Hahner Péter

Nyomtatóbarát változat

Nagy vitát váltott ki Franciaországban a Le livre noir du communisme – Crimes, terreur, répression (A kommunizmus fekete könyve – Bűnök, terror, elnyomás) című vaskos, több mint nyolcszáz oldalas, fehér kötésű kiadvány, melyet a Robert Laffont kiadó jelentetett meg 1997 végén. A kommunista mozgalom történetének legnevesebb francia szakértői írták: Stéphane Courtois, Nicolas Werth, Jean-Louis Panné, Jean-Louis Margolin, a cseh származású Karel Bartosek, valamint a lengyel Andrzej Paczkowski közreműködésével.

Közös céljaikat Stéphane Courtois, a Communisme című folyóirat szerkesztője és a Francia Kommunista Párt történetének szakértője fogalmazta meg a bevezetésben: a XX. századi kommunista államoknak és politikai mozgalmaknak azon akcióit ismertetik a kötetben, melyek az 1945-ös nürnbergi törvényszék megfogalmazása szerint béke ellen elkövetett bűnöknek, háborús bűnöknek vagy emberiség elleni bűnöknek minősülnek. Ez utóbbi bűnt az 1992. július 23-án elfogadott francia büntető törvénykönyv is meghatározza: „Politikai, filozófiai, faji vagy vallási okokból történő deportálás, rabszolgamunkára való kényszerítés, a rögtöni kivégzések tömeges és rendszeres alkalmazása, emberrablás, melyet halál, megkínzás vagy embertelen bánásmód követ, valamint összehangolt terv végrehajtása a polgári lakosság egy csoportja ellen.”[1] Ugyanez a törvénykönyv meghatározza a népirtás fogalmát is: „Összehangolt terv végrehajtása egy nemzeti, etnikai, faji, vallási csoport vagy bármilyen más, mesterséges kritérium alapján meghatározott csoport teljes vagy részleges elpusztítására.”[2] Mindennél persze sokkal frappánsabb André Frossard idézett megfogalmazása: „Az emberiség elleni bűn azzal az ürüggyel megölni valakit, hogy megszületett.”[3]

A kötet szerzői természetesen tisztában voltak azzal, hogy megközelítésmódjukat komoly támadások érhetik, s ezek közül néhányra már előre megpróbáltak választ adni. Nagyon sokan vélekednek úgy, hogy a történész feladata nem a múlt eseményeinek mai értékeink szerint történő erkölcsi mérlegelése és „megítélése”, hanem inkább magyarázatuk és értelmezésük. Jelen esetben azonban nem fogadhatjuk el Edward Hallet Carr professzor érvelését, aki szerint történelmietlen dolog a „jó” és a „rossz”, jelen esetben pedig a „bűn” elvont definíciója szerint megítélni a történelmi eseményeket, hiszen ezek a fogalmak maguk is a történelemben gyökereznek, változnak és átalakulnak.[4] A kommunizmus (vagy a nácizmus) bűneit ugyanis nem egy távoli kontinensen és távoli időpontban követték el, hanem saját századunkban, az intézkedések végrehajtóinak és elszenvedőinek egy része pedig még köztünk él – meglehetősen abszurd lenne azt állítani, hogy mai elveink, értékeink és normáink szerint nem értelmezhető mindaz, ami alig pár évtizede történt, hiszen ez már történelem. Nem nyugtathatjuk meg magunkat azzal a kényelmes megállapítással, hogy „más idők – más erkölcsök”: mindez a mi időnkben történt, és éppen ezért ítélhető meg a mi erkölcseink szerint. Richard Pipes véleménye meggyőzően cseng: „Ha valaki nem hajlandó megítélni a történelmi eseményeket, az is erkölcsi értékek alapján teszi ezt – nevezetesen abból a ki nem mondott előfeltevésből indul ki, hogy minden, ami megtörténik, természetes, tehát helyes; ilyenformán azoknak válik apologétájává, akik éppen győztesen kerültek ki egy-egy történelmi küzdelemből.”[5] Stéphane Courtois joggal teszi fel a kérdést az előszóban: „A közvetlenül bizonyos ideológiai és politikai koncepciók által kiváltott, rendkívüli tragédiákkal szemben megteheti-e a történész, hogy nem is hivatkozik a – judeo-keresztény civilizációnkkal és demokratikus kultúránkkal szorosan összefüggő – humanizmus olyan elveire, mint például az emberi személyiség tisztelete?”[6]

A másik újra és újra elhangzó érv valahogy úgy hangzik, hogy minden politikai rendszernek megvoltak a maga (olykor meglehetősen nagy számú) áldozatai, s a cárizmus legalább olyan kegyetlen volt ellenfeleivel, mint a Szovjetunió. Erre azt felelhetnénk, hogy századunk népirtásaira csak bizonyos típusú államokban került sor, melyek határozottan elkülöníthetők a többitől, ezért aligha tekinthetjük ezeket mindössze a régi „gyakorlat” huszadik századi folytatásának, melyeket pusztán hatékonyságuk különböztet meg a korábbi (asszír, mongol, spanyol, török stb.) pusztításoktól. Az orosz cárizmus pedig valóban kegyetlenül bánt ellenfeleivel, mégsem lehet összehasonlítani az 1825 és 1917 között politikai okokból kivégzettek létszámát (3932 személy, melyek közül csak 191-et végeztek ki az 1905-ös forradalom előtt!) a kommunista rendszer áldozatainak tízmillióival. A rendkívüli mennyiségi különbség arra utal, hogy bizonyos politikai rendszerek között alapvető, minőségi különbségeket kell keresnünk.

Ha azonban ezt sem ismerjük el, s arra hivatkozunk, hogy valamennyi politikai rendszernek megvoltak a maga áldozatai, s a különbség legfeljebb fokozati, azt semmiképpen sem tagadhatjuk, hogy bizonyos rendszereknek (például a náci államnak vagy az USA rabszolgatartó déli államainak) a bűneit a politikusok, az írók és a történészek meglehetősen gyakran felidézik, a kommunista rendszerek esetében azonban erre jóval ritkábban került sor. A nyugati értelmiségiek egy része meglepően elnézőnek bizonyult a szovjet állam elnyomó politikája iránt, s makacsul ragaszkodott azon mítoszhoz, hogy a Szovjetunió mégiscsak a munkások állama, s megítélése során ebből kell kiindulni. Amikor a koreai háború kapcsán 1950-ben felmerült Nyugat-Európa szovjet megszállásának lehetősége, Sartre kijelentette, hogy „sohasem lenne hajlandó a proletariátus ellen harcolni”, a lágerekről pedig csak annyit mondott, hogy a francia munkásoknak „elég bajuk van anélkül is, hogy törődjenek még azzal is, ami Szibériában történik”.[7] E meglepő értetlenség és érzéketlenség ismeretében Courtois joggal teszi fel a kérdést: „Mivel magyarázható, hogy képtelenek voltak a kommunizmus vizsgálatának középpontjába állítani egy olyan fontos tényezőt, mint a tömeges, rendszeres és emberiség elleni bűn? A megértés lehetetlenségéről van itt szó? Vagy inkább a tudás szándékos elutasításáról, a megértéstől való félelemről?”[8]

A tavaly elhunyt francia történész, François Furet egy rendkívül nagy hatású, önálló kötettel próbált válaszolni erre a megkerülhetetlen kérdésre, amelyre Courtois is keresi a választ.[9] Először természetesen „a hóhéroknak azon ősi és természetes törekvésére” hivatkozik, amellyel bűneik nyomainak eltörlésére és az eltitkolhatatlan tettek igazolására törekednek. Ezen igazolások során pedig egyes értelmiségiek, a lágerek dicsőségét zengő Gorkijjal az élükön, „a szó szoros értelmében prostituálták magukat”. (Érdekes jelenség, amelyre akár büszkék is lehetünk: a sztálini Oroszországba ellátogató magyar írók, Nagy Lajos és Illyés Gyula sokkal józanabbak és tárgyilagosabbak maradtak, mint olyan, világhírű nyugati kollégáik, mint Barbusse, G. B. Shaw vagy éppen Sartre. A Szovjetunióból visszatért vagy 1948 után vezető állásokba ültetett értelmiségiekről persze már nem mondhatjuk el ugyanezt.) Mohóság, együgyűség, hiúság, az erő és az erőszak által való lenyűgözöttség vagy forradalmi szenvedély volt ennek az oka? – kérdi Courtois. Richard Pipes meglehetősen meggyőző választ javasolt e kérdésre: a szovjet rendszer egyszerűen azért vonzotta az értelmiséget, mert „a hozzájuk hasonlókra ruházta a hatalmat… Mivel az értelmiségieknek nincs vagy csak alig van tapasztalatuk a hatalomgyakorlásban, hajlanak arra, hogy erősen túlértékeljék azt, amit ezzel el lehet érni.”[10]

