Hahner Péter

Nyomtatóbarát változat

Először tízéves koromban, a Pajtás újság (az Úttörőszövetség lapja, ára 1 forint) 1964.december 16-i számában olvastam a vietnami háborúról. Máté György Hófehérke és a nagy hadművelet című cikke egy elárvult vietnami kislányról szólt, aki azóta is sírdogál, és az anyukáját hívja. Az egyik képen égő házat láttam, a másikon elmosódott alakokat, ezzel a magyarázattal: „Temetik apukát”. A cikk megrázott és felkavart, bár befejezését nem nagyon értettem: „Hiszem, hogy révbe jut egyszer ő is. De ezért felelősek vagyunkc valamennyien, akik szeretteink körében tölthetjük a szeretet ünnepét.” Mármint hogy én?…

Akkori kedvenc lapomban addig jórészt problémákkal küzdő úttörőőrsökről, hős szovjet és magyar partizánokról, „haladó hagyományainkról”, valamint a tudomány vívmányairól olvashattam. A következő, 1965-ös évfolyamban azonban egyre gyakrabban bukkantak fel e távoli háború képei. A 24–25., dupla számban halálra vert kislányokról volt szó („A gyerekeknek sem kegyelmeznek”, hirdette az alcím), majd képregény indult a lapban Chi-nao bosszúja címmel. Már a harmadik kockáján egy anyát géppuskáztak le az amerikaiak, a negyediken pedig egy kisfiút ütöttek le puskatussal. „Pusztulj, te varangy!”, kiáltotta az eltorzult arcú katona. A kisfiú persze életben maradt, partizán lett, s felrobbantott egy légibázist. Ezután képes riportok követték egymást, de elolvashattam a Pionyerszkaja Pravda tudósítójának írását is, amelynek igen hatásos címe volt: Ne üss, kormányzó! Hősökkel állsz szemben!


A legrettenetesebb történet az 1966-os 9. számban jelent meg. (Egy bizonyos E. L. írta, aki, úgy látszik, nem akarta a nevét adni ehhez az otromba hazugsághoz.) Háború a gyerekek ellen – hirdette az alcím. Egy vietnami kislányról szólt a történet, aki az amerikai repülőgépek távozása után egy gyönyörű hajasbabát talált a dzsungelben. A baba ült, „szőke fürtjein vidám színnel csillant a nap aranya, s – így igaz! – sűrű pillájú szemével hívogatóan kacsintott”. A kis Hue boldogan felkapta, de az felrobbant és megölte őt. Természetesen nem tettem fel a kérdést magamnak, hogy vajon az amerikai hadsereg miért készít költséges és munkaigényes szerkezeteket a háborúban meglehetősen csekély fenyegetést képviselő kislányok szétrobbantására. Felháborodva közöltem a szüleimmel, hogy mit olvastam, de ők csak annyit jegyeztek meg, hogy a második világháborúban őket is óvták a földön heverő töltőtollak és játékok felszedésétől. Igen, a cikk végén is ez állt: „A játék bomba nem új találmány. Ugyanerre, gyerekek meggyilkolására alkalmazták a német fasiszták a második világháború idején…” (Szüleimet persze nyilván nem a németek játékaitól óvta az akkori propaganda. Érdemes lenne egyszer kikutatni e régi legenda eredetét, nem csodálkoznék, ha kiderülne, hogy egyidős a légi hadviseléssel.)

