Murányi Gábor

Nyomtatóbarát változat

1982. november 12-én a Magyar Nemzet MSZMP-s pártalapszervezete előrehozott (mint az „ügyvezető” titkár, Barta András fogalmazta: „rendhagyó”) év végi beszámolót tartott. Az ő és az éppen megválasztás előtt álló párttitkár, Tóth Gábor (a lap mostani főszerkesztője) által írásba fektetett, másfél évtizeddel ezelőtti értékelés az óhatatlan áthallások nélkül is tanulságos olvasmány:

„Valamennyien tudjuk: mi itt a Magyar Nemzetnél most átmeneti időt, nehéz heteket élünk… Nekünk rendre és nyugalomra van szükségünk: most ez a feltétele mindennek. Nem tűrhetjük tovább azt a morális rombolást, ami jó ideje folyt környezetünkben – s amit tulajdonképpen mindmáig nem állítottunk meg. Hovatovább sikk a szakmában a Magyar Nemzetbe belecsípni. Ha valakinek, akkor a pártnak ebben óriási szerepe van: mi, huszonhatan igen sokat tehetünk azért, hogy lemossuk azt a sok szennyet, amit évekig ránk szórtak. (…) Föl kell lépni ez ellen: munkával, tisztességgel – és aktív politizálással… Mi tisztelettel, felfokozott akarattal, munkakedvvel várjuk az új főszerkesztőt, bízunk benne…”

A beszámoló elhangzásakor már eldöntött tény volt, hogy a Magyar Nemzet élén – a sajtóban való rendcsinálás keretében – főszerkesztőcsere lesz. Tíz nappal később, november 22-én a New York-palota második emeletén lévő szerkesztőség halijában sor került a váltás hivatalos bejelentésére is. Jelzésértékkel bírt, hogy a bensőségesnek szánt ünnepségen nem jelent, nem jelenhetett meg a formális „lapgazda”, a Hazafias Népfront képviseletében a hónapokban korábban kegyvesztetté lett – a művelődési miniszteri székből a HNF élére bukott – Pozsgay Imre főtitkár.

A nyugdíjazott Pethő Tibor helyébe főszerkesztőként a Tájékoztatási Hivatal addigi elnökhelyettese, Soltész István került. Az átadás-átvétel ceremóniáján a hivatalosságot az MSZMP Központi Bizottsága agitációs és propaganda osztályának alig fél éve kinevezett új vezetője, a „bekeményítést” megtestesítő Lakatos Ernő képviselte. Búcsúztató beszédében ő közölte: „Pethő elvtársat a párt az osztályharc más frontjára vezényli”, tapasztalataira, aktivitására ezután a Békevilágtanácsnál számítanak. „Soltész elvtársat” úgy mutatta be, mint aki alkalmas a sorok szorosabbra zárására, újrarendezésére.

Erre az MSZMP politikai bizottságának megítélése szerint nagy szükség volt. 1982. március 30-án a testület a két évvel korábbi ellenzéki határozat végrehajtásának tapasztalatairól hozott állásfoglalásában az „első nyilvánosságot” értékelve „a politikai érdekeinktől eltérő, olykor azokkal ellentétes megnyilvánulások” rendszeres megjelenési helyének bélyegezte – a Mozgó Világ és a Tiszatáj mellett egyetlen napilapként – a Magyar Nemzetet is. E verdiktet több kisebb-nagyobb botrányt kiváltó cikk előzte meg. Ezúttal csak utalnék az 1978–79-es, Válasz Herdernek és Adynak című kétrészes, karácsonyi és újévi Illyés Gyula-cikkre és Csurka István 1980. február 3-án megjelent, Kevesebb több volna című tárcájára, amely a „tudathasadásra kényszerített magyar társadalom” helyzetéről beszélt.

