Skip to main content

„The day after…”

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
(Választások után)


Április 9-én, hétfőn, hajnalban.

Járom a hajnali Debrecen utcáit, és gondolkodom. Szemerkélő eső, az erős, északi szél fodrozta tócsák. Letépett s lassan leváló plakátok nedves csomói lógnak le a házak, a hirdetőoszlopok, a villanypóznák oldaláról. A házak ablakai többségükben már sötétek, csak itt-ott látszik még a tévé kékes villódzása – néhány szívós ember ólomnehéz szemhéjakkal még az újabb és újabb eredményeket lesi, ki tudja, miért?

Járom a hajnali Debrecen utcáit, és gondolkodom. A városi tanács épületénél még nagy a nyüzsgés. Környékén taxik állnak lesben, hogy lecsapjanak egy-egy halálosan fáradt szavazatszámlálóra. Talán egyik-másik taxis megpróbálja faggatni utasát: milyen eredmények születtek? Ám többségük már csak egy fáradt kézlegyintéssel válaszol, s zúgó fejjel az ágyra gondol.

Járom a hajnali Debrecen utcáit, és gondolkodom. Egy hajnalig nyitva tartó étterem füstös helyiségében még ül néhány ember a foltos térítőkkel leborított asztalok mellett. A tévé ott is be van kapcsolva, s egy fáradt tekintetű riporter az egyik körzet eredményeit sorolja. Az üldögélők azonban nem is figyelnek rá. Szemüket az előttük álló csapolt sör lassan összeeső habjára vagy cigarettájuk elszálló füstjére szegezik, s néha oda-odavetnek egymásnak egy-egy szót – talán az esélyeket latolgatják?

Járom a hajnali Debrecen utcáit, és gondolkodom. A másik oldalon egy kései pár lépked, szorosan egymásba kapaszkodva – védik egymást a hideg északi széltől. Meglátják a kabátom ujjara felvarrt SZDSZ-jelvényt. Elmosolyodnak, s barátságosan intenek. Én visszaintek, s közben elcsörömpöl mellettem az első villamos.

Járom a hajnali Debrecen utcáit, s elgondolkodom. Azokra gondolok, arra a néhány tucat emberre, akik széthordták szórólapjainkat, akik ragasztották plakátjainkat, akik késő estétől korán reggelig a „madaras” jelvényt festették a járdák aszfaltjára. Azokra gondolok, akik minden pénzüket, energiájukat nekünk adták, akik nyugalmukat, pihenésüket, magánéletüket föláldozták értünk – azokra, akik mindent odaadtak, s nem kértek érte semmit. Azokra is gondolok, akik büszkén hordták jelvényünket, s nagy hangon hirdették hovatartozásukat, akik – ha kellett – nem tettek semmit, akik többre becsültek egy haveri mulatságot – s most elsőkként állnak oda a „soha-nem-volt és soha-nem-lesz osztás”-hoz. Vajon mit akartak ők?

Járom a hajnali Debrecen utcáit, s gondolkodom. Vajon megérte-e a sok munka? Volt-e értelme annak, hogy 80-100-an dolgoztak egyért, hogy több ezren dolgoztak néhány tucatért? Mibe került ez nekik (nekem sokba)?

Igen, megérte, mert az a néhány tucat – még ha fellengzősnek hangzik is, de – meg tudja váltani a világot, s mi – ez a pár ezer „fanatikus” – részt vállaltunk ebből. Tettünk valamit! Tettünk önmagunkért, tettünk valamit a 10 és fél millióért. Fáradtak vagyunk, nagyon fáradtak, de csak ez az, ami számít!

Sipos Ádám
egy VOLT debreceni kampányfőnök



















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon