Gyönyörű képességünk, a díj
A Baumgarten-díjkiosztás két évtizedes, viharokkal teli története során az 1936-os esztendő talán abban különbözött a többitől, hogy az évben nem csupán egyetlen esemény, hanem valóságos botránysorozat kavarta fel a kedélyeket.
Nem volt igazán vita azon, hogy a TIB[1] az EKA[2]-n részt vegyen-e vagy ne vegyen részt. Fölmerült. Vásárhelyi Miklós határozottan ellene volt, olyan határozottan, hogy tulajdonképpen ez nem adott vitára lehetőséget, mert nyilvánvaló, hogy ha részt veszünk, akkor leginkább neki kellett volna a TIB-et képviselnie.
Mint elnöknek.
A tehetetlen düh kerülgetett, amikor kezembe vettem a Beszélő évek című kötetet. Az előzetes és kimerítő egyeztetések után az 1964 című év-esszémnek a Kádár János arculatváltásával foglalkozó részlete, a megkérdezésem és beleegyezésem nélkül végrehajtott húzások, valamint a slendrián beavatkozás következtében zavarossá és értelmezhetetlenné, nyelvtanilag is érthetetlenné vált.
Tulajdonképpen sajnálom kicsit a Magyar Nemzet – mint olvasom – „legfiatalabb munkatársát”, Rosdy Tamást, aki az Európai Utas 1998/3. számában, lapja hatvanesztendős évfordulóját ünnepelve a Magyar Nemzet folyóiratszemléjében 1998. november 2-án rögvest lelkesen visszaigazolt emlékcikket írt. Sajnálkozásomra az ad okot, hogy tudom: a szóban forgó Rosdy-cikk csupán egy rossz Magyar Nemzet-es hagyományt követ.
1982. november 12-én a Magyar Nemzet MSZMP-s pártalapszervezete előrehozott (mint az „ügyvezető” titkár, Barta András fogalmazta: „rendhagyó”) év végi beszámolót tartott. Az ő és az éppen megválasztás előtt álló párttitkár, Tóth Gábor (a lap mostani főszerkesztője) által írásba fektetett, másfél évtizeddel ezelőtti értékelés az óhatatlan áthallások nélkül is tanulságos olvasmány:
„Valamennyien tudjuk: mi itt a Magyar Nemzetnél most átmeneti időt, nehéz heteket élünk… Nekünk rendre és nyugalomra van szükségünk: most ez a feltétele mindennek.
Az esztendőről, bárhogy erőltetem is, szinte nincsenek emlékeim. Az általános iskola negyedik osztályát végeztem, szüleim az előző évben váltak el, egy munkával ünnepelt március 15-én. Anyámmal a Szemere utcába költöztünk, abba a házba, ahol egy Lenin-díjas veterán lett a szomszédunk. Talán már az első alkalommal azzal riogatott, hogy vigyázzak, az első emeleten egy veszedelmes ember él, nemrég szabadult, 1956-ban géppisztollyal grasszált a házban, s a lakókat kinyírással fenyegette.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
5 év 37 hét
8 év 10 hét
8 év 13 hét
8 év 13 hét
8 év 15 hét
8 év 15 hét
8 év 15 hét
8 év 17 hét
8 év 18 hét
8 év 18 hét