A Magyar Nemzet elítélésének közvetlen előzménye kétségkívül egy Bauer Tamással készült interjú volt. Mivel ennek az „ügynek” a dokumentumai a Magyar Sajtó című szakmai lap 1998/9. számában megjelentek, erről is csak röviden. Tervgazdaság, beruházások, ciklusok című könyvének megjelenése alkalmából a lap akkori munkatársa, Vikol Katalin több mint félkolumnás interjút készített az első nyilvánosság és a szamizdat között „ingázó” közgazdász szerzővel. Bauer egyebek mellett kijelentette, hogy „téves az a felfogás, amely a lengyelországi válságot a Magyarországon vagy más KGST-országban érvényesülőtől gyökeresen különböző összefüggésekre, folyamatokra próbálja visszavezetni”. Noha ezt a gondolatot már az állami könyvkiadásban megjelent művében is felvetette, a napilapban való felhangosításra azonnal reagáltak. A Tájékoztatási Hivatal (TH) elnöke, Bajnok Zsolt részletekbe menő kivizsgálást és igazoló jelentést követelt az „alapvető politikai kontroll és önkontroll hiánya miatt”.

A szerkesztőség a következő „súlyos tájékoztatáspolitikai hibát” azzal követte el, hogy tudósított arról a háromnapos egri tanácskozásról, ahol történészek, társadalomtudósok „példamutató szókimondással” adtak helyzetképet a hetvenes-nyolcvanas évek Magyarországáról, s ahol Hanák Péter történész azt fejtegette, hogy „minél demokratikusabb alternatívákban gondolkodóbb, politikai pluralizmusra is lehetőséget nyújtóbb egy társadalom…, annál több esélye van arra, hogy állampolgárainak nyilvánosság előtt megfogalmazott véleményei egybeessenek magánvéleményükkel, s hogy a legfontosabb kérdésekben társadalmi közmegegyezés jön létre”. Ezt a korábbinál is nagyobb botrányt kavaró cikket ugyancsak Vikol Katalin jegyezte – akit a rendcsinálás jegyében hamarosan ki is rúgtak a laptól.

Pethő Tibor 1988-ban, a lap alapításának ötvenedik évfordulójára megjelentetett Emlékkönyvben úgy fogalmazott, hogy ezért a közleményért a lap „sárga”, ő pedig, novemberben, piros lapot kapott.

A helyzet azonban ennél kissé összetettebb és bonyolultabb volt. Még lapon belül is. Pethővel – aki Mihályfi Ernő halálát követően nem kis pozícióharc után ülhetett be 1973 márciusában az apja által alapított lap főszerkesztői székébe – nemcsak az MSZMP korifeusai voltak elégedetlenek, de a lapot nevükkel fémjelző munkatársaik is. Pethő Tibor stallumai megtartása érdekében egyre több megengedhetetlen kompromisszumot kötött. Legközvetlenebb, vele baráti viszonyban lévő munkatársait áldozta fel a politika oltárán. Mint az Oral History Archívumban (OHA) őrzött, 1989-es életútinterjújában megfogalmazta: taktikai okokból fogadta el például helyettesének az MSZMP „szegedi klánja” által ráerőltetett, notórius feljelentő hírében álló Lőkös Zoltánt, alti aztán Pethő szemlélődő asszisztálása mellett lehetetlenítené el Mátrai-Betegh Bélát, a lap kulturális rovatvezetőjét (aki a kényszerű nyugdíjazás procedúrájába bele is halt), s mint az e cikk elején idézett beszámolóból is kiderült: a pártszervezet szintén „felfokozott akarattal” várta az új, rendcsinálásra kijelölt, sokáig csak politikai komisszárként emlegetett főszerkesztőt. Megint csak más, nem mellékes kérdés, hogy – az ugyancsak az OHA-nak adott életútinterjújában – Soltész István 1990-ben úgy nyilatkozott: ő, Aczél-káderként, azzal a feladattal érkezett a laphoz, hogy a szerkesztőséget „meg kell menteni a szétveréstől”.

