Rév István

Nyomtatóbarát változat

Kenedi János: Kis Állambiztonsági Olvasókönyv

Október 23.-március 15.–június 16. a Kádár-korszakban

Budapest, Magvető Kiadó, 1996, 510+443 o. 2489 Ft

1972 március 16-án „Viola” anonimizált fedőnevű rezidens egy konspirált lakásban átadta a III/III-A Alosztály alhadnagyának „Legyezőfű” anonimizált fedőnevű ügynök jelentését, amelyből kiderül, hogy előző nap „Legyezőfű” azért indult el „a Várba a Szentháromság térre, mivel már a 16-os autóbusz megállójában többen csatlakoztak hozzám. Kb. fél 8-kor értünk a Szentháromság térre, ahol kb. nyolcvan fő volt. Meg érkezésünkkor egy kb. 170 cm magas sasorrú, szőke, félrefésült hajú fiú, kb. 20-24 év körüli fiatalember fogadott bennünket és közölte a csoporttal: a fáklyákat nem tudták elhozni, de a meg hívókra eljött mindenki. Csak a templomot sajnos bezárták… A beszélgetés közben megjelent az URH járőr, mire a fent jelzett fiatalember sietve piros színű Skoda 100-as márkájú gépkocsiba szállt be, többedmagával. Ekkor az általam ismert rendőrtiszt elvtársnak szóltam, hogy a fiatalembert állítsák elő. Így mielőtt a kocsival el tudtak volna menni, az előállítás meg történt. A rendőri intézkedésre felbolydult tömeg, kb. 4-500 fő is hangos éneklésbe kezdtek, valamint riasztópisztollyal puffogtak. A rendőrség a tömeget a Halászbástya lejárójáig szorította, ahol össze-vissza üvöltöztek, többek között pribékek, oroszbérencek, stb., majd levonultak a Vérmező felé…”[1]

Olvasónak az az érzése támad, mintha az anonimizált fn. ügynöknek meghatározó szerepe lett volna az események menetében. Az ügynöknek, zavartalan jelenléte érdekében bizalmat kell teremtenie, ami oda vezethet, hogy hirtelen a 16-os autóbuszon (talán nem feltétlenül „ellenséges célzattal”) utazó csoport élén találja magát. Ekkor már nem teljesen egyértelmű, hogy ki vezet kicsodát, és hogy ne kerüljön bajba, nehogy helyzete később félreérthető legyen, valamint, hogy az ügynök bizonyíthatóan hasznot hajtson, az első adandó alkalommal figyelmeztetnie kell az ismerős rendőrtiszt elvtársat, akinek akciója azután felelőtlen cselekedetre ragadtatja az addig talán céltalan tömeget. A megfigyelés, a megfigyeltetés inherens veszélyeket rejt magában: bizonyos esetekben éppen az elővigyázatosság és a megfigyelő médium közbejöttével „mindaz megtörténhet, ami most megtörtént”.[2] Az ügynök jelentése önmagát beteljesítő jóslat.

1972-ben a Várból kiszorított tömeg, talán nemcsak a rendőri nyomásra vette a Vérmezőnek az irányt. A forgalomban lévő történelemkönyvekből – amelyek kapcsán Kenedi János azt írta: „jó két generáció… nevelkedett olyan tankönyveken, amelyek a tömegpropaganda brosúra-irodalmának műfajába tartoztak”[3] – olybá tűnt: a jakobinusok, Martinovics József Ignác vezetésével mintegy 1848. március 15-ét készítették elő, a Vérmező így történelmi közelségben fekszik a Március 15. térhez: mindkét hely az ellenállás megjelölt tere.

1795. május 20-án, kora reggel a várparancsnok rétjén, a Szent Krisztináról elnevezett alsóvárosban, a régi katonai temető melletti mezőn, későbbi nevén a Vérmezőn, ugyanott, ahová „Legyezőfű” közbelépése után a tömeg 1972. március 15-én levonult, négy társával együtt Martinovicsot is ki végezték. 1959 májusában Benda Kálmán levelet írt az MSZMP Központi Bizottsága Tudományos és Kulturális Osztályának, amelyben javasolta, hogy az ideiglenes nyughelyükről már többször kihantolt kivégzett jakobinusokat állami szertartás keretében temessék újra a Vérmezőn. A történész megemlítette, hogy „I. Ferenc reakciós kormányzata, a kivégzettek törekvéseivel rokonszenvező néptömegek tüntetésétől tartva, éj szaka, titokban földelte el őket, jeltelen sírba, ismeretlen hely re”. Beadványában hivatkozott arra, hogy már az első világháború előtt történtek kísérletek arra, hogy a Vérmezőn helyezzék végső nyugalomra a kivégzetteket, de ezt a háború kitörése „és méginkább a hivatalos szervek ellenséges magatartása, akik a magyar jakobinusokban a törvényes hatalom… elleni lázadókat látták” megakadályozta.[4] „1919-ben, a Tanács köztársaság a maga halottainak tekintette őket… a megvalósításra azonban már nem kerülhetett sor” – folytatódik a temetetlen holtak története. „Az ellenforradalmi korszak nem kívánta a magyar jakobinusok tetemeit dísz sírhelyre temetni… Mindezek után a népi demokratikus Magyarországra vár az a kegyeletes feladat, hogy a polgári haladásért és a nemzeti függetlenségért másfél századdal ezelőtt vértanúhalált szenvedett magyar jakobinusok tetemeit annyi hányattatás után, az irántuk érzett megbecsülést kifejezésre juttatva, ünnepélyes külsőségek közepette eltemesse és sírhalmukat emlékoszloppal jelölje meg” – javasolta a Martinovics-per iratainak sajtó alá rendezője.

A Vérmező, a Központi Bizottság emberei, különösen a Kegyeleti Bizottság élén álló Szerémi Sándor számára nem tűnt ideális helynek. A jakobinusok vérén kívül ugyanis más kellemetlen asszociációk is tapadtak a Vérmezőhöz. 1957. május 24-én a Népszabadság, „A fehérterror ellen vagy mellette” címmel közölte Kelemen Ferenc szenzációs leleplezését, miszerint az ellenforradalmárok 1956. november 4-re „provokatív célzatú temetést terveztek”, hogy saját halottaikat eltemessék a Vérmezőn. A gyászbeszédet Mindszenty hercegprímás mondta volna, „és a temetés lett volna a jeladás egy általános antikommunista hosszú kések éjszakájára”. A cikk szerint 1956. november elején az ellenforradalmárok 2929 kommunistát tartottak fogva, és tervük szerint a kivégzésekre a temetés után, november 5-én és 6-án került volna sor. A Kossuth rádió 1957. szeptember 9-i adása szerint, „az ellenforradalmárok hosszú halállistákat állítottak össze, és azt tervezték, hogy a kommunistákat a Vérmezőn végzik majd ki”. A rádió arról is tudósította hallgatóit, hogy november 3-án éjjel az ellenforradalmárok már fűrészporral hintették föl a börtönök udvarait, hogy másnap kora hajnalban nekikezdhessenek a kivégzéseknek. Ezt volt hivatva meg akadályozni a szovjet csapatok beavatkozása, amely így nem várhatott november negyedikének hajnalánál tovább.[5]

A jakobinusok tehát nemcsak március 15-éhez feküdtek közel, de csontvázuk és október 23. között is interferenciát lehetett feltételezni. Orbán László, az MSZMP KB Tudományos és Kulturális Osztályának vezetője 1960 januárjában végül azt írta bizalmas, három példányban készült jelentésében a Titkárságnak, hogy „a magyar jakobinusok hamvait legkésőbb 1960. április közepéig a Kerepesi temetőben díszsírhelyen temessék el. A temetés szerény keretek között, a nyilvánosság nélkül, a bizottság jelenlétében történjék.”[6] (Valószínűleg megakadályozandó, hogy nagyobb tömeg jelenlétében olyan félreértésekből eredő rendzavarás keletkezzék, mint amilyenre 1972-ben a Halászbástyánál került sor.)

1988. május 5-én, a napi információs jelentések között a BM. III. Főcsoportfőnökség Titkársága pedig azt jelentette, hogy „(a) belső ellenséges erők radikális csoportjaihoz tartozó személyek szervezési előkészületei Nagy Imre halálának közelgő 30. évfordulójával kapcsolatban arra utalnak, hogy az ellenséges csoportok azt egy nagyszabású politikai demonstráció-sorozatra kívánják felhasználni… eddig az alábbi ötletek merültek fel: vásárolnak egy sírhelyet Farkasréten, s ott állítanak fel egy síremléket… a Vérmezőn egy előre kiszemelt helyre gépkocsival kiszállítanak egy emlékművet, s ott a tömeg előtt felállítják.”[7]

Kenedi János Kis [?] – 510 + 443 oldalas – Állambiztonsági Olvasókönyve „a közéleti hazudozás rendszerébe” vezeti be az olvasót,[8] de ennek ellenére szerző szerint „forrásaink igazat beszélnek. Egy képmutató rendszer valóságát tolmácsolják az utókornak.”[9] Kenedi a dokumentumokban olvas ha tó hazudozás két alaptípusát mutatja be: a felnagyítást – például amikor két kiskamasz gumibélyegzővel igyekszik röplapot készíteni, de a belső jelentések már 14 fős összeesküvésről beszélnek – és a bagatellizálást, aminek jellegzetes és bornírt esete Orbán László általam idézett javaslata, amelyben még az is szerepel, hogy „az országot majd csak az emlékoszlop felállítása alkalmából kell tájékoztatni a vértanúk földi maradványainak megtalálásáról és mozgalmuk történeti jelentőségéről”.[10] Az Olvasókönyv dokumentumai többségükben ügynöki- és hálózati jelentések, dénonciateurs szövegei, akik számára, mint ezt Richard Cobb írja The Police and the People című könyvében: „semmi sem egészen az, mint aminek látszik”.[11] Mégis, mondja Kenedi, „(a) mentalitások, szokások, érzések közel négy évtizedes változásairól – ahogy a nyelv alakulásáról is – aligha akadna alkalmasabb történeti kútfő, mint amilyet a személyiségi jogok kíméletlen meg sértése árán gyűjtött össze és süllyesztett archívumába az állambiztonsági szolgálat”.[12] Mindehhez azonban hezitálás nélkül illeszti hozzá Joachim Gauck megjegyzését, aki szerint „(a) Stasi ügynökök világképe meghatározza a nyelvezetüket, nyelvezetük pedig a gondolkodásukat. Ez tény.” (Vagy nem egészen az: megengedhető, hogy a gondolkodásuk hat a nyelvhasználatukra – de ez most mindegy.) Amennyiben azonban Gaucknak igaza van, akkor mit kezdjünk azzal a kijelentéssel, hogy ezeknél a dokumentumoknál nincsen alkalmasabb kútfő a mentalitások, szokások, érzések (sic!) négy évtizedének tanulmányozására?

Az ügynökök hazudnak, túloznak, számukra „semmi sem egészen az, aminek látszik” – ahogyan Cobb annak idején megjegyezte –, szakmai betegségektől szenvednek, jelentéseik még az őket „tartók” számára is gyakran kétségesek; mint Kenedi megjegyzi, a kihallgatási jegyzőkönyvekből is az operatív tiszt hangja hallatszik ki, akinek pedig megint csak szakmai és személyes okokból nem áll érdekében az igazmondás, „a fogdahálózati ügynök zárka-jelentései gyakran előformálták a kihallgatásvezető kérdéseit”,[13] a Belügy szervei megtévesztő, önmagukat mentő, saját szerepüket kiemelő, hibáikat elkendőző jelentéseket küldenek a pártvezetésnek, amelyik viszont „az országot” igyekszik folyamatosan meg téveszteni.

Timothy Garton Ashnek The File című könyvéből tud ható, hogy a Stasi-ügynökök jelentései és saját naplójának bejegyzései szisztematikus eltérést mutatnak. Az ügynökök alap vető dolgokat nem értettek, többek között azt, hogy ki csoda is valójában Ash, hogy hívják, honnan jött, minek, és kinek dolgozik. (Bár a problémát csak növeli, hogy Ash – aki Oxfordban Richard Cobbnak, a The Police and the People című könyv szerzőjének előadásait hallgatta[14] – könyvének belső borítóján a következő mondatok olvashatók: „A The File-t olvasva az az érzésünk, mintha Graham Greene vagy George Orwell egyik remekbeszabott regényét olvasnánk – csak éppen minden szó igaz.” Ehhez még azt is érdemes észbe venni, hogy Graham Greene maga is legalább egy titkosszolgálatnak dolgozott, és nem véletlenül írt kémregényeket; az Oxfordban tanuló, majd tanító Garton Ashre pedig – saját bevallása szerint – nemcsak a „GG element – GG, vagyis Graham Greene” gyakorolt komoly hatást, hanem az Oxfordból induló szovjet kémek, Kim Philby, Burgess, Maclean és Sir Anthony Blunt is, olyannyira, hogy végül maga is jelentkezett az M16-nál, a Secret Intelligence Service-nél, ahová Berlinből, a Stasi megfigyelése alól utazott interjúra és orvosi alkalmassági vizsgálatra, míg a végén meggondolta magát: „Később már nem volt semmilyen kapcsolatom az M16-tal. Vagy legalábbis, ha körültekintőbben akarok fogalmazni: semmilyen tudatos kapcsolatom.”[15]

„Korunk felmérhetetlen értékű dokumentuma”, írta Ash könyvéről a borítóra John Le Carré, akit könyve írása közben Garton Ash meglátogatott. Kim Philby moszkvai lakásán nemcsak jó barátjának, Graham Greene-nek a könyvei sorakoztak a könyvespolcon, de a század egyik legnagyobb kettős ügynöke, Le Carré minden újonnan megjelent kémregényét is igyekezett beszerezni.[16] ) És ha mindez nem lenne elég, akkor talán hadd emlékeztessek rá: hiába alkalmazott a Stasi az utolsó normális évben, 1988-ban 170000 ügynököt (IM-et – Inoffizielle Mitarbeiter, magyar megfelelője TMT – társadalmi munkatárs – vagy TMB – társadalmi megbízott[17]), akik közül 110000 állandó alkalmazott volt, hiába volt a különböző NDK-s állambiztonsági szolgálatoknak 90000 munkatársa, akik közül csak mindössze 5000 foglalkozott igazi kémkedéssel, hiába jelenti mindez, hogy minden ötven felnőtt NDK-s állampolgár közül egy közvetlen kapcsolatban állt a Stasival[18] (a Gestapónak 1941-ben mindössze 15000 embere volt egész Németország területén), hiába alkalmaztak a magyar állambiztonsági szervek, az Állambiztonsági Operatív Nyilvántartó Osztály, 1989. évi I. félévi jelentése szerint 8479 hálózati személyt,[19] mindkét rendszer, a szovjet kommunista államról nem is beszélve, összeomlott.

Nehéz lenne persze bizonyítani, hogy a kommunizmus összeomlása és a belső titkosszolgálatok valótlan állításai, torz jelentései és szisztematikus hazudozása között közvetlen összefüggés állna fönn. Éppen Kenedi könyvének, Nagy Imre 1989. június 16-i újratemetését végigkövető fejezetéből látható, hogy még az összeomlás előtti pillanatban is igen hatékonyan működött a rendszer. Az olvasónak a könyv harmadik részét, a Nagy Imre-temetés állambiztonsági leírását olvasva időnként az az érzése támad, mintha továbbra is a farok csóválná a kutyát, mintha a temetés főrendezője nem a Történelmi Igazságtétel Bizottság, hanem „a Nagy Imre és társai temetésének előkészítésére alakult ÁB operatív bizottság” lett volna. Nem csak a recenzensnek, de a BM III. Fő csoportfőnökség titkárságának is ez lehetett a tévképzete. Egy 1988. június 17-én kelt „napi információs jelentés” margójára valaki a következő megjegyzést írta: „A VI: 16-i események előkészítését [és itt a félreértések elkerülése végett szükségesnek tartotta zárójelben hozzáfűzni:] (ellenzéki oldalról)… alapos elemzés alá kell venni.”[20] De figyelmesen lapozva a Politikai Bizottság, a Központi Bizottság, a KB ún. Nemzetközi, Jogi és Köz igazgatáspolitikai Bizottságának (amelyben Horn Gyula és Thürmer Gyula együtt ült) jegyzőkönyveit, nyilvánvaló, hogy a titkosszolgálatok minden erő feszítése és sikere ellenére, a szolgálatokat tartó politikai hatalom – más választása nem lévén – folyamatosan kihátrált mögülük.

„Annyit mondanék – mondta Horváth István belügyminiszter a KB Nemzetközi, Jogi és Közigazgatási Bizottságának 1989. április 28-i ülésén –, hogy én ezt így kezelhetetlennek tartom. Kezelhetetlennek. Más kérdés ugyan akkor, hogy ma már szerintem, ma már nincs más, nekem is az a véleményem, nincs választási lehetőségünk, mint ezen az úton végigmenni… ha egyszer ráléptünk erre az útra, akkor szerintem… És most már nincs erőnk se hozzá. Azt is tudni kell szerintem. Mert csak hátrálnunk kellene tovább, tehát most még van lehetőségünk, hogy mi menjünk valaminek az elébe.”[21] Ha nem ismernénk a Kenedi-könyvben főszerepet játszó kommunista politikusok 1990 utáni sorsát, hajlamosak lennénk azt mondani, hogy a végén már nem volt hol megvetni a lábukat.

Stasi-operett Magyarországon című írásában Kenedi valamelyest másképpen fogalmaz. Azt írja, hogy „jó két generáció szocializálódott hamis értékvilágban… ez a torz valóságismeret ad kitüntetett jelentőséget az 1945 és 1990 közt keletkezett állambiztonsági forrásoknak, mondjuk úgy, a másképp hazudó iratoknak”.[22] Talán ez sem teljesen pontos fogalmazás: nem minden dokumentum hazudik. Kenedi szemelvénygyűjteménye ugyanis különböző minőségű iratokat közöl: időnként minden kételyünk ellenére azt kell gondolnunk, hogy a jelentés a beszélő hangját olyan közvetlenül adja vissza, amennyire ezt az írott szöveg egyáltalán lehetővé teszi.

Nullius in verba! A szavakban ne bízz! Mégis, alapos megfontolás után ellent kell mondanunk a Royal Society mottójának: ha a beszélők egymás között vannak, és nem tudják vagy nem hiszik, hogy más is kihallgatja őket, akkor hitelt kell adnunk szavaiknak. Ekkor ők maguk beszélnek, a közölt irat tőlük származik. Például amikor Orz Miklós debreceni akadémiai hallgató leveleit a Hajdú-Bihar Megyei Rendőr-főkapitányság „T” ellenőrzés alá vonja (értsd: megállítják és fölbontják).[23] Nincs okunk feltételezni, hogy más hangját halljuk, hogy nem Orz Miklós beszél (bár voltaképpen mégsem „ő” beszél, hanem valaki más, hiszen „a közszereplőkön kívül, a nevek és az adatok mind anonimizáltak”[24] ). De nincsen arra utaló alapos történészi gyanú, hogy a leveleket hamisították vagy meg hamisították volna. Ez a helyzet akkor is, amikor Kolompár Antal lakásán (valójában albérleti szobájában, amit szerencsétlenségére „Cirok” anonimizált fn. ügynök szegedi lakásán bérel) a BM Csongrád Megyei Rendőr-főkapitányság Politikai Nyomozó Osztályának emberei elhelyezik „a 3/e rendszabályt (technikát)”,[25] amelynek segítségével lehallgatják a 18 éves segédmunkás és 15 éves barátnője között zajló beszélgetéseket. Okkal gondoljuk azt is, hogy a Politikai Bizottság tagjai, amikor egymás között voltak – bár tudták, hogy az ülésekről jegyzőkönyv készül – mégis inkább egymásnak beszéltek, mintsem az utókornak. Azt mondták, amit gondoltak, vagy amit politikai okokból célszerűnek láttak a többiekkel tudatni. Ha nem így lett volna, ha például az utólag annyira előrelátó Pozsgay Imre sejtette volna, hogy a Politikai Bizottság jegyzőkönyve a nagyközönség számára is hozzáférhető lesz, akkor aligha mondta volna 1988. június 14-én, hogy „én igazából csak a temetőben való engedélyezéssel tudnék egyet érteni, az összes többi helyen nem”.[26]

A közölt iratok többsége torzítja az elmesélt eseményeket: a vamzernek, hivatalos nevén a fogdaügynöknek büntetésének időtartama múlott a szállított információ mennyiségén és minőségén. A nagy igyekezet vagy a túlságosan jó fantázia időnként visszafelé is elsülhet: Charles Joubert, a legismertebb mouton des prisons éppen rendkívül eredményes munkájának köszönhette, hogy tizennégy hónapot ült börtönben a francia forradalom idején.[27]

„A fogdahálózatként foglalkoztatott ügynök a BM III. Főcsoportfőnökség vizsgálati szerveinek titkos operatív esz köze.”[28] A vamzer kiszolgáltatott, de alkalmazója, a rendőr is függő helyzetben van: azokkal az információkkal kell manipulálnia, amelyeket a kétes személy szolgáltat. A fogda hálózati jelentésekben a gyanútlan, megtévesztett gyanúsított hangját sok réteg fedi: a fogdaügynök konkrét feladatot kap, előre közlik vele, mire kíváncsi a nyomozó hatóság, mit akar megtudni, milyen kérdésekre vár választ, milyen irányba kellene a fogda mélyén az egyenlőtlen társalgást vezetni. Az ügynök talán soha el nem hangzó mondatokat ad a gyanúsított szájába, jelentését a nyomozó összefoglalja, így az ügynök helyett már csak egyes szám harmadik személy beszél. Mindezek ellenére a figyelmes olvasó a börtönhálózati jelentésekben is megtalálhatja a keresett személyt a szöveg mélyén, kihallhatja szavait a kihallgatott beszélgetésből. Különböző cellákból, különböző ügynököktől, más és más gyanúsítottról közölt jelentések összevetéséből megtudhatjuk, milyen szerepe volt a hetvenes évek elejének március 15-i demonstrációiban a forradalmi romantikának, azoknak az elképzeléseknek, amelyek ezekben a fiatalokban a forradalomról, elsősorban a lenini forradalomról az iskolai történelemoktatás eredményeképpen kialakultak. (Egyetemi csoporttársam „itt Bereznay beszél a Szmolnijból” bemutatkozással hívta telefonon barátait a Galamb utcából 1973. március 15-én tüntetni – ez az, amit a KISZ KB Agitációs és Propaganda Osztálya 1973. március 19-én „álforradalmiságnak” nevez.[29]) Ezekből érthető meg, miért lehetett fontos a letartóztattak számára Jancsó Miklós Égi bárány című alkotása. Azt is megtudhatjuk, hogyan hathatott a gimnazista gyerekekre Kardos Ferenc Petőfi ’73 című naiv filmje, és volt-e átjárás az iskolai ünnepségek és az utcai megmozdulások között. A történész nincs teljesen kiszolgáltatva a manipulált szövegeknek. Nem csak azt lehet tudni, hogy a szöveg hamis, de azt is, hogy miért, hol és miképpen az.

A történésznek esetenként szerencséje van, és a rendőrségi kihallgatók, az ügynökök, a titkosrendőrök segítségével azt is megtudhatja a gyanúsítottaktól, vádlottaktól, kihallgatottaktól, amire maguk sem gondoltak, bár befolyásolta cselekedeteiket. A vádlottak egymás mellé helyezett ki hallgatási jegyzőkönyvei vagy bírósági iratai olyan összefüggéseket, szabályszerűségeket árulnak el, aminek a letartóztatottak egyenként nem voltak tudatában. A nyomozó mindig összefüggést szimatol: összeesküvést, összehangolt szabotázst, előre tervezett tüntetést, szervezett „illegációt”, szabályszerűséget a látszólag esetleges egyéni akciók mögött. Akárha történész lenne az illető.[30] És valóban: szinte minden eset szabályosabb annál, mint amit az egyéni akciók külön-külön mutatnak, mint amit a résztvevők maguk sejtettek.

Kenedi János dokumentumkötete sok szempontból helyettesíthetetlen forrásgyűjtemény. A korabeli sajtó, többnyire központi politikai vagy rendőrségi döntés következtében – ezeknek a döntéseknek dokumentumait is megtalálhatjuk az Olvasókönyvben –, szinte egyáltalán nem adott hírt a tiltakozó akciókról, demonstrációkról, sokszor a letartóztatásokról sem. 1956 után a megtorlás – az első időszak kemény és példaszerű leszámolását követően – egyre szemérmesebb lett, a kivégzésekről, majd a bírósági tárgyalásokról és ítéletekről is mind kevesebb nyilvános közlemény jelent meg. (…) 1957 nyara után a megtorlásról kiadott közlemények fokozatosan ponttá zsugorodnak a Népszabadságban. 1956 után a párt ritkán használta a nyilvános terrort oktatási célból, az egymástól elszigetelt akciók kitervelői, végrehajtói alig tudtak egymásról, nem tudták, mások milyen eszközöket, szövegeket használnak, hol demonstrálnak és hogyan, kikre és miképpen hivatkoznak. („A Politikai Bizottság úgy határoz, hogy a pontosított anyag ne jelenjen meg a fekete-fehér tájékoztatóban, azt tájékoztatásul csak a KB osztályvezetői és a budapesti, valamint megyei pártbizottságok első titkárai kapják meg” – idézi a jegyzőkönyv az 1973. április 25-i ülés tájékoztatási határozatát a március 15-i ünnepségek tapasztalatairól.[31]) A hírek esetlegesen, informálisan terjedtek, többek között a börtöncellák között. Az akciók résztvevői természetesen a tiltakozás technikailag, politikailag, kulturálisan éppen elérhető készletéből merítettek, ám a rendőrségi dokumentumokon kívül minderről kevés forrásból tájékozódhatna az utókor. Ha nem lennének egymás mellett a különböző esetek, ha a rendőrség, a Belügyminisztérium, az állambiztonsági és pártszervek nem próbálnának általánosítható következtetéseket levonni – sokszor természetesen az egyes eset erőszakos átértelmezése, megerőszakolása árán is –, akkor mi ma nem láthatnánk kirajzolódó tendenciákat, nem tudnánk, hogy az információ informálisan is hatékonyan terjedt, hogy az elszigetelt akcióknak volt közös logikája. A nyomozó sokszor úgy működik, mint a történész, időnként jobban, de minden esetre nagy szolgálatot tesz a kor kutatója számára.[32]

Az állambiztonsági szolgálat által keletkeztetett iratanyag tehát nemcsak „az emberi fejekben végzett garázdálkodás egyik történeti forrása” – ahogyan Kenedi János érté keli az általa összegyűjtött iratokat –,[33] hanem sokszor az egyéni megfon tolásokba, közösségi elképzelésekbe, a tiltakozás lehetséges módozataiba közvetlen betekintést engedő dokumentumok gyűjteménye. A nagyon aprólékos olvasás még ennél is többre vezethet. A hatóság helyenként kibeszél saját szövegéből, olyasmit árul el, amivel még maga sincs egészen tisztában. „Aztán van igen fontos választóvonal a megtévedtek és a tudatos ellenség között” – írta indoklásában a Népköztársaság nevében a Debreceni Megyei Bíróság tanács vezető bírája, ami kor meghozta ítéletét 2 rb. a népi demokratikus államrend elleni gyűlöletre való izgatás bűntettében 1957. augusztus hó 17. napján. „A megtévesztett emberek valamennyien a szocializmus hívei, abban a hiszemben cselekedtek, hogy ezzel a szocializmus ügyét szolgálják. A vádlottak azonban leveleikben a kapitalizmus mellett tettek hitet, tehát afféle megtévedésről, hogy a szocializmus hibáinak kijavítása terén a kapitalizmushoz kell visszamenni, szó sem lehetett.”[34]

A forradalmat idegen csapatokkal leverő kommunisták számára természetesen nagy gond volt, miképpen teremtsenek összhangot a szovjet intervenció szükségességének hangoztatása és azon állításuk között, miszerint az ország döntő többsége a kommunista restaurációt kívánta 1956 novemberében. Ha az ország az igazi kommunisták – Kádár és társai – mellett állt, akkor mi szükség volt a szovjet tankokra? Senki sem gondolhatta komolyan: ha a nép a párt mellett áll, akkor a Szabad Európa rádióadásai, néhány külföldre szakadt, kalandvágyó arisztokrata stüszikalapban, a határon áthozott egy-két kézi fegyver, no meg néhány ködös utalás holmi Nyugaton toborzott önkéntes csapatokra elégséges indok lehetett a szovjet katonai intervencióra. Hol volt a nép, mely a pártot akarta vissza a hatalomba? A bíró találta fején a szöget: a nép meg volt tévesztve. Azoknak döntő többsége ugyanis – érvel a bíró fejével a rendszer –, akik 1956. október 23-án az utcára mentek, a rendszert féltette, a szocializmus hibáit akarta kijavítani. Sokan egészen addig mentek el az igazi (a Kádár-féle) szocializmus igenlésében, hogy azt hitték „a szocializmus hibáinak kijavítása terén a kapitalizmushoz kell visszamenni”. Ezt használta ki a maroknyi ellenforradalmár. A szocializmus híveit, azokat, akik az igazi szocializmust az 1956 előtt megesett hibáktól féltették (s ez van a bíró okfejtése mögött), megzavarták a 23-át követő események, az ellenforradalmárok mesterkedései, és alig várták, hogy felülkerekedjenek végre a szocializmus igazi hívei, és véget vessenek ennek a zűrzavaros helyzetnek.

Az ellenforradalom kísértete végigkíséri a rendszer egész történetét. A párt sohasem feledte 1956-ot, bármennyire kínos volt is emlékeznie rá. „…Budapest belvárosa néhány órán át úgy nézett ki, mintha valamilyen komoly lázadást kellett volna leverni. Félreértés ne essék, ennél sokkal komolyabb erőszak alkalmazását is helyesnek tartom, ha arra a szocialista rendszer védelmében szükség van…Úgy hiszem, mégis két alaptételből kell kiindulni: 1. Magyarországon – a párt másfél évtizedes helyes politikájának következtében – nincs reális ellenforradalmi veszély, s ha vannak is személyek vagy csoportocskák, akik március 15-ét ellenforradalmi, szovjetellenes vagy bármilyen más szocializmusellenes tüntetéssé akarják átváltoztatni, ezek semmiféle komoly bázisra nem számíthatnak…” – írta Gyurkó László országgyűlési képviselő egy keltezetlen feljegyzésben Aczél Györgynek 1973 folyamán.[35]

A Bem-szobor és a Petőfi-szobor történelmileg túlságosan közel állt egymáshoz, az egyetemistatüntetés a Petőfi-szobortól indult a Bem-szoborhoz, ahol a Petőfi Kör javaslata szerint Kádár Jánosnak kellett volna beszédet mondania 1956. október 23-án. A Párt minden március 15-ében október 23. lehetőségét látta, minden megmozdulásban, diák demonstrációban, 1956-hoz kapcsolható szimbólumban az ellenforradalom újjáéledésének esélyétől tartott. A Budapesti Rendőr-fő kapitányság Tájékoztató és Sajtó alosztálya 1957-ben még azt is fontosnak tartotta megemlíteni, hogy a XII. kerületi Fényes Adolf utcai általános iskola egyik tanulója „közeledik október 23.” feliratú papírt talált; hogy az „Igaz barát” kezdetű röplapon valaki áthúzta az „I” betűt; hogy „a XIV. Kerület jelenti, hogy Nagy Lajos király útja 38. számú ház előtt álló Köz tisztasági Vállalat tulajdonát képező locsoló gépkocsi (ZA 165) öngyulladás következtében kigyulladt. A tüzet eloltották.”

