felhatalmazásra hivatkozva az Írószövetség elnöksége is előállhat a laptervezettel. Így éledt újjá a Hitel ügye. 1984 elejére elkészült az új tervezet. Ezt már én fogalmaztam meg, és megbeszéltem mindenkivel, akit illetett. Az elfogadhatatlannak bizonyult kétheti lap elképzelésével szemben ez már egy havi folyóirat terve volt, mégpedig két nemzedék, az újholdas nemzedék és a „fényes szelek” éveiben indult nemzedék folyóiratának terve. Ennek megfelelően új szerkesztőbizottságot állítottunk föl: Csoóri Sándor, Csurka István, Fekete Gyula, Hanák Péter, Ilia Mihály, gyászkeretben Illyés Gyula, Karinthy Ferenc, Kocsis Zoltán, Lengyel Balázs, Mándy Iván, Mészöly Miklós, Nemes Nagy Ágnes, Sára Sándor.

Az újholdasok tapogatóztak, beszéltek Köpeczivel, hogy mi lenne, ha beadnának egy laptervet, és ezt az irodalompolitika rögtön fölhasználta arra, hogy az egyik utópiát a másikkal szemben úgy játssza ki, hogy egyik se valósuljon meg. De ha már valamelyiket engedni kell, akkor talán inkább az Újholdat, mert az apolitikusabb vállalkozás, mint a miénk.

Beszéltem Lengyel Balázzsal és Nemes Nagy Ágnessel, akik rögtön belátták, hogy az ellentéteket félre kell tenni, ezek most nem fontosak, sokkal fontosabb, hogy megjelenhessen az első fecske. Ez ugyanis nem zárja ki, hanem esetleg meg is könnyíti, hogy később az Újhold is meginduljon.

A tervezetben több nevet is felsoroltunk, Magyar Néző, Magyar Gondolat, Válasz, de továbbra is a Hitel állt az első helyen.

A szerkesztőbizottság leendő tagjai közül Csurka István is és Hanák Péter is megírta nekem a véleményét a tervezettel kapcsolatban.

Csurka István:

„Kedves Matyi, (…) Nekem a lapalapításra egyetlen indokom van: akarom. Büntetlen előéletű, magyar állampolgár vagyok, amellett magyar író, ötvenéves, aki szeretném kicsinyes akadályoztatások nélkül a közönség elé tárni azt, ami összegyűlt a fejemben. (…) Egy ilyen értelmű és hangú nyílt folyamodásra mecénásom tiszta lelkiismerettel csak egyet válaszolhat: az engedélyt megadom, a pénzt nem. Erre joga van. Ez esetben azon kell törnünk a fejünket, ki tudjuk-e adni saját erőből, illetve találunk-e bázist. Szerintem igen. Ha mindnyájan egyetértetek vele, akkor fogalmazódjék bele ez a hang a kérelem végső formájába. (…) Én sem akarok zsákbamacskát árulni. Ugyanezzel a határozottsággal biztosítom a mecénást és az engedélyező hatóságot, hogy nem akarok ezzel a lappal a fennálló rendszernek alágyújtani. Arra azonban figyelmeztetni akarom, hogy az efféle halmazoknak, mint amilyen ez a rendszer, van öngyulladásuk. A dolog természeténél fogva a mecénás mostani saját sajtója nagyon távol van attól, hogy ezeket a figyelmeztetéseket akár csak elsuttogni is merészelhesse. Nem kell hát csiszolt logika annak belátásához, hogy ez a lap közös érdek. Végezetül: ötven vagyok, szeretnék még egy kis otthonosságot, kacagást, lendületet, és a felelősség veszélyillatú mámorából egy kortyot. Csurka István.”


Hanák Péter levele 1984. február 29-ről:

„Kedves Mátyás! (…) A tervezettel több lényeges kérdésben nem értek egyet, legfőképpen abban, hogy legfőbb közös célunkat, a magyar társadalmi és szellemi élet megújhodásának reformgondolatát, e reform becsületes, lelkiismeretes, felelős, de következetes, ha kell, kritikus támogatását elmossa, olyan burkoltan, körülírva, a sorok közé bujtatva fogalmazza meg, részben feladja, hogy ez csak kölcsönös félreértésekre és utólagos szövegmagyarázatokra adhat alkalmat. (…) Másodszor: a lap tartalmi súlya, jellege a szépirodalom felé tolódott el, márpedig azt kell világossá tenni, amit eredetileg szerettünk volna, magvas irodalmi, művészeti és tudományos publicisztikát és esszét, ahogyan Jászi indította a XX. Századot, tudományos publicisztika a célunk. Harmadszor a tervezet előre kijelenti, hogy nem politizál, csak közvetve. Átvitt értelemben, olykor, ha a művészet, ha a tudomány érintkezik magasabb szintű, politikai értelmezéssel, azt is bocsánatkérően teszi. A magyarázkodás felesleges példájának tartom, ahogyan a tervezet a politikusabb témájú 4.–6. pontot magyarázza. Itt annyira elbujtatja a mi eredeti gondolatunkat, a nyílt beszédet, a pozitívumok és a negatívumok őszinte tárgyalását és a reformot, hogy egyben a célkitűzést is elmossa. (…) Szerintem nem az engedélyeztetés kiügyeskedése, a mindenáron való lapengedély a cél, hanem annak belátása és beláttatása, hogy a politikai vezetésnek szüksége van a közvélemény, az alkotó értelmiség őszinte, felelős, támogatóan kritikus és bírálva együttműködő hangjának, gondolatainak megismerésére, magas szintű képviseletére, ha a szűk körű, pragmatikus gazdaságirányítás a reformon túlmenően a közélet lassú, óvatos, de határozott célú reformját szívügyének tartja. Ha nem, akkor kár az idegekért, az agyért és a szívért, még a papírért is. Mi nem pókeresek akarunk lenni, hanem becsületes partnerek, még akkor is, ha eredeti céljainkat saját magunk mérsékeljük is a mai helyzet józan felmérése alapján. De ekkora önredukcióért nem vállalnám a felelősséget. Ha így kell beburkolni az engedélyeztetésnél, a szig. biz. belső használatra szánt írásban a gondolatot, akkor mi lesz majd az újság hasábjain. Miféle stiláris bűvészmutatványokra kötelezzük el magunkat? A laptervezet céljai szépek, becsületesek, alighanem aláírhatná a Kortárstól az újra Mozgó Világ új szerkesztőiig valamennyi magyar folyóirat szerkesztője. Én örülnék, ha ezen az alapon is indulhatna valami, még írni is szívesen írnék bele, de a szerkesztést, a teljes azonosulást nem vállalnám vele. Őszinte köszönettel és tisztelettel az információért, a régi barátsággal köszöntelek.”

Ezzel a levéllel Hanák Péter kihátrált a vállalkozásból. Én erre a következőt tudtam válaszolni. 1984. március 3-án:

„Kedves Péter! (…) leveled minden sorával azonosulni tudok, hiszen nekem is meggyőződésem, hogy egy új XX. Századra is volna szükség, sőt, talán már egy XXI. századra is, és ehhez képest az általam megfogalmazott konceptus valóban az irodalom felé viszi el az ügyet. Ha elődeit keressük, nyilván közelebb áll a Válaszhoz, mint az általad példaként idézett Jászi-féle kezdeményezéshez. Ennek oka egyszerűen az, hogy egy: én nem vettem részt a lap jellegét elemezgető háttérbeszélgetéseken, amelyekre célzol leveledben. Kettő: erről, hogy mit is akarunk, egy alkalommal Csoóri Sanyi és Kis Feri társaságában, két ízben pedig négyszemközt beszélgettem Illyés Gyulával, és igyekeztem ahhoz tartani magamat, ami akkor ott elhangzott, és ennek a lényege, modellje, megint csak ide kell visszatérjek, a Válasz volt. Annak második korszaka, amikor nem könnyű helyzetben, és az irodalom eszközeivel, de az élet minden területét érintve egy új történelmi lehetőség kitöltéséhez igyekezett a lap a maga eszközeivel hozzájárulni. Ebben, mint ahogy megítélésem szerint a mostani tervezetben is, benne van az irodalmi és a tudományos publicisztika vállalása, de tekintettel arra, hogy mégiscsak szépirodalmi folyóiratról van szó, s volt szó annak idején is, amelynek immanens művészi céljai is vannak, ezért nem korlátozódott a tervezet kizárólag a nyolcvanas években új lendületet kapott és remélt reform lelkiismeretes és következetes, ha kell, kritikus támogatásának a megfogalmazására. Ez azonban a dolognak csak az egyik része. A másik: én személyileg nem tartom magam alkalmasnak, autentikusnak egy olyan lap szerkesztésére, amilyet leveled leír, noha szükségességéről szívből meg vagyok győződve. És szívesen dolgoznék bele én is, bár volna már egy ilyen orgánum is. (…) Egyébként véleményem szerint a vállalkozás igazi radikalizmusának, újdonságának talán nem is annyira a program a mércéje, mint az, hogy beáll-e engedelmesen a sajtóélet jelenlegi adminisztratív rendszerébe vagy sem. Én legalábbis egy saját felelősségére dolgozó horgászújságot nagyobb forradalomnak éreznék a mai viszonyok között, mint egy új XXI. Századot Siklósi Norbert kiadásában.”

Ez utóbbit azért írtam bele, mert ez az álradikalizmus, amivel szépen, óvatosan kihátrált az ügyből, nem feledtetheti el előttem, hogy a lapautonómia akkor elsősorban adminisztratív kérdés volt, és nem a programok kérdése. Mert egy meg nem valósuló lappal kapcsolatban gyönyörű programokat lehet a falra festeni. Már a falra festeni, azért mondom így, mert ez mint ördög jelenik meg az irodalompolitika számára. Tudja, hogy ez papírördög, mint ahogy van papírsárkány is, mert úgysem valósulhat meg. A döntő kérdés az, hogy mi valósulhat meg, és itt valóban az adminisztratív szervezeti függés vagy függetlenség volt, gondolom, ebben nem is tévedtünk, ennek az egésznek a kulcskérdése.

1984. március 8-án beküldtem a tervezetet a pártközpontba egy Knopp Andrásnak címzett kísérőlevéllel: „(…) Fekete Gyulától tudom, hogy Aczél György elvtárs személyesen is érdeklődést mutat a tervezet iránt, ezért kérlek, tájékoztasd őt is. Aczél elvtárs azt a kívánságát is kifejezte, hogy esetleg szándékában volna a vállalkozás három-négy résztvevőjével személyesen is beszélni ezekről a kérdésekről, és ez ügyben választ vár. Kérlek, tolmácsold tehát azt is, hogy Csurka István, Fekete Gyula és szerénységem képviselnénk a vállalkozást, amennyiben erre a beszélgetésre, amikor Aczél elvtárs ideje és kedve engedi, sor kerül. Üdvözlettel.”


Mielőtt erre a közös megbeszélésre Aczél György jelenlétében sor került volna, Knopp András kérte, hogy tisztázzunk bizonyos dolgokat. Meg is jelentem nála, és a beszélgetés elején váratlanul beállított Aczél György, mint aki véletlenül arra járt. Úgy látszik, tellett az idejéből, mert órákon keresztül töviről-hegyire megbeszéltük ezt a tervezetet. Knopp András jóformán meg sem szólalt. Aczél, akinek pontosan kellett tudnia, hogy milyen gondolkodású vagyok, elkezdte azt az ideológiai tesztelést, amit Köpeczi is művelt. Ez megerősítette bennem azt a gyanút, amihez nem kellett különösebb váteszösztön, hogy hát úgysem lesz ebből az egészből semmi, nyugodtan beszélhetek, nem kell alakoskodni. Másrészt komikus is volna engedményeket tenni egy olyan ügyben, amelyből nem lesz semmi. Szóval én azt éreztem, hogy Aczél erre is kíváncsi, vagy ezzel akar egy kicsit elszórakozni, hogy meddig megy el valaki az önmegtagadásban egy meg nem valósuló lap reményében. Volt egy hallatlan előnyöm vele szemben: az, hogy én nem akartam lapszerkesztő lenni. Aczél rendkívül agresszív kérdéssel kezdte el ezt a beszélgetést: hogy gondolják maguk ezt a lapot, mert egy lapnál mindenre fel kell készülni. Például beállít Kis János, és hoz egy cikket. Erre azt válaszoltam, hogy elsősorban irodalmi lapot tervezünk, és Kis János tudtommal nem ír szépirodalmat, de ha már ezt kérdezi Aczél elvtárs, akkor hadd mondjam meg, hogy Petri György részvétele nélkül nem tudom elképzelni ezt a folyóiratot. Kérdezte Aczél: – Olvasta, hogy mit írt Brezsnyev elvtársról? – Intett Knoppnak, aki odament egy szekrényhez és kivett belőle egy folyóiratot, amelyben benne volt ez a vers. Elolvastam, összecsuktam, és nem válaszoltam. Erre megint kérdezett valamit, valami személyi dolgot. Mire azt mondtam, hogy Aczél elvtárs, ennek nincs sok értelme, szimulált helyzetekben nem lehet reális válaszokat adni. Ami ma érvényes, holnap nem érvényes.

Előre le akarták káderezni a nem létező szerkesztőséget. Aczél azt mondogatta, hogy ők a szerkesztőség személyi összetételébe nem akarnak beleszólni. Egyetlenegy kívánságuk van, de ez feltétel is, hogy egy párttag legyen közöttünk. Nevet is mondott: Alföldy Jenőt ajánlaná. Én következetesen kitértem a személyi kérdések elől. Aczél rendkívül indulatosan kikapta a programtervezetből azt a passzust, hogy „a lapot a szerkesztőségben szerkesztik”. Láttam, ez valódi indulatra lobbantja őt: – Mit gondol, a többi folyóiratot hol szerkesztik? A Kortársat hol szerkesztik? Mondom, nem tudom, mert nem vagyok a Kortárs szerkesztője. Én csak azt tudom képviselni, hogy mi mit szeretnénk, s hogy ezt a lapot, amely nincsen, hangsúlyozom, hogy nincsen, hol szerkesszük. – Majd meglesz az, majd meglátja, meglesz. – Mondom, nem hiszem. Erre elkezdett bizonykodni, hogy meg lehet azt csinálni, majd meg fogja látni, idővel meglesz. Aztán hirtelen azt kérdezte, hogy olvasta maga Kornis Mihálynak a Kortársban megjelent novelláját? A gyerek Jézusról szólt. – Igen, olvastam. – Na és, erről mi a véleménye? Esztétikai szempontból nem tartom remekműnek, de ha arra kíváncsi, hogy mondjuk közölnénk-e ebben a lapban, amely nincsen, akkor azt válaszolom, miért ne? Aczél azzal folytatta, hogy bizonyos érzékenységekre tekintettel kell lenni, és erre előkapott egy xeroxmásolatot, ami Lékai bíboros tiltakozó leveléről készült, aki a katolikus egyház nevében tiltakozott a Kornis-novellában rejlő blaszfémia miatt. Én elolvastam, és akkor újra belém nyilallt, hogy úgysem lesz ebből semmi. Vettem magamnak a bátorságot, és keserűségemben azt válaszoltam: Nézze, Aczél elvtárs, ha nekünk csakugyan volna egy folyóiratunk, amit a szerkesztőségben szerkesztenek, akkor – és itt tudatosan használtam az „elvtárs” szót –, akkor Lékai elvtárs nekem írna levelet, nem önnek, és az önnek is kényelmesebb volna, nem gondolja? Erre azt mondja, miért, mi megmondtuk a Száraznak (akkor ő szerkesztette a Kortársat – D. M.) nem szólunk bele, hogy mit válaszoljon. Tényleg, majdnem elnevettem magamat, és egyre bizonyosabbá vált bennem, hogy ebből lap úgysem lesz, semmi, nyugodtan, felszabadultan lehet tehát beszélni. Aztán elbúcsúzott Aczél, s még egyszer biztosított arról, hogy meglesz a lap, meglesz, majd meglátja. Knopp még valami olyasmit mondott, hogy majd még egyszer le kell ülni bizonyos kérdések tisztázására. Erre augusztus 8-án került sor. [Másfél héttel azután, hogy 19 – többségében az ún. népiek köréhez sorolt – értelmiségi beadványt intézett Kádár Jánoshoz, amelyben egyebek között a Hitel engedélyezését is szorgalmazták. – A szerk.]

1984. augusztus 8-án jelen volt Fekete Gyula, Knopp és Agárdi Péter. Knopp vitte a szót, ő volt a rangidős, Agárdi jóformán meg sem szólalt. Ugyanúgy viselkedett, mint korábban Knopp Aczél jelenlétében. Amikor kijöttünk Fekete Gyulával, megálltunk a Fehér Ház melletti parkban, és megkérdeztem Fekete Gyulát: – Mondd, miről volt szó? Föl tudod idézni? Most jöttünk ki, és már nem emlékszem. Szóval én ezt a nyelvezetet nem tudom fölfogni. Fekete azt mondja, hát én sem. Fekete akkor alelnök volt az Írószövetségben, és elég gyakran vett részt ilyen minisztériumi és pártközponti megbeszéléseken, de megvallotta, hogy nem tapad meg a tudatában, amit mondanak.

Ezután írtam egy levelet Knopp Andrásnak:

Tisztelt Knopp András Elvtárs!

(…) Remélhetőleg a valósághoz híven értelmezzük az ott elhangzottakat, amikor megállapítjuk, hogy a folyóirat céljait, programját, működésének alapelveit, jellegét, törekvéseit és a magyar irodalmi-kulturális élet széles mezőnyét kifejező szerkesztőbizottságának személyi összetételét illetően a tervezett vállalkozás résztvevői és az irodalompolitika jelen volt képviselői között lényegében egyetértés mutatkozott. Egyszóval: a tervezett folyóirat működésének – az írásban is lefektetett program: alapelvek és feltételek szellemében, amelyeket az 1984. március 7-én kelt Folyóirat-tervezet, illetőleg az 1984. május 22-én kelt Kiegészítés részletesen kifejt – nincs elvi, szemléleti akadálya.

Fölmerült azonban, az irodalompolitika tisztségviselői részéről, mivel az irodalompolitikának a Magyar Népköztársaság külpolitikai érdekeire is figyelemmel kell lennie, az a komoly igény, hogy a leendő szerkesztőbizottság tagjai, úgymond »vagy tartózkodnak a külpolitikailag nem kívánatos akcióktól, vagy ellenkező esetben megválnak a szerkesztőségtől«.