Az 1982. június 23-i KB-ülés által szentesített politikai bizottsági akarat kádermozgásokban is megnyilvánuló mozzanatait és az azt követő politikát úgy általában persze nehéz lenne „keményítésnek” nevezni. Aczél György miniszterelnök-helyettesből ismét KB-titkárrá lépett elő, pártbeli ellenlábasa, Pozsgay Imre a művelődési miniszteri székből (ahová Köpeczi Bélát ültették) a HNF főtitkárává bukott. Ugyancsak visszalépésként élhette meg a KB külügyi osztályának vezetője, Berecz János, hogy csak a Népszabadság főszerkesztőjévé nevezték ki (ez a korábban PB-tagsággal járó tisztség akkoriban parkolópályának számított). Noha az 1980-ban KB-titkárból agit-prop. osztályvezetővé buktatott, majd 1982-ben végleg süllyesztőbe küldött Győri Imre távozása látszólag a keményvonalas politika enyhülését jelentette, az már a kortársak szemében is egyértelmű lehetett: a csak parancsokban gondolkodó Lakatos Ernő kinevezése az agitációs és propaganda osztály élére egy új sajtókorszak nyitánya. A központi bizottság tagjai közül akinek volt rá füle, ezt már a június 23-i kádári indoklásból is kihallhatta, ha akarta:

„Egy kicsit fesztebben kell majd a dolgokat elővennünk – adott útmutatást a maga kacsintgatós módján Kádár János. – Talán Óvári elvtársat [Óvári Miklós ez idő tájt az ideológiai KB-titkár] nem fogom megsérteni, ha itt elketyegem [sic!], hogy abban a körben, ahol mi konzultálgattuk ezeket a kérdéseket, még azt is mondták, hogy nagyon jó kettős lesz… Óvári elvtárs itt most nincs napirenden, nem is szidom, nem is dicsérem, szerintem kiváló elvtársunk, [de] magunk közt néha azt szoktam mondani, hogy kicsit lassabb motoros, lehet hogy ez a hivatásával függ össze. Nagyon föl volt háborodva, amikor pár hónapig külügyi titkár is volt, azt mondta, ez borzasztó, itt reggeltől estig vannak ügyek, és mindjárt kell válaszolni. Ez tényleg ilyen munka. Nagyon jó dolog Óvári elvtárs megfontoltsága és mérlegelése, nehogy tréfának vegyék ezt az egészet, úgy látszik, hasznos kiegészítése lesz Lakatos, [aki] jó szervező, taktikus. Jó napi végrehajtó kell…”

Az ideológiai, politikai „rendcsinálás” nyitányát a lapoknál végrehajtott főszerkesztőváltások jelezték. Október közepén tetőzött a Tiszatáj és a Mozgó Világ botránya. A közemlékezet szerint a központi napilapoknál is megtörténtek 1982-ben a főszerkesztőcserék. Ez így tévedés, hiszen az Esti Hírlapnál Kelen Béla 1983 közepéig kapott „haladékot” (ekkor vette csak át a délutáni napilapot Paizs Gábor, a budapesti pártbizottság agit-prop. osztályának vezetője). A kormány félhivatalosaként emlegetett Magyar Hírlap főszerkesztői székében pedig csupán 1984-ben váltotta a Tájékoztatási Hivatal addigi elnöke, Bajnok Zsolt Darvasi Istvánt, Kádár egykori beszédíróját. Az viszont igaz, hogy a személyi döntések lényegében már 1982 szeptemberében megszülettek. Erről közvetve a politikai bizottság egyik ülésének jegyzőkönyve is tanúskodik. Amikor ugyanis 1982. szeptember 28-án Kádár feltette a kérdést, hogy a Népszavától nyugdíjba vonultatott Gedeon Pál miért kap csak ilyen – vagyis az előterjesztés szerint Szocialista Magyarországért – kitüntetést, a PB-társ Óvári Miklós arra emlékeztette a párt első emberét, hogy hát „most több főszerkesztő sorra kerül”. Név szerint Kelent és Pethőt meg is említette, s magyarázatul még azt is hozzátette, hogy „ha itt most magasabbat adunk”, akkor a többinek is az járna.

Ennél is árulkodóbb a „jó napi végrehajtónak”, vagyis Lakatos Ernőnek 1982 októberében a központi napilapok, valamint a rádió és a tévé kádermunkájáról szóló jelentése, melyet az Agitációs és Propaganda Bizottság a hónap közepén vitat meg, és bólint rá arra, hogy a „döntésre érett vezetői kádercseréket” folyamatos végre kell hajtani. Talán ez az előterjesztés árulja el a legtöbbet arról a hatalmi „lelkiállapotról”, amely végül is a sajtó megregulázásának szándékát fölerősítette: „Egyes szerkesztőségekben a szerkesztői igényesség, kontroll és felelősség nem ütik meg a kívánt mértéket, ami a vezetői-szerkesztői munka ingatag elvi, politikai alapjaira, ítélőképességben gyengeségekre vezethető vissza. Nem alakult ki az első számú vezetők mögött egy olyan második vonal, amely megbízható vezetői utánpótlást biztosítana, ennek oka a folyamatos és céltudatos kádernevelői munka gyengesége. (…) Az intézményekben, a szerkesztőségekben működő nagyszámú középvezetői gárda esetenként nem alkot olyan eszmei-politikai támaszt, amely biztosíthatná a tájékoztatáspolitika egységes és egyértelmű érvényesítését az adott intézmény, szerkesztőség munkájában… Az újságírók képzésében és továbbképzésében nem elég igényes a politikai felkészítő munka, s ennek következtében az újságírókkal szemben nem mindenütt támasztanak olyan politikai követelményeket, amilyeneket ez a szakma megkövetel. A pályakezdő fiatalok kiválasztásában sem kap kellő hangsúlyt a politikai elkötelezettség, a politikai munkára való alkalmasság követelménye…”

Ennek a „diagnózisnak” a tükrében érthető, hogy az Agitációs és Propaganda Bizottság elfogadva a jelentésíró javaslatát, úgy foglalt állást, hogy „a jelenlegi hazai és nemzetközi viszonyok között elengedhetetlen a magyar tömegtájékoztatási eszközök magas színvonalú eszmei-politikai tevékenységét biztosító szilárd, egységes és felkészült vezetői-szerkesztői munka. Ezt elvi és folyamatos kádermunkával is biztosítani kell, a központi napilapok, a rádió és a televízió jelenlegi káderhelyzetének javítása gyors és következetes intézkedéseket követel.”

A gőzhenger beindult. Soltész István a vele készült OHA-interjúban úgy fogalmazott, hogy ő – aki Aczél György akaratából került a lap élére – egyfajta reformtörekvés védelmezőjeként kapta a megbízatását. Állítása szerint november elején kérdezte meg Óvári Miklós tőle, mit szólna, ha őt jelölnék e posztra. A Tájékoztatási Hivatal 56 esztendős elnökhelyettese „idősebb korára tekintettel” húzódozott, gondolkodási időt kért, mire Óvári közölte, sok ideje nincs, mivel „a Titkárság már döntött”. „Akkor miért kérdezel?” – „Mert [azért] téged is meg kell kérdezni.” – így történt Soltész emlékezete szerint a megbízatása, s fő patrónusa, Aczél „útravalóul” a következőket mondta neki egy magánbeszélgetéskor: „Nézze, maga már ismeri a boszorkánykonyhát… sok mindent ismer, biztosan megismert engem is, látja, hogy milyen sok tűzben tartom a kezem… más nevében is mondom, aki az én körömbe tartozik, akik most engem visszasegítettek újra, én azért kerültem vissza ide látványosan, mert ez a Kádárnak az elhatározása, hogy komolyan kell venni a reformot…” Ugyanekkor állítólag elhangzott az is, hogy a PB-határozat nyomán vannak akik „mindenkit el akarnak zavarni” a Magyar Nemzettől. Ezért hát a „nehéz időszakot valahogy át kell vészeltetni”.

Pethő Tibor a már említett OHA-interjúban úgy emlékezett, hogy vele 1982. szeptember 30-án Lakatos Ernő közölte a verdiktet, miszerint „az új politikai helyzetben” rá más területen lesz szükség, ezért hát menjen nyugdíjba. (Azt azért nem mondhatni, hogy Pethőt váratlanul érte a hír. Két nappal korábban a mindenkor jól értesült Boldizsár Iván, talán pszichológiai előkészítő megbízatást teljesítve, közölte: „Veled ki akarnak baszni!… Nem tudom, miért haragudtak meg így rád… Aczél is haragszik… te fogsz kapni egy telefont… számíts arra, hogy nyugdíjazni fognak.”) Pethő, aki addig a manőverezés nagymesterének bizonyult, most sem a döntést vitatja, csupán időt akar nyerni. Ám a Lakatossal való szűk negyedórás „tárgyalástól” aligha vár eredményt. Másnap, október 1-jén viszont levelet ír Kádár Jánosnak: „…szeretném Önnek szívből megköszönni a sok támogatást és bizalmat, amit mind a főszerkesztői tevékenységemhez, mind egyéb közéleti munkáim ellátásához nyújtott. Életem nagy élménye, hogy néhány területen, így a Hazafias Népfrontban és a parlamentben közvetlenül is Ön mellett dolgozhattam, és tapasztalhattam, milyen szövevényes, nehéz a szövetségi politika jó végrehajtása, a nemzeti egység erősítése a mindig változó körülmények között. E tapasztalatok alapján nem mondok semmi újat azzal, hogy napjainkban a szövetségi politika építése különösen körülményes, mindenekelőtt a fiatal értelmiséggel.

Amikor váratlanul közölték velem a nyugdíjazási javaslatot, azt tudomásul vettem, mint az élet, a nemzedékváltás természetes folyamatát. Csupán az időzítésnél kérjem annak mérlegelését, hogy a szerkesztőségi kollektívát ért megrázkódtatások miatt – legutóbb Rajcsányi Károly hirtelen halála, aki negyedszázadon keresztül volt a lap főszerkesztő-helyettese –, nem lenne-e célszerű, egy kis megnyugvási időt adni…”

Hogy az obsit megmásíthatatlan, az minden bizonnyal a 70 éves Kádár János három nappal későbbi, a szofisztikát sem nélkülöző válasza értethette meg a 64 esztendős Pethő Tiborral:

„Tisztelt Pethő Elvtárs!

Megkaptam október l-jén kelt levelét, amelyben a nyugdíjazására vonatkozó javaslattal kapcsolatos gondolatait írja meg. A következőket tudom válaszolni:

– Talán a legfontosabb, hogy a Magyar Nemzet főszerkesztőjeként tíz éven át végzett munkásságának – éppen úgy, mint a Népfront égisze alatt végzett közéleti tevékenységének – politikai megítélése mindig és minden tekintetben pozitív volt, ma is az. Mindenki – jómagam is –, akik ismerik tevékenységét, úgy tekintik, hogy Ön tiszteletre méltó módon eleget tett annak a feladatnak, amire vállalkozott annak idején.

Más kérdés az, hogy az életkort, egészségi állapotot figyelembe véve az a megítélés, hogy nem szabad Önt a főszerkesztői tisztséggel együtt járó napi idegőrlő operatív munkával tovább terhelni, olyan körülmények között, amikor Rajcsányi Károly elhunytával elvesztette egy kiváló, bedolgozott támaszát a lapnál.

Kérem Önt, fogadja megértéssel ezt az – emberileg nem könnyű – változást életében. Én azt szeretném, ha Ön egészségét óvná, és mint nyugdíjas, a Népfront, általában közéletünk ismert és megbecsült embere aktívan folytatná közéleti, publicisztikai tevékenységét…”

• Beszélő évek – 1982