Courtois persze joggal hivatkozik kortársaink embertársaik szenvedése iránti érzéketlenségére is: „A vasnak és vérnek e századában mindenkit túlságosan is lekötött saját szerencsétlensége ahhoz, hogy mások problémáival törődjön.”[11] A kommunizmus bűneivel szembeni értetlenségnek szerzőnk szerint ezenkívül még három specifikus oka is van. Az első a forradalom kultuszához való ragaszkodás: nagyon sokan pusztán efféle elkötelezettségből eleve hallani sem akarnak a forradalmárokra vonatkozó kritikáról. (Jean-Paul Sartre volt e szempontból a legkövetkezetesebb. „Olyan lépést kellett tennem, amely gyökerestül megváltoztat”, írta kiadatlan jegyzeteiben. „Fenntartás nélkül el kellett fogadnom a Szovjetunió álláspontját.”[12]) Courtois is felhívja a figyelmet arra, hogy a baloldali politikusok nagyon rosszul teszik, ha a kommunizmus bírálatát átengedik a jobboldal legkülönbözőbb árnyalatú csoportjainak, amelyek ennek következtében akár az emberi jogok védelmezőinek a szerepében is tetszeleghetnek: a kommunizmus bűneit a demokratikus értékek és nem a szélsőjobboldali eszmék jegyében kell elemezni és elítélni. A második speciális okot abban a tényben jelöli meg, hogy a Szovjetunió a győztesek oldalán állt a második világháború végén, s így a kommunizmus képviselői az antifasiszta törekvések autentikus képviselőinek tüntethették fel magukat. Ez az álláspont aligha vitatható: egyes kommunisták önfeláldozó antifasiszta küzdelme sem változtat azon a történelmi tényen, hogy az antifasiszta összefogás nem elvi alaptétel volt a kommunista vezetők számára, hanem politikai fegyver, amelyet a sztálini politika pillanatnyi szükségletei szerint felkaptak (1934, 1941) vagy elejtettek (1939, 1945). A bűntények elkendőzésének harmadik okát Courtois abban jelöli meg, hogy 1945 után a zsidóság kiirtása vált a modern barbarizmus paradigmájává, s elvonta a figyelmet a kommunista világon belüli, hasonló jelenségekről. „Hogyan is lehetett volna elképzelni, hogy akik győzelmükkel hozzájárultak egy népirtó rendszer megsemmisítéséhez, maguk is hasonló módszerekhez folyamodhatnak? A leggyakoribb reflex az efféle paradoxon felvetésének az elutasítása volt.”[13] Holott csak Sztálin halála akadályozta meg a zsidók tömeges deportálását 1953-ban, a moszkvai utca embere pedig a kortársak visszaemlékezése szerint mindössze azon sajnálkozott, hogy a zsidóknak a Vörös téren végrehajtandó, tömeges kivégzését valószínűleg csak külön engedéllyel lehet majd megtekinteni.[14]