Ebben a vonatkozásban szeretnénk megerősíteni, hogy a folyóirat tevékenységével, közleményeinek tartalmával és jellegével kapcsolatban e tekintetben is mindennemű felelősséget – személy szerint is és egyetemlegesen is – változatlanul vállalunk, s magunkra nézve kötelezőnek ismerünk el, a fennálló törvényes rendelkezések és a Magyar Népköztársaság alkotmányának a keretei között. Tudomásul vesszük annak a realitását, hogy a folyóirat mecénásának: az irodalompolitikának az említett szempontokra is figyelemmel kell lennie, s kijelentjük, hogy a tervezett folyóirat működését ezeknek az elemi érdekeknek a sérelme nélkül, de meggyőződésünkkel és lelkiismeretünkkel összhangban képzeljük megvalósítani a lap hasábjain.

Mindez természetesen és értelemszerűen a folyóirat tevékenységével kapcsolatban vállalt felelősség; egy (jelenleg nem is létező) folyóirat reménybeli szerkesztőbizottsági tagjainak és munkatársainak az élet más területein kifejtett, jövőbeli és esetleges-feltételezett tevékenysége ugyanis semmilyen szempontból, tehát még jogilag sem vonható a tervezett vállalkozás illetékességi körébe, egyszerűen azért nem, mert nem abból következik. Továbbá úgy véljük, hogy erkölcsileg sincs jogunk vagy okunk eleve ilyen szándékokat feltételezni a tervezett folyóirat majdani szerkesztőbizottságának tagjaival és munkatársaival kapcsolatban. Az esetleges „nemkívánatos akciók” elbírálása se lehet feladatunk, hiszen ezek – számos példával igazolható történelmi tapasztalat ez már – változó és múló érvényű és nem kulturális-esztétikai természetű minősítések. De fölösleges volna is ezzel foglalkoznunk, hiszen a törvényes rendelkezések – a lap lététől függetlenül – amúgy is kötelező érvénnyel vonatkoznak minden magyar állampolgárra.

Választ várva, tisztelettel és nagyrabecsüléssel:

Domokos Mátyás

Budapest, 1984. augusztus 15-én.















Knopp András másfél hónap múltán válaszolt. (Ő volt egyébként az egyetlen, aki a hivatalosság oldaláról írásban is megtisztelt válaszával!)

„Kedves Mátyás!

(…) Emlékeztetni szeretnélek arra az alapelvre, amit a legutóbbi megbeszélésünkön hangsúlyoztam, s amelyben – úgy érzem – végül is közös álláspontra jutottunk, nevezetesen arra, hogy a létrehozandó új folyóiratra is ugyanazok a publikációs normák lennének érvényesek, ami a többi sajtóorgánumra. Ennek hangsúlyozását azért vélem szükségesnek, mert nem szeretném, ha bárkiben is olyan benyomás keletkezne, mintha mi valamilyen, a magyar sajtó, azon belül a magyar kulturális és irodalmi sajtó egészétől, meglévő orgánumaitól alapvetően különböző célokat, működési alapelveket követő folyóirat alapításáról folytatnánk megbeszéléseket. A tervezett folyóirat sajátos céljait, törekvéseit, saját profilját – véleményem szerint – a sajtó működésének általánosan érvényes elvein belül lehet és kell érvényesíteni. (…)



A sajtó irányításának… vannak olyan konkrét követelményei és ebből következően módszerei is – és ez nem magyar vagy szocialista specialitás –, amelyek sem az alkotmányban, sem törvényes rendelkezésekben nincsenek rögzítve. A Művelődési Minisztérium vagy a Tájékoztatási Hivatal tevékenységének, minden intézkedésének összhangban kell lennie az alkotmánnyal és a törvényes rendelkezésekkel, de – ismétlem: e keretek között – nyilvánvalóan támaszthatnak olyan igényeket is, amelyek az állam által fenntartott és az ország közvéleményét befolyásoló sajtótermékek szerkesztőinek megkülönböztetett felelősségéből fakadnak. A túl részletes jogi szabályozás – mint mindenütt – ezen a területen is több kárt okozhat, mint amennyi hasznot hoz, s nem tágítaná, hanem éppen hogy szűkítené a publikációs szabadságot. Minderre azért tartottam szükségesnek kitérni, mert én ezeket a – sajtóirányító szervek által megfogalmazott – követelményeket is a valamennyi lapra és folyóiratra érvényes publikációs normák közé sorolandónak és ebben az értelemben betartandónak tekintem. Úgy gondolom, ezekről a kérdésekről is nyíltan és időben kell beszélnünk.

