A hétvégén tartja kongresszusát az MSZOSZ. Ma már erős és tekintélyes, kegyeiért parlamenti pártok versengenek. Néhány éve még nem volt így. Befolyását nem a munkahelyeken, a satupadok és almásrekeszek mellett, hanem a piros műbőrrel párnázott ajtajú, tárgyalókban és bensőséges pártirodákban szerezte meg. Az MSZOSZ-t nem az aktivistái tették mára kikerülhetetlenné, hanem Nagy Sándor szívós és ravasz, olykor kivárásra, máskor huszárcsínyre épített politikája.
Az első szabad választások előtt a szakszervezet még pártjától, kormányától meg a terhes SZOT-os múltjától próbált – eredménytelenül – szabadulni. A ma „a század legjobb kormányaként” számon tartott Németh-kabinetért akkor nem rajongott a nép, de az MSZMP segédcsapataként számon tartott SZOT-ot még nála is jobban rühellte.
A szakszervezetnek a béka tompora alá süllyedt társadalmi presztízse paradox módon fékezte, hogy az újonnan alakult független szakszervezetekbe áramoljon át a csalódott tagság.
Bármennyire lényegesnek tartották is egyes demokraták, a szakszervezeti rendszerváltás nem történt meg. Az Antall-kormány addig húzta a szakszervezeti választások időpontját, míg az MSZOSZ kiszabadult a politikai karanténból. Sőt, egykori politikai szövetségesével, az MSZP-vel is újra összemelegedett. A legnagyobb konföderációnak ekkorra már egyébként is csak két párt volt engesztelhetetlen ellenfele, az SZDSZ és a Fidesz.
A tb-választások elsöprő MSZOSZ-os sikere után még robosztusabb formát öltött Nagy Sándorék politikai hatalma: a tb-önkormányzatokban a kormány elsőszámú tárgyalópartnerévé váltak.
A szüzességüket folytonosan hangoztató szabad szakszervezetekkel szemben az MSZOSZ-nek sem elvi, sem erkölcsi skrupulusai nem voltak: az 1994-es választások előtt előnyös szövetségeket kötött az MSZP-vel. A korábban kényelmetlen, verejtékes ingként szorosan hozzájuk tapadó pártállami kapcsolat és múlt 1994-re már a választói szem számára kedves idomokat tette még kontúrosabbá.
A kormányba került a szakszervezetbarát Hornon és Pálon kívül a volt SZOT-os KoKoMa, a parlamentben 20 körüli a szakszervezeti vezetők száma, Nagy Sándoré a költségvetési bizottság elnöki széke. Januárra még a kekec Békesitől is megszabadultak. (Épp a minap nyilatkozta, hogy az MSZP választási szövetsége a MSZOSZ-szel súlyos hiba volt.)
Ezzel szemben nem jött össze a társadalmi-gazdasági megállapodás és Kósánéról is gyorsan kiderült, a kormányban inkább eminens miniszterként viselkedik, mintsem beépített ügynökként. De az igazi feketelevest Bokros pénzügyminiszter zúdította a szakszervezetisek nyakába. Horn eddig kitartott minisztere mellett.
A pedagógusok védszentje, Szöllősiné lángpallosát suhogtatja, a fineszes Nagy viszont konstruktív bírálatot gyakorolt: ellentervezetet készített. Ezzel a fegyverrel kezdett el vadászni. Ha a frakción belül most nem megy, úgy az ellenzéknél. A régi liebling KDNP természetesen rögtön vevő volt, de a múlt heti Lakitelken tartott szociális fórum után az MSZOSZ gordiuszi csomagja már az MDF és a Fidesz támogatását is bírja.
Az 1990 januári szakszervezeti éhségtüntetés után Kis János a Beszélőben cikkében (febr. 12.) még így írt: „Nagy Sándor megmutatta vasöklét. Rozsdásnak találtatott.” De vésztjóslóan hozzátette: „Ám a rozsda, mint tudjuk, vérmérgezést okozhat.”
Nem valószínű, hogy Nagy utcára viszi a népet, vagy sztrájkokat szít. Erősebb és okosabb annál. A sztrájkfenyegetés gyakorta hatásosabb, mint maga a sztrájk. Kesztyű nélkül a szakszervezeti vasököllel és az ellenzéki Szentjobbal biztonságosabb fenyegetni, mint odaütni.
Végső esetben legyinteni is lehet – vagy akár beinteni.
Kapcsolódó cikkek
- Néző-pont [7]