A kötetben igen kiváló tanulmányok követik egymást. Az első 300 oldalon Nicolas Werth ismerteti a szovjet terror történetét Egy állam népe ellen címmel. Az első fejezet tartalmazza az 1917-es forradalom egyik legmeggyőzőbb interpretációját, amelyet nagyon szívesen látnék viszont a magyar középiskolai történelemkönyvekben is. Werth elutasítja mind a kommunista elemzést, mely szerint a bolsevik hatalomátvétel a pártot tudatosan támogató tömegek hosszas harcának a következménye volt, mind a liberális értelmezést, mely szerint mindössze annyi történt, hogy egy összeesküvő csoport erőszakkal rákényszerítette az akaratát egy passzív társadalomra. Szerinte az 1917-es bolsevik hatalomátvétel egyszerre volt hosszú távú tömegmozgalmak és egy puccsista kisebbség fellépésének következménye: a parasztok, a katonák, a csekély létszámú, de aktív városi munkásság, valamint a nemzetiségek megmozdulásainak megvoltak a maguk sajátos, olykor egymásnak is ellentmondó céljai, amelyek eltértek ugyan a bolsevikok törekvéseitől, viszont felbomlasztották a hagyományos intézményeket, és megbénítottak minden hatalmi szervet. „Egy rövid, de döntő pillanatban pedig, 1917 végén az intézményi űrben fellépő politikai kisebbség, a bolsevikok akciója megfelelt a tömegek kívánságának, még akkor is, ha közép- és hosszú távú céljaik teljesen különböztek egymástól. A politikai államcsíny és a társadalmi forradalom egy pillanatra konvergált, pontosabban egymásba csúszott, mielőtt a diktatúra évtizedei során szétváltak volna.”[15]

A továbbiakban a szerzők önálló fejezetekben mutatják be a Komintern tevékenységét, az európai, ázsiai, kommunista államokat, valamint az afrikai és latin-amerikai kommunista mozgalmak következményeit. Végül pedig magyarázatot keresnek az utolsó fejezet címében feltett kérdésre: „Miért vált az 1917-ben felbukkant modern kommunizmus csaknem azonnal véres diktatúrává, majd bűnöket elkövető politikai rendszerré?” A lehetséges válasz összetevői között az orosz történelem hagyományos erőszakosságát, az első világháború és az orosz polgárháború rendkívüli pusztításai által kiváltott brutalitást, valamint a lenini utópikus ideológia sajátos következményeit sorolják fel. Ez az ideológia „bűnkeltő” hatásúvá vált azon egyszerű tény következtében, hogy tagadta az emberi nem egységét, az emberek bizonyos csoportjait ellenségek gyanánt állította szembe egymással, sőt kizárta őket az emberiség családjából. „A marxizmus–leninizmus gyökereit talán nem is Marx írásaiban kell keresnünk, írja Courtois az utószóban, hanem egy eltévelyedett darwinizmusban, amelyet a szociális problémák megoldására alkalmaztak, s ugyanolyan téves eredményre vezetett, mint amikor a faji problémák kapcsán vetették fel. Egy dolog bizonyos. Az emberiség elleni bűn egy olyan ideológia terméke, amely nem egyetemes, hanem partikuláris feltételek szerint határozta meg az embert és az emberiséget: biológiai-faji vagy társadalmi-történelmi feltételek szerint. Propagandájuknak köszönhetően a kommunistáknak sikerült elhitetniük, hogy megközelítésük univerzális, az egész emberiséget számba veszi. Gyakran határozottan meg is különböztetik egymástól a nácizmust és a kommunizmust, azon az alapon, hogy a náci eszme partikuláris – szűken nacionalista és faji jellegű – volt, a lenini tervezet viszont univerzalista. Semmi sem hamisabb ennél a beállításnál: Lenin és követői elméletben és gyakorlatban egyszerűen kizárták az emberiségből a kapitalistát, a polgárt, az ellenforradalmárt stb. A szociológiai és politikai diskurzus divatos szavával élve abszolút ellenségnek nyilvánították őket, és amint ezt Kautsky 1918-ban megfogalmazta, e szavak rugalmasak, mint a kaucsuk, lehetővé teszik, hogy bárkit és bármikor kizárjanak az emberiségből, s innen egyenes út vezet az emberiség elleni bűntetthez.”[16]