Gondot okoz leveled – számomra nem túl szerencsésnek tűnő – szereposztása is. Az ti., hogy minket Agárdi Péterrel az irodalompolitika képviselőinek, illetve tisztségviselőinek nevezel, míg Ti a vállalkozás résztvevőiként vagytok említve. Ezt a szereposztást, mivel Fekete Gyula az Írószövetség alelnöke, Te pedig elnökségi tagja vagy, s a szóban forgó folyóirat főszerkesztőjelöltje, ami az én szememben szintén irodalompolitikai funkció, így aligha tudom elfogadni. (…) …kevésnek tartom, hogy a tervezett folyóirat leendő főszerkesztője… pusztán az iránt vállaljon kötelezettséget, hogy …az elemi [külpolitikai] érdekeknek a sérelme nélkül kíván lapot szerkeszteni. Egy ilyen jelentős irodalmi vállalkozás esetében, mint az általatok kezdeményezett folyóirat, talán nem túlzott igény a Magyar Népköztársaság külpolitikai érdekeinek tudatos vállalása, adott esetben szolgálata, feltételezve, hogy ez összhangban áll a szerkesztők meggyőződésével és lelkiismeretével.

Végül pedig a szerkesztőbizottság kérdése. Valóban reprezentatív és egyben elgondolkoztató névsor. Arról tanúskodik, hogy hiteles értékeket képviselő alkotók sora véli úgy, nincs megfelelő orgánuma, vagy legalábbis nem érzi otthon magát egyik folyóiratunk, lapunk háza táján sem. Ez a névsor számomra a legelgondolkodtatóbb érv a vállalkozás mellett. Ha általa értékeket lehet integrálni, akkor – úgy érzem – támogatni kell az ügyet.

Ezzel együtt is gondjaim vannak azonban a névsorban szereplő néhány névvel. Te pontosan tudod, hogy kikkel, hisz egyértelműen megmondtam ezt korábbi megbeszéléseinken is: Csoóri Sándorral, Csurka Istvánnal és Mészöly Miklóssal. (…) Gondolom, nem kell külön bizonygatni, hogy itt nem személyi, hanem olyan elvi fenntartásokról van szó, amelyek mibenlétéről az érintettek előtt is mindig nyíltan beszéltünk. (…)

Azt írod, azért nem vállalhattok egyik-másik szerkesztőbizottsági tag esetleges-feltételezett, jövőbeli, ráadásul az élet más területén kifejtett tevékenységével kapcsolatban bármiféle felelősséget, mert az nem a vállalkozásból következik. Arra nem gondolsz, hogy az élet más területén kifejtett esetleges-feltételezett tevékenység, ha az sérti a Magyar Népköztársaság érdekeit (…), ez a vállalkozást, annak politikai hitelét is beárnyékolhatja? (…)

Ami a dolog érdemi részét illeti, eddig sem nyilatkoztam senkinek a szándékairól, most sem, ezután sem kívánok feltételezésekbe bocsátkozni. Én bizonyos – általad is ismert – már megtörtént esetekről tettem, voltam kénytelen említést tenni. A Szabad Európa Rádióhoz és máshová kijuttatott, hangsúlyozottan nem a Magyar Népköztársaság érdekeit szolgáló, hanem a Magyar Népköztársaság kormánya, a Magyar Szocialista Munkáspárt politikája ellen felhasznált írásokról, levelekről tettem említést. Az volt a válaszotok, ugye nem feltételezem, hogy a három általam említett író juttatta ki ezeket az írásokat. Mondtam, meg is ismétlem: nem. De azt is elmondtam, hogy számomra soha nem a kijuttatás volt a fő gond – hisz ez ellen nem is lehet százszázalékosan védekezni –, hanem az, hogy mindeddig nyilvánosan egyikük sem tiltakozott írásaik és nevük ilyetén felhasználása ellen.

Meg lehet azonban ezt a problémát kicsit általánosabban is fogalmazni. Adva van egy kis ország, amely a szocialista átalakulás útjára lépett, s jól-rosszul, nem kevés áldozat árán létre is hozott valamit, amit – s ez sem teljesen mellékes körülmény – ma a világon mindenütt bizonyos tisztelettel és elismeréssel méltányolnak. Azután adva van egy másik ország, történetesen egy „szuperhatalom”, amelyről közismert, hogy a világon mindenütt erőszakkal lép fel minden szocialista kísérlet ellen, s amely a háborús fenyegetés mellett hatalmas propagandagépezete révén világméretű propaganda-hadjáratot folytat a szocializmus útjára lépett országok, köztük a Magyar Népköztársaság ellen is. Természetesen azzal, ami Magyarországon a szocializmus jegyében történt és történik, nem feltétlenül kell azonosulni; lehet nem egyetérteni ezzel a folyamattal, vagy lehet részlegesen egyetérteni, s lehet bírálni is e folyamat fogyatékosságait, ellentmondásait, károsnak tartott következményeit. Egyet nem lehet megtenni egy ilyen – általam persze csak jelzésszerűen s így óhatatlanul sematikusan, leegyszerűsítve felvázolt – világhelyzetben: azt, hogy egy magyar író engedje felhasználni a nevét az amerikai pénzen fenntartott propagandagépezet által a szocializmus és a Magyar Népköztársaság elleni propagandaháborúban, s eközben egy rossz szava se legyen az Egyesült Államoknak a szocializmust és a békét fenyegető agresszív politikájáról, az elnyomott népek és nemzetek szabadságtörekvései és küzdelmei elleni nyílt erőszakról, s még annyit se mondjon, hogy „nem ér a nevem”. Pontosabban ezt is meg lehet tenni; végül is – hogy leveled fordulatával éljek – ez nem ütközik sem az alkotmányba, sem a törvényes rendelkezésekbe. Aki azonban ezt a magatartásmintát kívánja követni, ne kérjen ezzel egyidejűleg folyóiratot a Magyar Népköztársaság kormányától. Ezzel ugyanis olyan látszatot kelthet, ami több mint kétértelmű. (…)

Talán nem kell bizonygatnom, hogy a mi sajtóviszonyaink között – s itt nem csak Magyarországról van szó –, ahol a lapok és folyóiratok túlnyomó többségének a kiadója és mecénása az állam, a szerkesztőbizottsági tagság irodalmi-kulturális lapok esetében irodalompolitikai, sőt politikai gesztus is. Minden valódi érték integrálásának szándékát ismételten hangsúlyozva sem vagyok biztos abban, hogy – ha már az erkölcsöt hoztad szóba – ebben a helyzetben van-e elégséges morális alapja, hogy bárki egy ilyen egyoldalú politikai gesztust kérjen a művelődéspolitikai irányítástól. Ez az én igazi dilemmám. (…)

Én – minden jelzett vitapont ellenére – változatlanul vallom, hogy erre a lapra szüksége lenne a magyar szellemi életnek. Ebből számomra az következik, hogy keressük tovább a megoldás lehetőségét. Mégpedig úgy, hogy Csoórival, Csurkával, Mészöllyel együtt lehessen lapot indítani, mert én is valódi értékeket látok műveikben, illetve bennük, akiket nem elveszíteni, nem eltaszítani, hanem vállalni szeretne a művelődéspolitika. Igaz, nem akármilyen áron.

Nem hiszem, hogy közös erőfeszítéssel és felelősségvállalással ne lehetne megtalálni ehhez azt a modus vivendit, amely révén – anélkül, hogy bárki méltóságán csorba esne – a politika vállalni tudná a tervezett folyóiratot. Ezt a megoldást Csoórinak, Csurkának és Mészölynek is meg kell találnia, nekik kell a körülöttük itthon és külföldön kialakult hamis látszatokat eloszlatniok.

Abban a reményben, hogy megtaláljuk a megoldást a még nyitott kérdésekre, tisztelettel és nagyrabecsüléssel: Knopp András






















[1984. december 11-én a PB határozatot hozott a 19-ek levelével kapcsolatos teendőkről, ezen belül a Hitel engedélyezésének feltételeiről. A határozat, illetve az annak alapjául szolgáló előterjesztés lényegében megegyezik a Knopp fenti levelében vázolt állásponttal. Csoóri, Csurka és Mészöly utóbb kiadott egy nyilatkozatot, amelyben az ügy érdekében lemondanak a szerkesztőbizottságban való részvételről. – A szerk.]

Válasz a válaszra:

Kedves András,

köszönöm a leveledet, amelyet tegnap (1984. szeptember 26-án) kaptam meg. Örömmel és megnyugvással tölt el, hogy töretlenül folytatódik benne eddigi megbeszéléseink őszinte és nyílt hangneme, amelyet én az oly sokszor emlegetett partneri viszony lényegi vonásának tartok… (…)

…tegyük föl, csak a tréfa kedvéért, hogy valamennyien milliomosok volnánk, akik saját magunk mecénásaiként a saját zsebünkből képesek volnánk megjelentetni a tervezett folyóiratot – akkor az említett nevek pillanatnyi akusztikája már nem jelentene gondot a politika számára? Tovább, s még mindig a tréfa fonalán haladva: ha valaki lángossütői vagy zöldségkereskedői engedélyt kér a tanácstól, ugyan milyen külön garanciát nyújt arra nézve, hogy vállalkozásának törvény szabta keretein túl nem vetemedik, mondjuk liliomtiprásra vagy bankrablásra? A kérdés csak látszólag abszurd, valójában természetes és logikus, mert a törvényesség hatályos szelleméből és gyakorlatából magától értetődően következik, hogy a Magyar Népköztársaság alkotmányába és törvényes rendjébe ütköző cselekedetekkel szemben senkinek sincs mentelmi joga. S ugyanígy, bármely létező vagy leendő folyóirat, jóhiszeműen és valódi felelősséggel csak azt garantálhatja, hogy tevékenységével nem sérti elemi külpolitikai érdekeinket.