A kötetbe gyűjtött jelentésekből, belső tájékoztatókból világos: az állambiztonsági és pártapparátus a saját árnyékától is félt. Kevés komoly tiltakozó akciót kellett pedig megakadályozniuk, ártalmatlanítaniuk vagy megtorolniuk az állambiztonsági szerveknek 1957 októbere után. „Ami a munkából való hiányzást illeti” – ahogyan például erre Kádár János, 1957. október 23-a kapcsán megnyugtatóan rámutatott a Köz ponti Bizottság 1957. november 1. ülésén – „nem szabad elfelejtenünk, hogy [október 23.] egybeesett az influenzajárvány tetőzésével”.[36] Az 1956-os Intézet által kiadott kronológia szerint 1957. október 23-án „az ország lakossága számtalan formában emlékezik, tiszteleg az első évfordulón a forradalom emléke előtt, jelentős tömegmegmozdulásra azonban nem kerül sor”.[37] 1958-ban a Belügyminisztérium II. Főosztálya összefoglaló jelentésében azt írta, hogy „október 1-től november 20-ig 73 esetben szereztünk tudomást röpcédulaterjesztésről, és ezek 577 példányban láttak napvilágot. Falfirkálás 267 esetben fordult elő, választási plakátokat, vagy dekorációt 390 esetben rongáltak meg ebben a periódusban.”[38] Baranyai György budapesti rendőrfőkapitány Biszku Bélához írt jelentése szerint az 1972. évi március 15-i spontán demonstrációkban körülbelül 4-500 fiatal vett részt, a 88 eljárás alá vont személy többsége középiskolás és egyetemista volt.[39] Az előző évi tapasztalatok alapján, 1973-ban, az 1848-as forradalom 125. évfordulója előtt a rendőrség 170 esetben foganatosított ún. preventív intézkedést, majd a tüntetések során 624 esetben alkalmaztak ún. rendőrségi rendszabályt. Végül „elmarasztaló hatású intézkedés 463 főt érintett”, közülük kilencvenötöt büntettek elzárással.[40]

Természetesen egészen különböző minőségű korszakokról van szó. „1957 szilveszter napján Biszku Béla belügy miniszter azzal köszöntötte az új esztendőt Marosán György államminiszternél, hogy 20100 elítélt tartózkodik börtönökben”,[41] Nezvál Ferenc igazságügy-miniszter pedig már 1957 szeptemberében tudatta Kádár Jánossal, hogy a polgári és a katonai bíróságok 1956. novembere 4-e és 1957. július 31-e között 28526 személyt ítéltek el… s 131 vádlottal szemben első fokon már meg is hozták a halálos ítéletet.[42] 1958. október elején végzik ki a VII. kerületi fegyveres harcok vezetőit, a hónap közepén tartóztatják le az egykori pártellenzék nagyobb csoportját, és október 24-én ítélik életfogytiglani szabadságvesztésre Rácz Sándort, a Nagy-Budapesti Köz ponti Munkástanács vezetőinek perében.

Az ötvenes évek végén azoknak a többsége, akik bármiféle tiltakozó akciót szervezhettek volna, emigrációban, internálótáborban vagy börtönben volt – vagy a temetőben. Mégis figyelemre méltó, hogy az erőszakszervek mennyire meg ijedtek néhány kisgyerektől, idős asszonytól, kalauztól, szakközépiskolástól, egyetemistától, mekkora erőfeszítést, mennyi időt fektettek néhány röpcédula szerzőjének kiderítésére! (Kenedi több mint száz oldalon keresztül idézi annak a nyomozásnak a dokumentumait, amely 1957. október 11-től 1958 októberéig tartott azzal a céllal, hogy megtalálják a „Forradalmi ifjúság aláírású förmedvények” szerzőjét.[43]) Vagy nem volt félnivalójuk néhány fiatalember akciójától, vagy mégiscsak nagyon gyenge lábakon állhatott az a rendszer, amely létében fenyegethetett csekély számú résztvevő elszigetelt akciója. (Botorság lenne természetesen elfelejteni, hogy a megtorló akciók egyik legfontosabb célja a prevenció volt.) Mivel a kommunizmust nem tömegdemonstrációk, szabotázs, „szervezett illegáció” buktatta meg Magyarországon (és valószínűleg minden látszat ellenére Romániában, az NDK-ban, Csehszlovákiában, Albániában és a többi európai ún. szocialista országban sem), csak spekulatív válaszra lehet vállalkozni.

Az özvegyasszonyokkal, a gyerekekkel, a LÉGO dolgozókkal, az egyetemistákkal nem(csak) az állambiztonsági szolgálat foglalkozott. Ügyük – gyakran nevesítve – eljutott a Politikai Bizottsághoz, a felsőbb pártszervekhez is; a megyei és kerületi párttitkárok név szerint ismerték a rájuk bízott terület minden ellenséges elemét. A Párt embereinek gondjuk volt rá, hogy a helytelenül viselkedő gyerekeket kizárassák a középiskolából, eltávolítsák a munkahelyükről, hogy személyesen beszélgessenek el a szülőkkel, hogy megregulázzák, megfenyegessék azokat, akiket helytelenségen kaptak. Egy rendszer, amelynek ambíciója a teljes körű központosítás (látszatának fenntartása), csak addig létezhet zavartalanul, míg képes elhinni és elhitetni, hogy mindenhol jelen van vagy jelen tudna lenni, minden egyes egyénnel egyenként képes (el)bánni, mindenkinek a helyét külön-külön kijelölni. A könyv történetei is azt mutatják, hogy a kommunista rendszer szélsőségesen individualizáló politikai berendezkedés volt, és éppen ezért, paradox módon, rendkívül sérülékeny.

A kommunizmus idején könnyű, bár igen veszélyes volt politizálni. Minden egyéni akció komoly és súlyos következményekkel járhatott. Nem kellett egy szervezethez csatlakozni, tagdíjat fizetni, gyűlésre járni, érvelni, meggyőzni, társakat gyűjteni, tervezni, szervezni ahhoz, hogy valaki fontos politikai akciót hajtson végre, hogy tettére felfigyeljenek, hogy azt a hatalom centruma veszélyesnek ítélje. Elég volt csak gondolni egyet ahhoz, hogy valakiből politikai ágens legyen. A magántettek is politikai cselekvéssé válhattak. A Gyorskocsi u. 31. szám alatt, a Belügyminisztérium Vizsgálati osztályán, még 1972-ben is illegális találkozóhellyé lényegül át egy magánlakás lomtára[44] a rendszeres hétvégi házi bulikból rendszerellenes szervezkedés válik, a „Csicsesz-Bricsesz” című egyetlen példányban, nyolc A/4-es lapon létező magánújságból[45] rendszerellenes irodalom. (Talán részben a címben szereplő bricsesz miatt, hiszen ötvenhatban nemcsak stüszikalapban, de bilgericsizmában és bricsesznadrágban nyomult be Nickelsdorf irányából a levitézlett uralkodóosztály.)

A hatalmi viszonyok közvetlensége nemcsak az egyént tette kiszolgáltatottá, de nem létezett – a rendszer lényegéből adódóan nem létezhetett – olyan közbülső zóna sem, amely megvédte volna a hatalom központját az egyéni cselekedetek feltételezett veszélyétől. Mindennek politikai következménye lett, minden tiltakozás a rendszer velejéig hatolt, minden akció több volt, jelentősebb, mint önmaga. A Kenedi János által összeállított könyv olvasása után dokumentálható, hogy ez nemcsak a klasszikus kommunizmus időszakában – az egyszerűség kedvéért, mondjuk, 1956 előtt – volt így, hanem még a rendszer végóráiban is.

A tervszerűen elképzelt uniformizáltság, a központi szabályozás, a behatárolt lehetőségek miatt a kommunista országokban minden és mindenki mindig is közelebb volt egy más hoz, mint ez normális körülmények között meg szokott vagy szokásos területi mértékegységet használva várható volna. A kommunista országok kisebbek voltak önmaguknál, és ez még az önmagánál hatalmasabbnak látszani igyekvő Szovjet unióra is áll, ahol pedig a transzszibériai expressz közlekedett, a brezsnyevi korszakban pedig állítólag felépült a BAM – a Bajkál-Amur vasútvonal. (Tudjuk – nem épült fel.) A kommunista mozgalom konspiratív, illegális tradíciója csak növelte a rendszerre jellemző összezártságot, amit az utazási korlátozások, az önkéntes belső emigráció nehézségei, a munkahely-változtatás adminisztratív korlátai, a lakáshoz jutás lehetetlensége tovább fokoztak. A kommunista mozgalom vezetői többszörösen följelentették, le csukatták, hátba támadták és kivégezték egy mást, összeszűrték a levet egymás feleségével, a tiltakozókat pedig a politikai retorzió, az összeesküvés bélyege egymás közelségébe sodorta akkor is, ha történetesen különböző helyről jöttek, és eredetileg egymástól különböző céljuk volt. Az emberek, gyilkosok és áldozatok (főleg kommunista gyilkosok és kommunista áldozataik) egymás közelségében, sokszor már-már vérfertőző kapcsolatban éltek.

Az egymás közelébe keveredett, illetve szorított, feltételezett összeesküvők, tiltakozók és ellenzékiek különösen szűk térben éltek, ami növelte a szervezkedés lehetőségének látszatát, az állambiztonsági paranoiát. Ez az összezártság azonban lehetőséget teremtett arra is, hogy az információ társadalmi nyilvánosság nélkül is gyorsan és hatékonyan terjedjen. Az állambiztonságiak rögeszméi, téveszméi, hazugságai végső soron közelebb állnak a kommunista korszak tiltakozó akcióinak logikájához, mint azt a kortársak vagy a gyanakvó történészek sejtenék.

(Mindezzel együtt és mindezek ellenére különben nagyon is érthető, hogy a kommunisták elsősorban a fiataloktól rettegtek: egyszer már, 1956-ban a diákok tüntetésével kezdődő megmozdulás összeroppantotta a rendszert.)

