Április 9-én, hétfőn, hajnalban.
Járom a hajnali Debrecen utcáit, és gondolkodom. Szemerkélő eső, az erős, északi szél fodrozta tócsák. Letépett s lassan leváló plakátok nedves csomói lógnak le a házak, a hirdetőoszlopok, a villanypóznák oldaláról. A házak ablakai többségükben már sötétek, csak itt-ott látszik még a tévé kékes villódzása – néhány szívós ember ólomnehéz szemhéjakkal még az újabb és újabb eredményeket lesi, ki tudja, miért?
Járom a hajnali Debrecen utcáit, és gondolkodom. A városi tanács épületénél még nagy a nyüzsgés. Környékén taxik állnak lesben, hogy lecsapjanak egy-egy halálosan fáradt szavazatszámlálóra. Talán egyik-másik taxis megpróbálja faggatni utasát: milyen eredmények születtek? Ám többségük már csak egy fáradt kézlegyintéssel válaszol, s zúgó fejjel az ágyra gondol.
Járom a hajnali Debrecen utcáit, és gondolkodom. Egy hajnalig nyitva tartó étterem füstös helyiségében még ül néhány ember a foltos térítőkkel leborított asztalok mellett. A tévé ott is be van kapcsolva, s egy fáradt tekintetű riporter az egyik körzet eredményeit sorolja. Az üldögélők azonban nem is figyelnek rá. Szemüket az előttük álló csapolt sör lassan összeeső habjára vagy cigarettájuk elszálló füstjére szegezik, s néha oda-odavetnek egymásnak egy-egy szót – talán az esélyeket latolgatják?
Járom a hajnali Debrecen utcáit, és gondolkodom. A másik oldalon egy kései pár lépked, szorosan egymásba kapaszkodva – védik egymást a hideg északi széltől. Meglátják a kabátom ujjara felvarrt SZDSZ-jelvényt. Elmosolyodnak, s barátságosan intenek. Én visszaintek, s közben elcsörömpöl mellettem az első villamos.
Járom a hajnali Debrecen utcáit, s elgondolkodom. Azokra gondolok, arra a néhány tucat emberre, akik széthordták szórólapjainkat, akik ragasztották plakátjainkat, akik késő estétől korán reggelig a „madaras” jelvényt festették a járdák aszfaltjára. Azokra gondolok, akik minden pénzüket, energiájukat nekünk adták, akik nyugalmukat, pihenésüket, magánéletüket föláldozták értünk – azokra, akik mindent odaadtak, s nem kértek érte semmit. Azokra is gondolok, akik büszkén hordták jelvényünket, s nagy hangon hirdették hovatartozásukat, akik – ha kellett – nem tettek semmit, akik többre becsültek egy haveri mulatságot – s most elsőkként állnak oda a „soha-nem-volt és soha-nem-lesz osztás”-hoz. Vajon mit akartak ők?
Járom a hajnali Debrecen utcáit, s gondolkodom. Vajon megérte-e a sok munka? Volt-e értelme annak, hogy 80-100-an dolgoztak egyért, hogy több ezren dolgoztak néhány tucatért? Mibe került ez nekik (nekem sokba)?
Igen, megérte, mert az a néhány tucat – még ha fellengzősnek hangzik is, de – meg tudja váltani a világot, s mi – ez a pár ezer „fanatikus” – részt vállaltunk ebből. Tettünk valamit! Tettünk önmagunkért, tettünk valamit a 10 és fél millióért. Fáradtak vagyunk, nagyon fáradtak, de csak ez az, ami számít!
Sipos Ádám
egy VOLT debreceni kampányfőnök
- Visszabeszélő [6]