S ez nem passzív szerepvállalás és már nem is tréfa. Ezen a ponton jelentkezik ugyanis az a másik aspektus, amely a közös felelősség tudata mellett a felelősség vállalásából kinek-kinek más részt ír elő, nem utolsósorban azért, mert nálunk a politika rendelkezik az élet irányításának szinte valamennyi gyakorlati eszközével, lehetőségével és intézményesített feltételével. S ez nemcsak abból a szempontból növeli meg a politika felelősségét – objektíve –, amit a külpolitikai érdekekre való hivatkozás jelent, hanem abból a szempontból is, s ez már nem pusztán vagy nyersen politikai, de erkölcsi kérdés is, mivel itt nem egyszerűen egy államalakulat vagy közigazgatási struktúra, hanem egy nép alapvető-elemi társadalmi érdekeiről, életérdekeiről is szó van; mit tegyen, mit tehet, s milyen formák között az író, amikor az általános emberi lelkiismeret és együttérzés elemi megnyilvánulásának kell engednie, Illyés Gyula szavával: „a néma kínnak” kell hangot adnia? Csoóri, Csurka és Mészöly esetében annak, hogy a nemzetiségi sorsban élő magyarság egy része az alapvető emberi jogok gyakorlásából kirekesztve, a részleges vagy teljes jogfosztottság állapotát kényszerül elviselni, miközben a magyar író a legnagyobb nyilvánosság előtt vállalhat szolidaritást a szocialista humanizmus felsőbbrendű erkölcsi méltóságára támaszkodva azokkal a népcsoportokkal és mozgalmakkal is, amelyek kétségkívül jogos elkeseredésükben nem ritkán a terror – rendszerint ártatlan embereket sújtó – eszközeivel igyekeznek felhívni népük valóságos helyzetére a közönyös világ közvéleményének a figyelmét. (…) …a szóban forgó írók ennek a formáját keresték, s nem azoknak a kétes fórumoknak a nyilvánosságát, amelyek „a külföldön kialakult hamis látszatok okozói”, hiszen Csurka István és Mészöly Miklós, tudtommal csak a Magyar Népköztársaság miniszterelnökéhez fordult levéllel, a Duray-könyv és a Csoóri-előszó valódi szövegének az ismerői is pontosan tudják, hogy mind a kettőnek egy tragikus történelmi helyzet volt a kényszerű ihletője; másrészt – s előző levelem szempontjából talán ez a fontosabb körülmény – nem mindig volt ez így, nem mindig vette körül a külpolitikai érdekekre hivatkozó hallgatás ezt a kérdéskört a magyar politikai és szellemi életben. (…) a hetvenes években is volt egy időszak, amikor a Népszabadság hasábjain, annak vasárnapi számaiban láttak napvilágot cikkek, tanulmányok a nemzetiségi sorban élő magyarság helyzetéről, lehetséges szerepéről és jövőjéről, a hozzájuk való viszony kialakításának a lehetőségéről stb. stb. Levelemnek „változó” és „múló” érvényű jelzője ettől a történelminek is mondható perspektívától kaphat igazolást és fedezetet, akár még filológiai hitellel is. S végül: mit ér, akár erkölcsileg akár szellemileg, akár politikailag az a vállalkozás, amely nem vállalja képviselőiben nyíltan önmagát? (…) Domokos Mátyás








Miután Aczél György 1985. január 31-én tárgyalt a Kádárhoz írott beadvány aláíróival, és ismertette a PB álláspontját többek között a lap ügyében is, ismét bekérték a lap tervezetét, amelyet február 26-i keltezéssel ismét beküldtem. Ennek a megbeszélésén én már nem vettem részt, az Írószövetség egyes vezetői tárgyaltak a pártközpontban. Megint eltelt néhány hónap, akkorra már Aczél is letűnt a színről, és Fekete Gyula telefonálta meg május végén az utód, Pál Lénárd válaszát a sokadik fölterjesztésre: nem a pártközpont az illetékes, forduljunk a minisztériumhoz egy lapterv beadásával stb. Itt ért véget a türelmem s fogyott el a jóhiszeműségem és szerepem a Hitel ügyében.

• Beszélő évek – 1984