Kenedi mindössze néhány jól dokumentált történetet válogatott be az Olvasókönyv be: ezek a történetek három dátum és néhány év tiltakozó megmozdulásai köré szerveződnek. A dokumentumokból végigkövethető az állambiztonsági munka folyamata: a feljelentés, az akció felfedezése, a nyomozói logika működése, az operatív terv összeállítása, ahogyan szorulni kezd a hurok a gyanúsítottak körül, ahogyan becserkészik, becsapják, megfélemlítik őket, ahogyan az előállítottak el árulják magukat, ahogyan egyesek a másikra vallanak, ahogyan a letartóztatottak kiadják, kiszolgáltatják magukat a fogdaügynöknek, ahogyan a rendőrség jelentést ír, politikai utasítást kap, ahogyan a vádiratot összeeszkábálják, ahogyan a gyerekek életét tönkreteszik, ahogyan elítélik őket, majd a fellebbviteli tárgyaláson súlyosbítják az ítéletet.

A könyv nagyon lehangoló olvasmány. Kínos érzés olvasni, amint a rendőrnyomozó hadnagy utasítást ad arra, hogy „udvaroljon tovább Olasznak. Igyekezzen még jobban elnyerni a bizalmát”,[46] majd javasolja, hogy „Toklász fn. hálózatunkat építsük be. Erre alkalmas lenne valami bálon, vagy összejövetelen ismerkedjenek össze… Toklász igen jó megjelenésű… ha elmennek valami szórakozóhelyre, ott meg mutatjuk Toklásznak, aki ezután végrehajtja a feladatot… Néhány napos megfigyeléssel ki tudnánk hozni kompromittáló adatokat, fényképet rá… lekövetnénk… Valakinek ellopnánk a diákotthonban valamijét, amit mi rendőrségi fedéssel megkeresünk…”[47] és így tovább. Miután az olvasó végigkövette a megfigyelt és letartóztatott személyt minden lehetséges rendőrségi és bírósági tortúrán, azon a ponton veszíti el élete fonalát, amikor – sokszor menthetetlenül – a jövőjét tönkreteszik: elbocsátják, kizárják, kidobják és lecsukják.

Az olvasó rossz érzését sajátos körülmény is súlyosbítja: Kenedi tartotta magát „szemléltetési technikájához”, az 1992. évi LXIII. törvényhez, amely a személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról rendelkezik, ezért kevés, indokolt és megindokolt, nevesített kivételtől eltekintve többnyire csak a közhatalmi funkciót betöltő személyek szerepelnek a könyvben saját személynevükön. A dossziékat – ha jól értem Kenedi magyarázatát a történtekről – a BM irattára anonimizálva adta át a kutatónak, de a fedőnévvel takart ügynökök személyiségi jogainak védelmében Kenedi újabb fedőnévvel takarta el a már amúgy is anonimizált szereplőket, és ehhez három botanikai kézikönyv névmutatóját merítette ki.[48] Az áldozatok általában nem saját nevükön szerepelnek, kivéve akkor, ha menet közben közszereplővé váltak vagy közismert (történeti munkákból vagy saját nyilvános közléseikből) forradalmi, ellenzéki szerepük, avagy ha maguk járultak hozzá valódi nevük használatához, a róluk, tudtuk nélkül gyűjtött információ nevesített közléséhez.

Szakmai érdeklődésem következtében én valamelyest is merem a korszakkal foglalkozó történeti műveket, és bizonyos szűk határok között a sajtóban megjelent írásokat is, de természetesen nem minden közlést, nem minden szereplőt. Így az ismerős és kevésbé ismerős nevek között botorkálva, sokszor nem tudom eldönteni: valódi vagy álnevet olvasok-e. Elővehetnék referenciakönyveket, névmutatókat, megpróbálhatnám szétválogatni a valódi és álszemélyeket, de ez sem lenne tökéletes megoldás. (Az 1956-os Intézet által kiadott 1956 Kézikönyve III. kötetében, a Megtorlás és Emlékezés 3., A megtorlás legfontosabb perei című fejezetben egyetlen egyet sem találtam meg az Olvasókönyv ’56-os perei közül.)

Történelmi mű és fiktív történet – többek között és formai szempontból – azon az alapon különböztethető meg egymástól, hogy az előbbi mások által is hozzáférhető dokumentumokkal igazolható történetet ad elő, míg a fikciónak általában nem kell levéltári iratokkal védenie az igazát. Egy történeti mű szakmai hiteléért – többek között – valóságos, vagyis valódi nevükön szereplő, forrásokban fellelhető, azonosítható szereplők szavatolnak. Történelmi mű és fikció autenticitása más-más pilléreken nyugszik: egy történeti narratíva hiteléhez nem elegendő a belső konzisztencia. Kenedi azt írja: „Az Olvasókönyv mindössze szemléltető eszköz. Az lenne jó, ha elemző-értékelő Történelemkönyv kíséretében jelenne meg. [Ez a recenzió kezdetleges kísérlet annak bemutatására, hogy „elemző-értékelő történelemkönyv” szerzője miképpen hasznosíthatja az Olvasókönyv forrásait, milyen nehézségekkel kell megküzdenie a dokumentumok értékelésekor.] Ami kívánatos, mégsem lehetséges. Az alkotmányos jogok nincsenek teljesen összhangban egymással. Éppen ott ellentétesek, ahol harmonizálniuk kellene. A személyneveknél.”[49]

Sir James George Frazer a következő mondatokkal kezdi hosszú példatárát a személynevek tabujáról: „A barbárok, mivel képtelenek különbséget tenni szavak és dolgok között, úgy vélik, hogy a név és az általa jelölt személy közötti kapcsolat nem képzelt és mesterséges, hanem valóságos és lényegi… A primitív ember saját nevét személyisége meghatározó elemének tekinti, és ennek megfelelően bánik vele.”[50] Frazert olvasva Wittgensteinnek az ötlött az eszébe, hogy a név az ember rendelkezésére álló legfontosabb eszköz, amelyet, mint ékszert, születésekor a nyakába akasztanak.[51] Frazerhez hasonlóan érvelt Lévy Bruhl,[52] Van der Leeuw pedig a következőket írta: „…a primitív ember számára a [személy]név több, mint absztrakció: a név egyezik a tárgy lényegével; a személyek és az állatok a névadással nyerik el valódi személyiségüket.”[53] Kenedi könyvét olvasva a történész zavarban van.

A történész tevékenysége – minden ellenkező híresztelés ellenére – bizonyos szempontból hasonlatos a természettudós munkájához: mindkettőnek megismételhető kísérletekre van szüksége ahhoz, hogy állításai komolyan vehetők legyenek. A visszakereshető nevek, a pontos hivatkozások a kísérlet megismételhetőségét biztosítják. A történész világát (többnyire?) valódi vagy valóságosnak hitt – bár az esetek többségében halott – személyekkel népesíti be, akikkel ilyen-olyan viszonyba keveredik, akiknek a sorsát, hányattatásait, viszonyait igyekszik megismerni, akik köré a történeteit rendezni próbálja. A történetben a – politikai, társadalmi, gazdasági, környezeti, kulturális stb. – viszonyok meghatározó módon kötődnek valóságos személyek dokumentumokkal bizonyítható életrajzi tényeihez, és ha egy, a történet szempontjából meghatározó személyt kisatírozunk, a történet pillérei meginognak, az állítások stabilitása vészesen megrendül.

Ha nem hiszünk is naivul abban, amit Frazer a természeti népekkel kapcsolatban írt, ha nem gondoljuk azt, hogy „a nevünk személyiségünk alapvető eleme, ezért mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy eltakarjuk”,[54] és ha nem lennénk is éppen történészek,[55] akkor is be kellene látnunk, hogy furcsa, bonyolult és antropomorf viszonyban állunk a személynevekkel. Rajk László fiát apja kivégzése után a hatalom nemcsak árvaházba adta, de a nevét is megváltoztatta.
A névváltoztatás mögött természetesen nem a humánum munkált – hogy megkíméljék a csecsemőt az apja nevéhez tapadt bűntől –, hanem az, hogy a bűnös személynek nyoma sem maradjon. A primitív hatalom azt hitte, hogy ha Rajk Lászlót Kovács Istvánra változtatja, akkor a bűn (nyilvánvalóan a sajátja is) nyomtalanul eltűnik. A gesztus azt a meggyőződést sugallja, hogy a név és a személy szétválaszthatatlanul összetartozik. Ha mindez spekulatívnak tűnne, Saul Friedlander When memory comes című könyve emlékeztet arra, hogy név és viselője milyen bonyolult viszonyban van egymással. A történész önéletrajzában arról a folyamatról ír, amelynek során gyerekként, a második világháború alatt egy francia rendházban rejtőzve nevet kellett változtatnia: „Paul-Henry… nem tudtam hozzászokni az új nevemhez. Otthon Pavelnak hívtak vagy inkább Pavlicseknek… Azután Párizs és Néris között Paullá váltam, ami egy gyerek számára egészen más állapotot jelent. Paulként nem éreztem többé Pavlicseknek magam, de Paul-Henri még ennél is rosszabb volt. Paul még lehetett volna cseh és zsidó, Paul-Henri nem lehetett más, csak francia és elszántan katolikus” – emlékezett Friedlander, aki később Shaulra, majd Saulra változtatta a nevét.[56]

Kenedi magyarázatát, ha ragaszkodunk az alkotmány elveihez, el kell fogadnunk még akkor is, ha fenntartjuk: a választott megoldás nemcsak nehézséget, de súlyos bizonytalanságot okoz. Kenedi könyve nem történeti monográfia, ha nem dokumentumkötet, amelyben a személynevek instabilitása különösen komplikált kérdésekhez vezet. Tipográfiai esz közökkel lehetett volna valamelyest csökkenteni az olvasó kiszolgáltatottságát. Ám a könyv utolsó, június 16-át bemutató fejezete az előző két résznél súlyosabban veti fel a személyek és nevek problémáját.

