Dolinszky Miklós

Nyomtatóbarát változat

Húsz-huszonöt év múlva, így mondják a Berlinben konferenciázó szaktudósok, a Föld légkörének felmelegedése átlépi az élővilág tűréshatárát. A jelek arra mutatnak, hogy árvizek, járványok és népvándorlások követik majd egymást, elegyednek ma még megfoghatatlan kombinációkban. Az sem kétséges, hogy az általános megbolydulás nem hagyja érintetlenül a jelen világ hatalmi-gazdasági status quóját. Ez pedig újabb, kiszámíthatatlan szövődmények képét vetíti előre.

Mindehhez képest mintha túl nagy lenne a csönd. A töméntelen adat és elemzés, jóslat és hipotézis a közelgő vészt mintha a világ jelen konstrukciójába próbálná bevonni, mintha innen nézve próbálná mindenáron domesztikálni. A száraz közlések mögött ott bujkál a remény, hogy nagy baj azért mégsem történhet, hiszen valahol van valaki, aki mégiscsak vigyáz ránk. A látszólag szenvtelen tudományos beszámolók: kétségbeesett imák ehhez a valakihez. Holott nem óvó, csak figyelmes tekintetek hajlanak fölénk.

A tudományos jóslatokban ezúttal nem a hirtelen tömeghalál rémképe elevenedik meg. Ahhoz a hidegháború a Föld valamennyi lakóját túlontúl hozzászoktatta már. Amiről most szó van, az lopakodva közelít, és észrevétlen metamorfózisban épül be a biztonságosnak vélt hétköznapokba. És furcsamód éppen ez a belülről való bomlás – amelyben, persze, már jó ideje benne vagyunk – az, ami az apokalipszis valódi mibenlétét felfedi. Az apokalipszissel nem holmi idegen erő, a „másság” borzalma tör be a valóságnak hitt világba; a borzalom lényege, hogy éppenséggel ez a világ tárja fel benne valódi arcát. Az apokalipszisben közvetlen mutatkozik meg, ami mindig is jelen van. De akkor miért nem láttuk eddig ezt az arcot? Mert másnak akartuk látni, mint amilyen valójában. Ennek a másféle másságnak az illúzióján nyugodott az, aminek a valóság nevét kölcsönöztük. Valóságnak azt hisszük, aminek valóságosságát igazolni tudjuk. A baj csak az, hogy amivel igazoljuk, az ugyanezen „valóság” terméke. Valóság: ami a legvalószínűbb. Az apokalipszis ezt a valószínűségen nyugvó valóságképet leplezi le illúzióként. Amíg a jelen konstrukció működik, vagyis az illúzió úgy-ahogy életképes, addig van ereje az általa valószínűtlennek tartott dolgokat a perifériára: a sci-fi, a horror vagy az ezotéria fikcionálisnak vélt közegébe utasítani. Holott lehet, hogy a fikció csupán az uralkodó illúziók által elfojtott: latens, de nem pszeudovalóság.

Amikor az uralkodó illúziók meggyengülnek, a kiszámíthatatlanság tör be világunkba: a valóság felfedi valószínűtlen természetét. A tudósok mégoly pontos és bizonyítható adatai mit se képesek mondani arról: mi lesz? Mi indítja majd el a lavinát? A sok valószínű faktor közül melyik lesz az, amely (és az ellene való küzdelem) az élet menetét megszabja majd? A valószínű és a tényleges között nincsen átjáró: a tényleges jövő a legfejlettebb technikai arzenál birtokában sem hozzáférhető – a görög jósok, ismervén a valóság apokaliptikus természetét, gondosan elkerülték, hogy jóslatuk bekövetkeztének konkrét körülményeiről nyilatkozzanak.

Persze a technika, amint az lenni szokott, egy pontig egészen biztosan alkalmazkodik majd a helyzethez: a túlélés virágzó üzletággá válik. Ám az is éppoly valószínű, hogy ez a technika nem a szolidaritás jegyében működik majd – sokkal inkább Umberto Eco új középkort jósló víziójaként kelhet életre, melyben az államnak mint utolsó metafizikai centrumnak felbomlásával sok apró centrum jön létre, és a helyi oligarchák a kommunikációs csúcstechnika és a túlélés anyagi eszközeinek birtokában a többséget kíméletlenül zsarolni fogják. A centrumtalanság jegyében felrémlik egy olyan világ látomása, melyben posztmodern elfogulatlansággal fér meg egymás szomszédságában jéghideg luxus és forró nyomor, csúcstechnika és barbárság, idill és apokalipszis.

Fantáziánkat szabadon engedhetjük – az apokalipszis ettől még nem végszó, hanem egy világkép látványos összeomlása és egy újnak felkínálása: szellemi esemény. A vég szavává akkor válna, ha a túléléshez nem kellene kiköltöznünk illúzió-romjainkból; ha nem látnánk be, hogy nem a megsemmisülés, ami eljött; ha utána ugyanott folytathatnánk, ahol abbahagytuk.

• négyezernyolcszáz leütés…