Abban a Franciaországban, amelyben 1945-től a nyolcvanas évek kezdetéig a kommunista párt folyamatosan biztosítani tudta magának a választópolgárok 20 százalékának támogatását, aligha fogadhatták egyöntetű egyetértéssel ezt a kötetet. Még mindig nem vált kellőképpen közismertté az a tény, hogy a Francia Kommunista Pártnak a harmincas évek óta kettős vezetése volt: a hivatalos vezetők, a titkárság, a központi bizottság és a kongresszusok tagsága mögött ott állt az a titkos, Moszkvából létrehozott és Moszkva által irányított szűkebb vezetői mag, amelyet e titkosság egyszerre védelmezett a párt külső ellenségeitől és belső „disszidenseitől”. Az egyszerű párttagok számára csak a rendkívül aktív és tevékeny kommunista szervezetek léteztek, az ifjúság, a veteránok, a sportolók, a háziasszonyok, a diákok és a többiek számára létrehozott egyesületek, valamint a nagyszabású rendezvények, amelyeken azt hirdették, hogy a párt tulajdonképpen a francia nemzeti hagyományok, a nagy forradalmak, a párizsi kommün, a népfront és az antifasiszta ellenállás huszadik századi örököse. Michel Winock megfogalmazása szerint a kommunizmus szervezte meg legjobban annak a forradalmi maximalizmusnak a képviseletét, amelynek ugyanolyan mélyre hatoló gyökerei vannak a francia társadalomban, akárcsak a szélsőséges reakciónak.

„Csak az ostobák magabiztosak és határozottak”, idézte fel Winock a L’Histoire magazin egyik cikkében Montaigne megállapítását, majd hozzátette: „Montaigne pártja kétségkívül létezett, mindmáig létezik, és gyakran ez is kormányoz. Mert a mi országunk a központból kormányzott szélsőségek hazája. De csak nehezen lehet kormányozni, mert rendkívül hajlamosak vagyunk a polgárháborúra. A radikalizmus, amely nem más, mint a politikai érzék nélküli demokrácia, erkölcsi értékkel lett felruházva azon századok során, amelyekben egymást mészároltuk. A vallásháborúk után a forradalom tette politikai életünk szerves tartozékaivá a szemben álló pártokat, az egymással rivalizáló dogmatizmust és az egymással vetélkedő vallási hiedelmeket. A kommunizmus ezt az antidemokratikus kultúrát örökölte. A Francia Kommunista Pártnak meg kellene változtatnia a nevét ahhoz, hogy jelezze: nem vállal tovább szolidaritást egy visszataszító politikai rendszerrel. Erre nem képes, és ezzel talán inkább a radikalizmusnak e kultúrájához marad hű, mint a leninizmushoz.”[17]

A franciák egy részét alaposan felháborították a kötet és a fentebb idézett lap elemzései. „Én arról a rendkívüli bajtársiasságról akarok beszélni, amely akkoriban a párttagok között uralkodott – írja a L’Histoire magazinnak egy levelező, aki önkéntelenül is arról tanúskodik, hogy a párttagok számára nem mindig a leninista ideológia vagy a szovjet politika volt a legvonzóbb tényező. – Magam tanúsítom, mert átéltem ezt, és olyan emberi és politikai tapasztalat volt, amelyben azóta sem részesültem. Akkor most talán törvényszék elé kell állnom, mert hittem egy ragyogó és jobb jövőben? Nem kérek felmentést! Csak azt kérem, próbáljanak már elszakadni a mindentudók szűkös következtetéseitől! Vagyis emlékezzenek csak arra, mi volt a háború után! És mondják ki, hogy a kommunizmus létrehozott egy családot, egy iskolát, egy kultúrát, valamint a társadalmi előrelépésnek és a külföldiek azonnali integrálásának nagy hatású eszközét! Akkoriban tagja voltam e családnak. És büszke vagyok rá, mert kitágította a világ dimenzióit. Jogukban áll úgy ítélkezni, hogy félrevezettek minket, hogy tévedtünk. De szeretném tudni, hogy vajon szerzőik közül nem volt-e olyan, aki kicsit, nagyon vagy éppen szenvedélyesen szerette ezt az ideált, amelyet ma olyan könnyedén bírál! A történésznek arra is emlékeztetnie kell bennünket, hogy ez egy tömegpárt, egy hiedelemrendszer, egy társadalmi miliő. Minket Franciaországban senki sem kényszerített arra, hogy kommunisták legyünk!”[18]