„Még a temetéseket sem – sőt egyes esetekben éppen a temetéseket nem – lehet ártatlan tiszteletadásnak, a halott iránti kegyelet jelének tekinteni; sokkal inkább ürügynek, az élők sötét mesterkedésének” – rekonstruálja a titkosrendőr logikáját Richard Cobb abban a könyvében, amelyben a francia forradalmat a besúgók szemszögéből elemezte. „Gyakran megesik, hogy a temetés legveszélyesebb résztvevője éppen az, aki a koporsóban fekszik.”[57]

Az MSZMP Központi Bizottságának 1989. évi üléseiről kiadott jegyző könyvek névmutatója százöt oldalon említi Nagy Imre nevét.[58] Az év első központi bizottsági ülése (február 10-11-én) tárgyalta az ún. Történelmi Albizottság jelentését (Pozsgay népfelkelés-kiszólását), és a Párt egész évben nem tudott szabadulni Nagy Imre tetemétől és koporsójától. Nagy Imre feltámadása annyira megrázta az MSZMP vezető szerveit, hogy a temetéssel kapcsolatos vita során fordult elő vélhetőleg először a kommunista mozgalom történetében, hogy egy kommunista vezetőt a Központi Bizottság ülésén elvtárs helyett úrnak aposztrofált egy felszólaló: „De most a kérdés szempontjából mindegy, hogy így vagy úgy, tájékoztatni tájékoztatta, azt tudom, mert hogy Andropov urat tájékoztatta.”[59]

Kenedi több mint kétszáz oldalt szentel a temetéssel közvetett és közvetlen kapcsolatban lévő állambiztonsági, rendőri és legfelsőbb pártdokumentumoknak, és ha a könyv elolvasásáig az olvasó nem sejtette volna, akkor most meggyőződhet arról, hogy a temetés vitte sírba, az állambiztonsági szolgálatok minden grandiózus erőfeszítése ellenére, az MSZMP-t. (Igaz, ha nem lett volna a temetés – ez ma már az összehasonlító példákból tudható –, akkor más vitte volna sírba.) Magyar országon Nagy Imre temetésével kezdődik a kommunizmus utáni történelem; következményei még mindig beavatkoznak a jelen fejleményeibe.

A temetés szervezői, meghatározó szereplői (még) nem történelmi figurák – nem azért nem, mert velünk élnek, ha nem mert sok esetben a temetéshez kapcsolódva formáltak, formálnak sokszor ma is igényt társadalmi, politikai szerepre. Mert például a Magyar Köztársaság Parlamentjének mai elnöke – akinek neve nem fordul elő Kenedi könyvében – a Belügyminisztérium államtitkára volt akkor, amikor a temetés kapcsán az állambiztonsági és rendőri szervek minden lehetséges és alkotmányosan meg nem engedett eszközzel manipulálni igyekeztek a közvéleményt, követtek, megfigyeltek, lehallgattak, dezinformáltak és beépítettek. A fejezet elején álló jegyzetében Kenedi a következőket írja: „A szövegben elvétve fordulnak elő anonimizált formában civilek. Zömmel közhatalmi funkciót gyakorló vagy a közvéleményt feladatszerűen formáló személyek szerepelnek a dokumentumokban saját nevükön, illetve közszereplők, akiknek rendszerváltó szerepe az eseményekkel egyidejű sajtóból, illetve történeti munkából közismert. Ha nevük mellett törvénytelen úton, titkos vizsgálati módszerekkel és eszközökkel gyűjtött információ, esetleg diffamáló értékelés található, akkor a nyilvános közléshez hozzájárulásukat kértük. Amennyiben ezt a beleegyezést nem kaptuk meg, akkor a (…) formulát használjuk.”[60]

Ezen a ponton Kenedi dokumentumkötete kínos olvasmánnyá válik. A temetéssel kapcsolatos operatív tervek konkrét személyeket, új pártok, mozgalmak vezetőit, újságírókat, riportereket, egyházfiakat stb. sorolnak, akikkel számolni, akikre számítani lehet, akik kézre játszanak majd a „játszmákban”, akik segítenek lejáratni, bemocskolni, félretájékoztatni stb. A neveket Kenedi, néhány szerencsétlen kivételtől eltekintve[61] anonimizálva említi, ennek ellenére, a temetés út vesztőjében a könyv áthallások, a kibogozhatatlan és bizonyíthatatlan gyanú keverékébe fordul. A könyvet olvasva a pártok és szervezetek bizonyára retroaktív önvizsgálatba kezdtek, újragondolták saját történetük kezdeteit.

„Folyamatosan tájékoztatja a DEMISZ és a MISZOT elnökét a fejleményekről, átadva részükre a taktikailag hasznos háttér-információkat is” – adja meg az intézkedési terv a feladatot a BM III/III. Csoportfőnökségének.[62] Mindkét elnök jelentős funkciót tölt be nyolc évvel az események után is; a dokumentumkötet szövegéből és a szöveg környezetéből azonban nem lehet eldönteni, hogy a két személy tudatában volt-e annak, hogy kinek a kezére és milyen szerepet játszik. „»Palástfű« fedőnevű tmb., mint az SZDSZ (…) kerületi csoportjának egyik vezetője, a csoportban képviseli a »hozzátartozók« álláspontját, ez irányban befolyásolja a tagokat…” „Az MDF választmányában tevékenykedő »Kukorica« fedőnevű tmb. feladatául szabja, hogy hangoztassa azon véleményét, miszerint az amúgy is feszült politikai légkört nem kell fokozni, a hatalmat irritálni egy nagy tömegeket megmozgató politikai demonstrációval.”[63] „»Mandula« fedőnevű titkos megbízott (…) a TIB részéről részt vesz mindkét helyen – Hősök tere, temető – a búcsúztatáson, valamint a gyászszertartáson. Pozícióját és tekintélyét felhasználva az esetleges szélsőséges megnyilvánulások végrehajtását akadályozza, a hivatalos programtól eltérő kezdeményezéseket lehetősége függvényében leszereli… »Kefevirág« fedőnevű tmb. a temetésszervező (…) ott lesz a Hősök terén, a temetőben és az esti fogadáson is. Amennyiben a hivatalos programban változás történik, soron kívül jelent.”[64] „Titkos munkatársainkat az alábbi feladatokkal látjuk el: … »Hamvacska« fn. ü. (…) A ravatalnál díszőrséget ad. Szabad mozgással rendelkezik mind a Hősök terén, mind a temetőben. Lehetősége van fotózásra. (…) ennek leple alatt konspirált hangfelvételek készítésére is. Feladata még, hogy a BZSBT-ben mérsékletre beszélje rá társait. Feladataira részletesen fel készítjük.”[65] És így tovább, oldalakon keresztül.

Miközben olvasok, felismerni vélem „Hamvacska fn. ü-t”. Mindig is utáltam, mindig gyanakodtam rá, már akkor is, amikor a Nagymaros Bizottságot összehozta Romhányi Jurta színházával, emlékszem, láttam fotózni a ravatal körül. Mindig is sejtettem, amit most olvasok. De biztos lehetek-e benne, valóban azt a fotóst rejti a kétszeres fedőnév? A könyv elülteti a gyanút, de egyszersmind reménytelenül elbizonytalanít. Azt gondolom, ha felülök a gyanakvásomnak, akkor megint a szolgálat röhög a markába, megint sikerült a kezébe kaparintania, utólag is ők tartják a szálakat a kezükben; azt teszem még mindig, amit ők akartak: egymást gyanúsítani, bizalmatlanságot kelteni, ellentétet szítani, utólag is, újólag is bemocskolni azt, ami persze már akkor sem volt teljesen tiszta ügy.

A félig leírt nevek, a botanikai elfedés, a nevek anonimizálása a (többé-kevésbé) valóságos és elképzelhető kontextusban, a félig kimondott dolgok csak tovább ronthatják az amúgy sem rózsás helyzetet. Kenedi tartotta magát az Alkotmány betűjéhez, az 1992. évi LXIII. törvényhez, amely a személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról rendelkezik, az adatvédelmi biztos ajánlásaihoz, ám mindez nem eredményezett rendezett, elfogadható, tisztességes helyzetet.

„»Bambusz« fedőnevű tmb. a Magyar Világban és »Fűzfa« fedőnevű tmb. a Magyar Hírlapban cikkeket jelentetnek meg. Ebben a temetést, mint a társadalmi megbékélés, a konszenzus irányába tett politikai lépésként értékelik, melyen keresztül a kormányzat a múlt hibáit túllépve a kibontakozó demokratizmus békés továbbvitelére törekszik.” „»Menyecskeszem« fedőnevű tmb.-n keresztül kezdeményezi a Magyar Nemzet című napilapban a nemzeti megbékélésre, a nyugalom megőrzésére inspiráló cikkek megjelenését.” „A Reform című független lapban »Kikerics« fn. tmb. interjút jelentet meg a temetés elő készületeiről (…)” „A Világ című újonnan induló független lap (…) cikket jelentet meg a május végéig kialakuló tervek, előkészületek ismeretében.”[66]

Ha valakit nagyon hajt a kíváncsiság, akkor visszakeresheti a Világ, a Reform vagy a Magyar Nemzet írásait. És bizonyára valóban talál olyan cikkeket, amelyek a nyugalom megőrzésére, a megbékélésre „inspirálnak”. Ha azonban a kíváncsi olvasó azt hinné, hogy ezeknek a cikkeknek az alapján megtalálta az állambiztonsági szolgálat beépített embereit, akkor túlságosan messzemenő következtetést vonna le az inkriminált írásokból. A Magyar Nemzet például, a temetést megelőzően, sőt a temetés után is, a silány magyar újságírás átlagteljesítményeihez képest kimagasló színvonalú cikksorozatokat publikált, amiért az újságírót elismerésben is részesítette. Felelőtlenség lenne azonban azt állítani, hogy az újságíró kezét Pallagi Ferenc vezette, sőt az sem tudható, hogy Soltész István, a Magyar Nemzet akkori főszerkesztője mekkora szerepet játszott az írások irányának kijelölésében, illetve, hogy ezt a szerepet önmaga vagy valaki más írta. A Nagy Imre és társai temetésének előkészítésére alakult ÁB operatív bizottság 1989. május 29-i ülésén maga állapította meg, hogy „(a) hazai sajtó inspirációnkra, de tőlünk függetlenül is a konfrontáció elkerülésére, a gyász, a kegyelet megadására szólít fel…”[67] Az újságírók, a temetés ellenzéki előkészítői ugyanis maguktól is azt tették (volna), amit az állambiztonság szorult helyzetében, más lehetőség nem lévén, eltervezett. A szolgálat tehát úgy érezhette, illetve úgy állíthatta be a fejleményeket, mintha azokat is irányította volna, akik semmiféle kapcsolatban nem álltak a titkosszolgálatokkal.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy az állambiztonsági szerveknek ne lettek volna beépített emberei az élet szinte minden területén. Kenedi ambíciója az volt, hogy a dokumentumok alapján bemutassa: a titkosrendőrség mindenhová beépült, az Akadémia Irodalomtudományi Intézetétől az Andrássy út majd minden házának szuterénjéig. Csakhogy a dokumentarista terv elfogadható megvalósításának feltételei az adott körülmények között nem adottak: egy dokumentumkötetben, egy történeti műben nem lehet a történéseket félig megírni, a szereplők kilétét csak sejtetni, a neveket anonimizálni, de a kontextust majdnem épségben hagyni. Ki is mondani, de el is hallgatni, a személyes adatokat is védeni, de a közérdekű adatokról a közt mégis tájékoztatni. Kenedi nagyon fontos, de alig megoldható feladatra vállalkozott. A könyvet bűn lett volna nem megjelentetni, de a könyv ismeretében kimondható: ilyet mégsem (volna) szabad tenni. Akadnak helyzetek, amelyekben nincsen jó megoldás. Lehet, hogy Kenedi a kisebbik rosszat választotta, bár azt írta könyvének előszavában, hogy „a dokumentumok sajtó alá rendezője nyíltan megvallja: az Alkotmány 59. [[section]]-ában biztosított információs önrendelkezési jogot és a személyiségi jogok védelmét – ha muszáj választania – előbbrevalónak tartja a tudományos kutatás mégoly látványos eredményénél is.”[68] Recenzens szerencséje, hogy nem neki kellett választania.

