François Marie Arouet-ről, akit a világ Voltaire néven ismer, köztudott, hogy a XVIII. század egyik legnagyobb hatású, legszellemesebb írója volt. Az már kevéssé közismert, hogy milyen kiválóan értett az uralkodók kegyeinek biztosításához, s e kegyek készpénzre való átváltásához.
Igaz, saját hazája uralkodójának, XV. Lajosnak a kegyeit nem tudta elnyerni, csak a pénzét.
A Bastille bevételének kétszázadik évfordulója alkalmából, 1989. július 6. és 12. között öt kontinens több száz történésze tolongott a Sorbonne termeiben. A francia forradalom képe címmel megrendezett, nemzetközi történészkonferenciáról azonban éppen azok a francia történészek maradtak távol, akik az elmúlt évek során megújították a forradalom történetírását. Nem tartott előadást Mona Ozouf, Guy Chaussinand-Nogaret, Denis Richet – és távol maradt a francia forradalom történetírásának „királya” is.
Ezt a különös címet François Furet kapta a francia újságíróktól.
Nagy vitát váltott ki Franciaországban a Le livre noir du communisme – Crimes, terreur, répression (A kommunizmus fekete könyve – Bűnök, terror, elnyomás) című vaskos, több mint nyolcszáz oldalas, fehér kötésű kiadvány, melyet a Robert Laffont kiadó jelentetett meg 1997 végén. A kommunista mozgalom történetének legnevesebb francia szakértői írták: Stéphane Courtois, Nicolas Werth, Jean-Louis Panné, Jean-Louis Margolin, a cseh származású Karel Bartosek, valamint a lengyel Andrzej Paczkowski közreműködésével.
Először tízéves koromban, a Pajtás újság (az Úttörőszövetség lapja, ára 1 forint) 1964.december 16-i számában olvastam a vietnami háborúról. Máté György Hófehérke és a nagy hadművelet című cikke egy elárvult vietnami kislányról szólt, aki azóta is sírdogál, és az anyukáját hívja. Az egyik képen égő házat láttam, a másikon elmosódott alakokat, ezzel a magyarázattal: „Temetik apukát”. A cikk megrázott és felkavart, bár befejezését nem nagyon értettem: „Hiszem, hogy révbe jut egyszer ő is.
Tankönyvet írni nehéz dolog – tankönyvet bírálni viszont nagyon is könnyű. Ezért nem vállalkozom itt Salamon Konrád negyedikes gimnazisták számára írt történelemtankönyvének részletes bírálatára. Egyetlen kérdés foglalkoztat: vajon miért nevezi a szerző következetesen „proletárdiktatúrá”-nak a kommunista államokat e könyvben? Salamont senki sem vádolhatja azzal, hogy rokonszenvezik a kommunizmussal, és nyilván maga is tisztában van vele, hogy ez az elnevezés megtévesztő.
Mert ugye a pártok ígérnek fűt-fát, egyik ezt, a másik pedig éppen az ellenkezőjét – aztán, amikor hatalomra kerülnek, kiderül, hogy az ígéreteket nem is olyan könnyű betartani. A gazdasági helyzet, a külpolitikai erőviszonyok és a politikai hagyományok nemegyszer oly kevés mozgásteret engednek az egymást követő kormányzatok számára, hogy az átlagpolgár felsóhajt: egyik párt tizenkilenc, a másik egy híján húsz!
Nem tartozom a hivatásos vészmadarak közé, akik szívesen hallgatják saját károgásukat. Az idei történelmi felvételi egyik vizsgabizottságában ülve azonban olyan sokkhatások értek, amelyek kérdések egész sorozatát vetették fel a számomra. A válaszokat nem ismerem, és aligha hiszem, hogy akad olyan okos ember, aki megmondja nekem, miért is van mindez így. De azért – környezetem unszolásának engedve – mégis közzéteszem tapasztalataimat, bosszankodjon más is, ne csak én.
Pontosan kétszáz évvel ezelőtt, 1794. július 14-én, a párizsi nép minden különösebb lelkesedés nélkül ünnepelte meg a Bastille bevételének ötödik évfordulóját. Egyes utcákban ugyan asztalokat állítottak fel, közös, úgynevezett „testvéri vacsorák” céljából, a forradalmi kormányzat azonban semmilyen ötlettől sem volt elragadtatva, amelyik nem tőle származott, és a rendezvények betiltását fontolgatta.
…mármint a franciák, kétszáz évvel ezelőtt, nagy forradalmuk idején, az 1790-es években. Mert egyre kevesebben adták le szavazatukat a választásokon, annyi bizonyos. A rendi gyűlés tagjainak 1789-es megválasztásán a 28 millió francia közül még mintegy 5 millióan vettek részt, vagyis szinte minden 25 év feletti, állandó lakhellyel rendelkező, adófizető, francia állampolgárságú férfi.
Louis-Napoléon Bonaparte mindent a vezetéknevének és a képviselőház baklövéseinek köszönhetett.
A „nagy” Napóleon öccsének, Louis Bonaparténak és fogadott leányának, Hortense de Beauharnais-nak volt a fia. Svájci száműzetésben töltött gyermekkorától abban a hitben nőtt fel, hogy ő a császári trón várományosa. Egészen negyvenéves koráig, 1848-ig úgy tűnt: mindent elkövet annak érdekében, hogy nevetségessé váljék a franciák szemében.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
6 év 15 hét
8 év 40 hét
8 év 44 hét
8 év 44 hét
8 év 45 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 48 hét
8 év 48 hét
8 év 48 hét