A történészek inkább a kötet szerzőinek egyes megállapításaival vitatkoznak. Használható-e még a totalitarianizmus fogalma? Össze lehet-e hasonlítani a fasizmust és a kommunizmust? Stéphane Courtois sajnos az előszóban elkövette azt az ügyetlenséget, hogy túlságosan sommásan hasonlította össze a nácizmus és a kommunizmus áldozatainak létszámát. „Nem a halál összehasonlító aritmetikáját, a szörnyűségek könyvelését, a kegyetlenség hierarchiáját kívánjuk megvalósítani – írja. – A tények azonban makacs dolgok, és arra utalnak, hogy a kommunista rendszerek mintegy százmillió személlyel szemben követtek el bűntényeket, a nácizmus pedig 25 millió személlyel szemben. Ez az egyszerű megállapítás arra jó, hogy mindenképpen elmélkedésre késztessen azon rendszerek közötti hasonlóságról, melyek közül az egyiket 1945 óta a század legbűnösebb rendszerének tartanak, a másik pedig, a kommunista rendszer 1991-ig fenntarthatta nemzetközi legitimitását, mindmáig uralmon van egyes országokban, és világszerte megőrizhette híveit. Bár sok kommunista párt megkésve elismerte a sztálinizmus bűneit, többségük nem adta fel Lenin eszméit, és nem foglalkozik a terrorizmus jelenségéhez fűződő kapcsolataival.”[19]

E megfogalmazással Courtois szerzőtársa, Nicolas Werth sem értett egyet. „Azt nem fogadom el – nyilatkozta egy interjúban –, hogy a lényeges kérdések helyett Stéphane Courtois a kérdésnek csak egyetlen aspektusát vizsgálta meg, az áldozatok létszámát, s egy meglehetősen elégtelen összeadás után végül azt mondta, hogy a kommunizmus »rosszabb« volt. 25 millió áldozat az egyik oldalon, 85 millió a másikon, de mit tegyünk a második világháború 50 millió halottjával, akiket szerintem legalább részben a nácizmus számlájára kell írnunk? Számomra ez az érvelés abszurd. Ha ilyen kérdésekre keressük a választ, egy másik, mindenképpen érdekesnek ígérkező könyvet kell készíttetnünk a nácizmus és a kommunizmus szakértőivel. Én azt gondolom, hogy a totalitárius rendszerek között alapvető hasonlatosság van, afféle kemény mag, amely közös bennük. A kommunizmus eredeteinél azonban mégiscsak létezett egy ideál, amelytől elfordultak. Ebből származik a kommunizmus erőteljes feszültsége, az állandó feszültség a rendszerben csalódottak és »ortodox« elvtársaik között… A nácizmus esetében a doktrína megfelel a valóságnak. A kommunizmus esetében doktrína és valóság nem fedi egymást… S persze az is elmondható, hogy e rendszer épp ezért »rosszabb«, ez a véleménye például Jacques Rossinak, a rettenetes Gulag kézikönyv közreadójának. Szerinte a »becsületes« aktivista számára, aki ugyanolyan áldozat lesz, mint a többi, ez annyiban rosszabb, hogy még félre is vezették, manipulálták. Azt hiszem, a bűnön kívül van még egy központi szava a kommunizmusnak, és ez a hazugság.”[20]

A náci és kommunista rendszerek összehasonlításának lehetőségét szinte senki sem vitatta a francia történészek közül. „Kezdjük egy alapelv leszögezésével”, jelentette ki Krysztof Pomian történész egy interjú során, „a történelemben minden összehasonlítható! A priori semmi okunk sincs rá, hogy ne hasonlítsuk össze François Mitterand-t Klodviggal… A sztálini rendszert hasonlították már az ősi Közel-Kelet monarchiáihoz, Hitlert pedig Napóleonhoz. Elvileg minden összehasonlítás lehetséges. Minek a nevében tilthatnánk meg? Ebből persze az következik, hogy egyes összehasonlítások mégiscsak abszurdak, másokat közelebbről kell megvizsgálnunk, hogy kiderüljön, semmire sem vezetnek, és olyanok is vannak, amelyek produktív módon fejlesztik ismereteinket… Igaz, a Szovjetunió jelentős mértékben hozzájárult a nácizmus felett aratott győzelemhez. De ebből nem következik, hogy a Sztálin által vezetett rendszert ne hasonlíthatnánk össze Hitler Németországával. Elsősorban a kommunista párt 1945 és 1980 közötti hatalmának és mai szerepének tulajdonítható, hogy egyesek még mindig tagadják ezt Franciaországban, és hogy A kommunizmus fekete könyve miatti vita ilyen kivételesen intenzívvé válhatott Franciaországban… A francia értelmiségi körök még mindig nem lettek igazából »desztalinizálva«. Mélységesen ragaszkodnak a népfront mitológiájához, és még mélységesebben ahhoz az eszméhez, hogy a francia forradalom egyetlen »blokkot« képezett, ez pedig a terrort legitimizálja…

E nemzeti hagyomány jó talajt biztosított Franciaországban a forradalmi ideológia számára, ezért fogadják el olyan sokan az erőszakot, amennyiben »jó«, forradalmi erőszakról van szó, és magát a kommunista ideológiát is, mindazzal, amit maga után vont… Röviden: amikor Sztálint Hitlerhez hasonlítják, vannak olyan emberek ebben az országban, akik megsértődnek. Amikor a Szovjetunió bűneiről beszélnek, vannak olyan emberek ebben az országban, akik botrányt kiabálnak. Az emberiség elleni tömeges bűnök mégis vitathatatlanok, és a Fekete könyvet kiadó munkacsoporté az érdem, hogy a XX. századi kommunizmusról folytatott vitát a nyilvánosság elé hozták. Ezért úgy gondolom, hogy bármilyen fenntartásaink is legyenek a kötet bizonyos oldalaival kapcsolatban, a könyv egészében jótékony hatást gyakorolt. Miért nem végezték el e munkát hamarabb? Ez az igazi kérdés.”[21]

Mivel a magyar könyvkiadást jelentős mértékben a vaskosabb tudományos műveket teljes mértékben feleslegesnek (mert eladhatatlannak) tartó könyvterjesztők elvárásai határozzák meg, attól tartok, hogy ezt a politikai és tudományos szempontból egyaránt rendkívül jelentős kötetet is csak az idegen nyelveken olvasók ismerhetik meg hazánkban. Pedig minden bizonnyal ott lesz a helye a kommunizmus jelenségével foglalkozó legfontosabb kézikönyvek között.

Jegyzetek

[1] Le livre noir du communisme. Paris, 1997, Robert Laffont, 17. o.

[2] Ugyanott, 17–18. o.

[3] Ugyanott, 18. o.

[4] Carr, E. H.: What is History? Harmondworth, 1964, Penguin, 84. o.

[5] Pipes, Richard: Az orosz forradalom története. Bp., 1997, Európa, 569–70. o.

[6] Le livre noir… 20. o.

[7] Beuvoir, Simone de: A körülmények hatalma. Bp., 1966, Magvető, 206. o.

[8] Le livre noir… 28. o.

[9] Furet, Franois: La passé d’une illusion. Paris, 1995, Robert Laffont/Calmann-Lévy.

[10] Pipes, Richard: Az orosz forradalom… 426. o.

[11] Le livre noir… 31. o.

[12] Beauvoir, Simone de: A körülmények… 233. o.

[13] Le livre noir… 32. o.

[14] Remnick, David: Lenin sírja. Bp., 1998, Európa, 159–160. o.

[15] Le livre noir… 51. o.

[16] Le livre noir… 821–822. o.

[17] Winock, Michel: L’ge d’or du communisme franais. In: L’Histoire, 1998. juillet–aut, 65. o.

[18] L’Histoire, 1998. september, 3. o.

[19] Le livre noir… 25. o.

[20] L’Histoire, 1998. janvier, 8. o.

[21] L’Histoire, 1998. juillet–aut, 101. o.

• Játéktér