1968-ra már mindenfelé plakátok hirdették: „Veled vagyunk, Vietnam!” „Szolidaritás Vietnammal!” Az úttörők „vietnami őrséget” tartottak (az újságokból nem derül ki, hogy ez mit jelent), vagy vasat, papírt gyűjtöttek, s az összeget elküldték Vietnamba. Tüntettünk, tiltakoztunk, a propaganda irányítói teljes gőzre kapcsoltak. Néha ugyan túllőttek a célon: anyámat például rendkívül felháborította, amikor egy vietnami kislányt (az ő szavaival élve) „véres kardként körbehordoztak az országban”, s a gyerek a legkülönbözőbb találkozókon automatikusan sírva fakadva újra és újra elmesélte szenvedései történetét. Én azonban (akkor) semmi ízléstelenséget sem találtam ebben. Nem tudom, másokra is olyan hatást gyakorolt-e ez a kampány, mint rám, de azt hiszem, a tájékozatlanabb, naivabb fiatalok körében igen sikeresnek bizonyult. Annyit egészen biztosan elért, hogy igen sokan feltették maguknak a kérdést: tényleg, mit keresnek az amerikaiak Vietnamban? Gyanakvás, ellenszenv ébredt az Egyesült Államok iránt, és ez volt a fontos.

A propaganda sikeresnek bizonyult, sőt, attól tartok, máig érezteti hatását. Próbálják csak meg elmondani negyvenes-ötvenes barátaik körében, hogy Amerika a jó oldalon harcolt! Hogy egy korrupt, tehetetlen, de mégsem totalitárius államot védett egy sztálinista rendszer terjeszkedésével szemben! Hogy a statisztikák szerint a civil áldozatok aránya (45%) semmivel sem volt nagyobb, mint más háborúkban, s ez is jórészt a partizánok taktikájának köszönhető, akik erőszakkal fegyverraktárakká és erődítményekké alakították át a falvakat! Hogy Dél-Vietnamban az amerikai egészségügyi programoknak köszönhetően megnövekedett a népesség, és nőtt az életszínvonal! Azt fogják mondani, hogy mindez imperialista propaganda.

Pedig a háború igazi imperialista, terjeszkedő hatalma Észak-Vietnam volt, amelynek eszébe sem jutott megkérdeznie a dél-vietnami népet, akar-e kommunista rendszerben élni, s amely a győzelem után azonnal kiterjesztette hatalmát Laoszra és Kambodzsára is. Az Egyesült Államok kormányzata pedig sorra követte el a politikai hibákat. Túlbecsülte a kommunista Vietnam részéről fenyegető veszélyeket, elkötelezte magát Dél-Vietnam védelmére, majd olyan apró „dózisokban” kezdte „adagolni” a hadműveleteket, hogy ezzel (Paul Johnson amerikai történész szavaival élve) fokozatosan immunizálta a dél-vietnami partizánokat és Észak-Vietnamot a későbbi csapásokkal szemben. A legtöbb áldozatot pedig nem a gyors és totális győzelemre törekvő, hanem az a hosszasan elhúzódó háború szedi, amelyet nem teljes erőbevetéssel vívnak, hanem tétován, mielőbbi politikai megoldásban reménykedve. Az Egyesült Államok kormányzata így háborúzott: nem kevesebb, mint hetvenkét alkalommal kezdeményezett béketárgyalásokat, de végül kénytelen volt a szó szoros értelmében a tárgyalóasztalhoz bombázni Észak-Vietnamot.

Az igazság körvonalai csak nagyon későn, 1976 elején sejlettek fel előttem. A moziban ültem, és a híradó rövid képriportot közölt a felszabadított Dél-Vietnamról. Több száz asszony és lány ücsörgött egy hatalmas sátorban, teljesen egyforma, pöttyös ruhában, varrogattak, és a szemüket fel sem emelve, kórusban énekeltek. A narrátor pedig közölte, hogy ezek az egykori amerikai megszállókat kiszolgáló nők, akik most átnevelő táborokban készülnek az új, boldog és szabad életre. Ez már nekem is sok volt, ennyire mégsem kellett volna hülyének nézni nemzedékemet. Ezután nem tagadhattam le magam előtt, hogy fiatalabb koromban, úttörőként és KISZ-tagként egy lágereket felállító diktatúra mellett tüntettem. Vajon hányan látták még azt a híradót?

• Beszélő évek – 1968