Skip to main content

A vasököl és a Szentjobb

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A hétvégén tartja kongresszusát az MSZOSZ. Ma már erős és tekintélyes, kegyeiért parlamenti pártok versengenek. Néhány éve még nem volt így. Befolyását nem a munkahelyeken, a satupadok és almásrekeszek mellett, hanem a piros műbőrrel párnázott ajtajú, tárgyalókban és bensőséges pártirodákban szerezte meg. Az MSZOSZ-t nem az aktivistái tették mára kikerülhetetlenné, hanem Nagy Sándor szívós és ravasz, olykor kivárásra, máskor huszárcsínyre épített politikája.

Az első szabad választások előtt a szakszervezet még pártjától, kormányától meg a terhes SZOT-os múltjától próbált – eredménytelenül – szabadulni. A ma „a század legjobb kormányaként” számon tartott Németh-kabinetért akkor nem rajongott a nép, de az MSZMP segédcsapataként számon tartott SZOT-ot még nála is jobban rühellte.

A szakszervezetnek a béka tompora alá süllyedt társadalmi presztízse paradox módon fékezte, hogy az újonnan alakult független szakszervezetekbe áramoljon át a csalódott tagság.

Bármennyire lényegesnek tartották is egyes demokraták, a szakszervezeti rendszerváltás nem történt meg. Az Antall-kormány addig húzta a szakszervezeti választások időpontját, míg az MSZOSZ kiszabadult a politikai karanténból. Sőt, egykori politikai szövetségesével, az MSZP-vel is újra összemelegedett. A legnagyobb konföderációnak ekkorra már egyébként is csak két párt volt engesztelhetetlen ellenfele, az SZDSZ és a Fidesz.

A tb-választások elsöprő MSZOSZ-os sikere után még robosztusabb formát öltött Nagy Sándorék politikai hatalma: a tb-önkormányzatokban a kormány elsőszámú tárgyalópartnerévé váltak.

A szüzességüket folytonosan hangoztató szabad szakszervezetekkel szemben az MSZOSZ-nek sem elvi, sem erkölcsi skrupulusai nem voltak: az 1994-es választások előtt előnyös szövetségeket kötött az MSZP-vel. A korábban kényelmetlen, verejtékes ingként szorosan hozzájuk tapadó pártállami kapcsolat és múlt 1994-re már a választói szem számára kedves idomokat tette még kontúrosabbá.

A kormányba került a szakszervezetbarát Hornon és Pálon kívül a volt SZOT-os KoKoMa, a parlamentben 20 körüli a szakszervezeti vezetők száma, Nagy Sándoré a költségvetési bizottság elnöki széke. Januárra még a kekec Békesitől is megszabadultak. (Épp a minap nyilatkozta, hogy az MSZP választási szövetsége a MSZOSZ-szel súlyos hiba volt.)

Ezzel szemben nem jött össze a társadalmi-gazdasági megállapodás és Kósánéról is gyorsan kiderült, a kormányban inkább eminens miniszterként viselkedik, mintsem beépített ügynökként. De az igazi feketelevest Bokros pénzügyminiszter zúdította a szakszervezetisek nyakába. Horn eddig kitartott minisztere mellett.

A pedagógusok védszentje, Szöllősiné lángpallosát suhogtatja, a fineszes Nagy viszont konstruktív bírálatot gyakorolt: ellentervezetet készített. Ezzel a fegyverrel kezdett el vadászni. Ha a frakción belül most nem megy, úgy az ellenzéknél. A régi liebling KDNP természetesen rögtön vevő volt, de a múlt heti Lakitelken tartott szociális fórum után az MSZOSZ gordiuszi csomagja már az MDF és a Fidesz támogatását is bírja.

Az 1990 januári szakszervezeti éhségtüntetés után Kis János a Beszélőben cikkében (febr. 12.) még így írt: „Nagy Sándor megmutatta vasöklét. Rozsdásnak találtatott.” De vésztjóslóan hozzátette: „Ám a rozsda, mint tudjuk, vérmérgezést okozhat.”

Nem valószínű, hogy Nagy utcára viszi a népet, vagy sztrájkokat szít. Erősebb és okosabb annál. A sztrájkfenyegetés gyakorta hatásosabb, mint maga a sztrájk. Kesztyű nélkül a szakszervezeti vasököllel és az ellenzéki Szentjobbal biztonságosabb fenyegetni, mint odaütni.

Végső esetben legyinteni is lehet – vagy akár beinteni.
























Kapcsolódó cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon