Hahner Péter

Nyomtatóbarát változat

…mármint a franciák, kétszáz évvel ezelőtt, nagy forradalmuk idején, az 1790-es években. Mert egyre kevesebben adták le szavazatukat a választásokon, annyi bizonyos. A rendi gyűlés tagjainak 1789-es megválasztásán a 28 millió francia közül még mintegy 5 millióan vettek részt, vagyis szinte minden 25 év feletti, állandó lakhellyel rendelkező, adófizető, francia állampolgárságú férfi. 1791-ben, az új törvényhozó gyűlés tagjainak megválasztása során már politikai apátiáról panaszkodtak, és a királyság 1792-es megdöntése után, amikor a Nemzeti Konvent tagjait kellett megválasztani, még egymillióan sem adták le szavazatukat. Egy év múlva pedig, amikor a történészek által oly sokat ünnepelt, a világ legdemokratikusabb alaptörvényének nyilvánított 1793-as alkotmány elfogadásáról írtak ki népszavazást, a szavazatok száma nem érte el a kétmilliót. Mindezt persze meg lehetne magyarázni a háborúval, a polgárháborús viszonyokkal és a választók terrorizálásával, csak éppen a katonai győzelem kivívása, a terror és a diktatúra felszámolása után, amikor hatmillió választójoggal rendelkező francia véleményét kérték ki az új, 1795-ös alkotmányról, alig valamivel többen adták le a szavazatukat egymillió egyszázezernél. Mi történt a forradalmi Franciaországban, amely sohasem látott mértékben mozgósította a néptömegeket és demokratizálta a politikai életet? Hogyan kerülhetett sor arra, hogy – Levasseur Konvent-képviselő megfogalmazása szerint – „a nép beadta lemondását”?

E különös történelmi jelenség okainak részletesebb feltárása meghaladná e rövid cikk terjedelmét, amelyben a lehetséges magyarázatnak mindössze két összetevőjére hívnám fel a figyelmet. Először is arra, hogy nagyon könnyű megfeledkezni Hobbes híres kijelentéséről, mely szerint „a világon semmi sem egyetemes, csak a nevek, hisz a névvel illetett dolgok mindegyike egyedi és egyedülvaló”. Márpedig ha egyszer az emberek használni kezdenek egy-egy nagyon is általános jellegű elnevezést, mint például „forradalom” vagy éppen „rendszerváltás”, ez mást és mást jelenthet a különböző társadalmi csoportok körében. Mit neveztek forradalomnak a politikusok Párizsban? A fejedelmi abszolutizmus megdöntését, a megvalósított jogegyenlőséget, az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatát, a vállalkozás szabadságát, a képviseleti rendszer bevezetését stb. stb. A történészek csak az utóbbi évtizedekben figyeltek fel arra, hogy a francia választópolgárok többségét kitevő parasztság egyes csoportjainak egészen mást jelentett a forradalom. Ők nem sok hasznot húztak a vállalkozás szabadságának meghirdetéséből vagy a céhek eltörléséből. A földesúri terhek Nyugat-Franciaországban jelentéktelenek voltak, s akinek nem volt saját földje, azon e terhek eltörlése sem segített, írástudás híján a parasztok nagy része politikai jogait sem gyakorolhatta, majd hamarosan azt vették észre, hogy a kisajátított papi földeket polgárok vásárolják fel, a hivatalokba polgárok telepednek be, az egyházügy átszervezése során templomaik egy részét bezárják, papjaik távozni kényszerülnek, s az új adók gyakran súlyosabbnak bizonyultak a régi terheknél. Amikor pedig 1793-ban erőszakkal próbálták besorozni a fiatalembereket, akkor egy részük úgy döntött, hogy ha már mindenképpen harcolni kell, akkor inkább otthona közelében maradva a gyűlölt városiak és politikai rendszerük ellen fog harcolni, semmint a hadsereg kötelékében, ismeretlen vidéken, ismeretlen katonák ellen. A baloldali történészek jó ideig képtelenek voltak feldolgozni azt a tényt, hogy az 1790-es évek folyamán a francia társadalom egyre nagyobb hányada, s végül túlnyomó többsége is szembefordult a forradalommal, mégpedig nem a nemesi és papi reakció nyomására, hanem tényleges gazdasági-politikai sérelmeik következtében. Sokan fegyveres harccal juttatták ezt kifejezésre – mások egyszerűen csak távol maradtak a választásoktól.

A francia forradalmárok – amint ezt Francois Furet is kifejtette egyik, hamarosan magyarul is megjelenő tanulmánykötetében – végső soron az abszolút monarchiától örökölték a hatalom oszthatatlanságába vetett rendíthetetlen hitüket. A forradalmi nemzetgyűlések nem voltak hajlandóak a hatalom tényleges megosztására a törvényhozás és a végrehajtás (vagyis a király) között, úgy, ahogyan ezt Angliában tették. Ez mérgesítette el a királyhoz fűződő viszonyukat, ezért nem kérdezték meg a francia papság véleményét az egyházügy átszervezésénél, és ezért juthattak el ahhoz az abszurd meggyőződéshez, hogy ha a nép egyszer már képviselőire ruházta oszthatatlan és szent szuverenitását, akkor e perctől fogva kizárólag a nép ellenségei és a rosszindulatú összeesküvők emelhetnek kifogásokat e képviselők kormányzati tevékenysége ellen. A terror és a diktatúra kialakulásában több tényező is szerepet játszott (háború, polgárháború, népi követelések stb.), ideológiai téren azonban az egységesnek tételezett népakaratról és az osztatlan szuverenitásról vallott elképzelések könnyítették meg létrejöttüket. A néptömegek ezt minden bizonnyal úgy fogalmazták meg maguknak, hogy az új hatalom még a réginél is erőszakosabb, s mivel amúgy sem tapasztalhatták meg a választások és népszavazások eredményességét, egyszerűen fel sem keresték a szavazófülkéket, inkább „beadták lemondásukat”.

• négyezernyolcszáz leütés…