A kötetben publikált dokumentumok egy részéről nem lehet tudni, miképpen, kinek a segítségével kerültek eredetileg az állambiztonsági szervek kezébe, kit kompromittál a titkosrendőrség sikere: „A Történelmi Igazságtétel Bizottsága 1989. június 16-ra a ravatalok mellett díszőrség meg szervezésére a mellékelt meghívót névre szólóan küldte ki. Figyelemre méltó, hogy a levelet sorszámozták… A meghívó személyes adatgyűjtés során került birtokunkba.”[69] A szövegből nem derül ki, hogy Kenedi a névre szóló meghívót anonimizálva kapta-e a Belügyminisztérium Irattárában, és ha a nevet olvashatatlanná tették is, ki törölték-e róla a sorszámot, amelynek segítségével a meg hívott azonosítható. A kötet végén lévő „Állambiztonsági Szleng-Szótárban” nem szerepel a „személyes adatgyűjtés” szócikk, de nem találom a pontos meghatározást a rendelkezésemre álló, Krajczár Gyula által írt Operatív Tankönyvben sem.[70] Így, miközben rezignáltan olvasom a mellékelt meghívót, azon gondolkodom, vajon Kenedi tudja-e, hogy a díszőrséget adók közül ki adta át, netán kitől szerezték meg fondorlatos módon, lakását feltörve vagy levelét felnyitva a meghívót: „Kedves Barátunk! Az 1956-os forradalomban és szabadságharcban való rész vételedért, a forradalom leverését követő megtorlás és meg aláztatás el szenvedéséért, 1956 történelmi igazságáért folytatott küzdelmedért és politikai helytállásodért méltó vagy arra, hogy ezen az egész nemzetet megrázó megemlékezésen a legméltóbb helyen, hőseink és mártírjaink koporsója mellett a díszőrség tagjaként ródd le kegyeletedet.”[71] Akit a történet érdekel, az tudni szeretné: Júdás állt-e a koporsók mellett?

A közölt szövegekben olvasható kijelentések alapján nem mindig dönthető el, hogy a Párt és a titkosrendőrség emberei a levegőbe beszéltek, magukat és egymást ámították, vagy meg alapozottan fűztek reményeket ahhoz, hogy bizonyos ellenzéki személyiségekkel együttműködhetnek. Sok esetben, ha a feltételezésnek alapja lett volna, az sem kompromittálná az érintetteket, hiszen többek között éppen a dokumentumkötetből tudható: egyetlen józanul gondolkodó ellenzékinek sem állhatott érdekében, hogy Nagy Imre temetése ürügyet szolgáltathasson erőszakos rendőri beavatkozásra. Kenedi könyvének utolsó, az 1988. május 5. és 1989 júliusa közötti időszakot átfogó fejezete egyetlen olyan állambiztonsági jelentést sem tartalmaz, amely arra utalna, hogy bármelyik ellenzéki csoport tervet szőtt volna a kommunista rendszer erőszakos megdöntésére.

Kenedi gyűjteménye alapján ítélve, a titkosrendőrség sokat tudott. Majdnem mindent. Mindenhová beépített ügynökei együttműködésére számítva valóban mindenhol ott volt, mindenkit megfigyelt, dezinformált, befolyásolt, úgyhogy a békés átmenet a végén igazi közös alkotássá sikeredett, amelyben az állambiztonsági szolgálatoknak meghatározó és pozitív szerep jutott. Ezzel a belátással magamat is megleptem.

1990 után egyes paranoiás szélsőjobboldali, illetve akkor magukat még liberálisnak látó politikusok időről időre felvetették, hogy a rendszerváltás közönséges kommunista svindli volt: a beépített ügynököket felhasználva, a markukban tartott pártok segítségével a kommunisták olyan politikai változásokat manipuláltak, amelyek biztosították hatalmuk átmentését. (Mintha még Grósz Károly is érvekkel szolgált volna ehhez a tézishez.) A másik oldalon pedig még mindig ott ágálnak a „a rendszerváltás évtizedeinek” hívei, akik sosem fogják megbocsátani a hálátlan népnek, hogy nem hajlandó elismerni: a megteremtése a kommunisták érdeme, nemcsak a kommunizmusé, hanem a kapitalizmusé is. Évtizedek szívós munkájával alakították át a rendszert, miközben úgy kellett tenniük, mintha ezt más csinálta volna. Kenedi Olvasókönyvéből mindkét tábor meríthet érveket, bár tudtommal eddig csak az összeesküvés-elmélet hívei kerestek a könyvben bizonyítékokat a maguk igazához.

A Politikai Bizottságnak az Olvasókönyvben közreadott irataiból és a Központi Bizottság 1989. évi üléseinek már publikált jegyzőkönyveiből megtudhatjuk, hogy a Pártnak 1988–89-ben nem volt sok választása: folyamatosan vissza kellett vonulnia, mert nem voltak politikai eszközei, nem volt mersze, módja, akarata, külső és belső támogatója ahhoz, hogy mást tehessen.

Attól a pillanattól kezdve, hogy Grósz Károly miniszterelnök 1988 júliusában San Franciscóban, a Külpolitikai Tanácsban tartott előadása után, egy kérdésre rögtönzött választ adva bejelentette, a családtagoknak engedélyezni fogják Nagy Imre maradványainak szűk, családi körben történő eltemetését, 1989. június 16-ig nem volt megállás. A kommunizmust ugyanis nem a civilizált józan ész logikája működtette, amelynek rendszerében a családtagoknak joguk van eltemetni a hozzátartozókat. A kommunizmusban a halottakról, amiképpen az élőkről is (de különösen a halottakról és még megkülönböztetettebb módon azokról a halottakról, akiket a kommunizmus keze fosztott meg az életüktől) a Párt gondoskodott politikai megfontolásai alapján. Az élőknek a párttól való mindennapi függősége lassan és fokozatosan halványult az idők folyamán, saját múltjával, történetével, halottaival és áldozataival, tehát mibenlétével azonban a Párt nyilvánvalóan maga rendelkezett. A Párt halottai és még inkább áldozatai a rendszer identitásának és legitimitásának mélyrétegeit érintették; sokukról, az áldozatok legtöbbjéről ezért nem létezhetett nyilvános diskurzus. Amikor a hatalom – végiggondolatlanul – lemondott Nagy Imre teteméről, a vele való rendelkezés jogáról, saját logikai rendszeréből egy másik dimenzióba tévedt.[72] Ebben a rendszerben a Párt érvei, hivatkozásai, elhallgatásai értelmüket veszítették.[73] Az új diskurzusban pedig óhatatlanul el kellett jutni a következő párbeszédig: Grósz Károly elvtárs: „Igen, egy dolgot fel akartam vetni itt is, amit az apparátusin, hogy zászló legyen-e a házon…” Jassó Mihály elvtárs: „A másik a zászló, hogy mit csináljunk?” Grósz Károly elvtárs: „Jó, de nem mindegy, hogy milyen zászló?” Jassó Mihály [?] elvtárs: „Egy fekete…” Grósz Károly elvtárs: „Hát, hogy egy fekete, egy nemzeti, egy vörös, de nincs három lyuk [a falban] úgy hogy…” [?] elvtárs: „Építeni kell egy lyukat.” [?] elvtárs: „…vagy vörös, és fekete szalaggal.” Grósz Károly elvtárs: „Az is jó, ez volt a harmadik variáns, hogy: egy vörös, egy nemzeti színű és egy fekete szalaggal kell átkötni, vagy rákötni egy fekete szalagot. Itt korábban volt egy hagyomány, hogy feketét tettünk ki.” Nyers Rezső elvtárs: „Ha már kiteszünk, akkor feketét.” Grósz Károly elvtárs: „Tehát semmi mást: se vöröset, se piros-fehér-zöldet…” Pozsgay Imre elvtárs: „Az a legjobb szerintem, egy fekete zászlót.” Grósz Károly elvtárs: „Őt [Nagy Imrét] mi nem, semmilyen helyen nem nyilvánítottuk saját halottunknak, tehát az sem lenne probléma, ha nem tennénk ki. De miért ne tegyük… Miért ne tegyünk? Nincs izé, indoka neki.(…) Csak feketét. Mert itt mi beszéltünk valamelyik nap, hogy a három variáns, vagy a kettő, hogy melyik milyen alternatíva. Az a legsimább: tegyük ki a feketét…”[74] A pártfőtitkár maga is belátta, hogy a temetés már kikerült a pártpolitika kizárólagos hatásköréből: „Temetésügyben se durcáskodni nem lehet, meg tolakodni se. Hát egyiket se lehet, ott vannak kegyeleti aktusok. Az Isten nem mossa le rólunk, hogy napi politikai taktikázásra akarjuk megint felhasználni.”[75]

A folyamatos hátrálás közepette egyetlen igazi félelem munkált állandóan a pártvezetés agyában: „…Mert ha ebbe is belemegyünk… hát akkor itt nincs megállás. Akkor október 23-a a következő… Odáig szabadna elmennünk, bár ez kísértetiesen hasonlít az ’56. október 23-a körüli vitára, hogy engedélyezni, nem engedélyezni… De én abba nem mennék bele, nem bízok abban, hogy itt ne lenne balhé belőle… itt az indulatok elszabadulnak és beláthatatlan következmények lesznek… Úgyhogy ilyen hibákat követünk el, és beleszorulunk az időbe, beleszorulunk abba a kelepcébe, amelybe úgy visznek bele bennünket, vagy amibe mi magunk visszük bele magunkat. Az emberek egy részében már az is fölmerült, hogy hátha mi nem is vagyunk olyan buták, mint amilyen bután csináljuk a kormányban meg a pártban a dolgokat. Hátha direkt azért csináljuk, hogy hadd legyen balhé, hadd tudjunk odacsapni…” – nevezte nevén a félelmet Fock Jenő, akinek nemcsak 1956-ról voltak első kézből szerzett élményei, de egyik aláírója is volt annak az 1958. februári politikai bizottsági zárt ülésről készült jegyzőkönyvnek, amely bizonyítja, hogy a párt vezető testülete politikai döntést hozott Nagy Imre perével kapcsolatban.[76]

A pártvezetés március 15-én és június 16-án, és 1956 után majdnem minden nap, és különösen 1988–89-ben október 23-ától tartott. Nem akartak balhét, ez látható a dokumentumokból; nem akartak, nem mertek, nem tudtak többé odacsapni, ezt is tanúsítja az Olvasókönyv. A végén minden erőfeszítés arra szorítkozott, hogy az elkerülhetetlen temetés, demonstráció, rehabilitáció, feltámadás nehogy kontrollálhatatlan és tragikus zavargásba, fegyveres felkelésbe, a rendszer erőszakos meg döntésébe torkolljon. A Párt és az állambiztonsági szolgálatok vezetői úgy vélték – és az adott körülmények között nem is gondolhattak mást –, hogy amíg képesek az ellenzék személyiségeit, akár azok tudta nélkül, befolyásolni, a külföldi diplomatákat és titkosszolgálatokat dezinformálni, az ügynököket mobilizálni, amíg az események békés mederben maradnak, addig elkerülhető az összeomlás, 1956 megismétlődése, addig a rendszernek – bár mit értettek is ezen saját személyes helyzetükön túl 1989 júniusában – esélye van a megmaradásra.

„No most itt is alkalmunk van részben közvetett úton, részben közvetlenül befolyásolni az eseményeket” – világosította fel Fejti György a Politikai Bizottság tagjait 1988. június 14-én.[77] A szolgálatok a temetés előkészületei során végig úgy hihették, hogy rajta tartják a kezüket az összes fontos szereplőn, hogy a világpolitika fejleményeit is ők főzik ki. A jelentések alapján kétséget kizáróan bizonyítható, hogy minden számottevő csoport és személy a kegyeleti aktussal akart politizálni, nem pedig a temetést kívánta felhasználni egy felkelés kirobbantásához. Minthogy az állambiztonság is – más alternatíva nem lévén – erre törekedett, és minden dezinformációs akció erre irányult, a szolgálatok úgy látták, mintha önmaguknak köszönhetnék a felkelés elmaradását.

„Az illetékes külügyi tisztviselőn keresztül egy »baráti« beszélgetés keretében hasonló tájékoztatást adjanak Mark Palmernek, az USA budapesti nagykövetének és kérjék fel, hogy az alternatív szervezetekben meglévő ismeretségeit felhasználva igyekezzen az esemény kegyeleti jellegét erősíteni, a politikai demonstrációról lebeszélni.”[78] „Legális és illegális csatornákon értesíteni a NATO országok – elsősorban USA és NSZK – kormányszerveit arról, hogy egyes szélsőséges erők a kegyelet megakadályozására, megzavarására, illetve kalandor jellegű politikai akció megszervezésére kívánják a temetést felhasználni, veszélyeztetve ezzel az egyre erőteljesebbé váló demokratizálódási folyamatot.”[79] – írta intézkedési tervében a BM III/III. Csoporfőnöksége 1989 májusában. Mintha a Párt és a csoporfőnökség is azért találta volna ki a temetést, hogy dolgozhasson a demokratizálódási folyamaton. „»Kanaszta« fedőnevű játszmában foglalkoztatott »Sün kaktusz« fedőnevű kapcsolat… az alábbi információt küldi a CIA központnak: Nagy Imre temetését szélsőséges csoportok kormányellenes zavarkeltésre kívánják felhasználni. Ebben az esetben a hatalom részéről kemény fellépés várható. A BM-ben különleges készültséget rendeltek el.” „»Ulti« fedőnevű játszmában foglalkoztatott »Sávosfű« fedőnevű tmb. szóban tájékoztatja a BND (Nyugatnémet Szövetségi Hírszerző Hivatal) munkatársát Nagy Imre temetésének előkészületeivel kapcsolatos információról. Beszél a temetést megzavarni kívánó szélsőséges csoportok terveiről, és a hatalom várható reagálásáról. Kihangsúlyozza, hogy szerinte egy konfliktus negatív hatással lenne a demokratikus kibontakozási folyamatra.”[80] … „Vatikán felé kijuttatták a feladatokat, amely arra ösztönzi a katolikus egyház vezetését, hogy a magyar egyházi vezetés álláspontját fogadják el hivatalosnak.”[81] A fenti dokumentumok is azt támasztják alá, hogy az állambiztonsági szervek – ha nem hittek is benne – ragaszkodtak önmaguk dezinformálásához, miszerint a temetést egyes csoportok provokációnak, jeladásnak szánják. Nem is tehettek volna másképpen, hiszen különben mi szükség lett volna már rájuk 1989-ben? A siker így előre programozott volt: 1989. június 16-án a titkosszolgálatok még egyszer megvédték a rendszert.

„Operatív tervünknek megfelelően június 16-án a nemzeti megnyugvást és megbékélést hivatott gyászszertartás biztosítását végrehajtottuk… A tervezett program szerint reggel 7.00 órakor megindult a gyülekezés a Hősök terén…” , írta a nap végén jelentésében a BRFK III/III Osztály vezetője. „A napi biztosításunk során rendkívüli esemény nem történt, rendőri intézkedésre nem került sor” – zárja sorait az osztályvezető.[82] „Operatív tervünknek megfelelően… a tervezett program szerint”, mintha a temetés a III/III-as osztály ötlete lett volna, mintha annak programját a szolgálatok dolgozták volna ki. És „rendkívüli esemény nem történt”, mintha Nagy Imre temetése a kommunizmus rendes napi foglalatosságai körébe tartozott volna. Eddigi nézőpontunkat megfordíthatjuk: egészen addig, míg a rendszer hátrált, a mozgástér létezésének érzése fenntartható volt: lehetett, volt hova hátrálni. Míg a rendszer össze nem omlott, olybá lehetett venni, mintha létezne, és szervei működnének. És mint hogy szervei valóban az utolsó pillanatig működtek, létezése, bár egyre képtelenebb volt, mégsem volt fikció.

1989. június 16-ára egyetlen pontosan megfogalmaz ható és reális operatív cél maradt: a rendszer erőszakos meg döntésének elkerülése. „És hát szerintem valahogy előtte [kell] egyetértésre jutni velük abban, hogy ez a temetési alkalom nem egy rendszerváltozásnak a napja. És ne tegyék azzá, ne akarják azzá tenni, mert az akkor most még akkor egy összeütközés. Hogy ne tegyék azzá. Tehát itt mondjuk a végsőkig kiélezett uszítóbeszédeket és egyéb, hogy »gyerünk most innen induljunk meg és döntsük le itt a rendszert«, szóval ebbe… szerintem azért valamiféle egyetértésre lehetne jutni” – mondta Horváth István belügyminiszter még 1989. április 28-án, a KB Nemzetközi, Jogi és Közigazgatáspolitikai Bizottságának ülésén.[83] Amíg nem lőnek a Rádiónál, addig nem történik visszafordíthatatlan baj. Sőt! A temetés rendbontás nélküli lebonyolódása a rendszer sikerének is tekinthető: „A külföldiek, főleg az emigránsok pozitívan értékelték a temetés rendezését és lefolyását… Néhány külföldön élő magyar úgy nyilatkozott, hogy végleg hazatelepül. A volt politikai foglyok attól tartanak, hogy ez a nagy rehabilitálási hullám az ő szerepüket is a szocialista társadalomért vívott harcnak tünteti fel, melyet már szégyellniük kellene” – jelentette a temetést követő fogadás hangulatáról a III/III-as osztályvezető.[84] A BRFK jelentése az MDF rendezőgárdájáról is úgy beszél, mintha saját segédcsapatai biztosították volna a rendet a Hősök terén: „Az MDF kb. 3000 fős rendezőgárdája igen nagy fegyelemmel és hatékonysággal irányította a folyamatosan érkezőket….”[85] Az állambiztonsági szervek rövid látók voltak, és bedőltek saját tévképzetüknek: elvégezték a feladatot, és ezzel sikerült hozzájárulniuk az általuk szolgált és fenntartott rendszer békés történelmi elsüllyedéséhez.

Pallagi Ferenc rendőr vezérőrnagy, a BM III/III Csoportfőnökségét felügyelő miniszterhelyettes és Horváth József rendőr vezérőrnagy, csoportfőnök, amikor jóváhagyta 1989. „október 23-a állambiztonsági biztosításának elő készületeit”, a következőképpen látta a temetés tanulságait: „Az Állambiztonsági Szolgálat tevékenységét ugyanazon vezérlő elvek alapján kell szervezni az előkészületek időszakában, mint az június 16-a előtt történt. Ezek továbbra is az új társadalmi közmegegyezés, a békés átmenet, a nyugodt, zavarmentes politikai fejlődés biztosítása kell hogy legyenek. [Margószéli jegyzet: a demokratikus szocializmusba! Pallagi F.]… nehezíti [a munkát, hogy] nem számíthatunk arra a konstruktív, segítő együttműködésre, amely a Történelmi Igazságtétel Bizottsága részéről az elmúlt hónapokban megnyilvánult… Az ellenzéki erők, csoportok várható követeléseit fel kell mérni, s mindazokat, amelyek a megváltozott politikai helyzetben az új közmegegyezés irányába hatnak, célszerű még kinyilvánításuk előtt a hatalom oldaláról kezdeményezni… Törekedni kell arra, hogy a barrikád mindkét oldalán harcolt személyeknél egyfajta közös nevező alakuljon ki,[86] ami egy dinamikusan fejlődő társadalom, a szocialista Magyarország lehet. Sugallni [Margószéli jegyzet: Ha kell erőteljesen !! Pallagi F.] kell a társadalom felé, hogy érettségéről június 16-án bizonyos tanúságot tett, de október 23-án ennek minőségileg magasabb fokára lesz szükség…”[87]

Amiképpen az elemzett dokumentumok mutatják, az állambiztonsági szervek működési logikája mindig és mindenhol szervezkedésre utaló jeleket, illegális összeesküvést tételezett fel. A szervezkedés, az erőszakos cselekmények hiányát ezért a szolgálatok hatékony működésének, az állambiztonság eredményes tevékenységét pedig a rendszer még meglévő erejének tulajdonították. Ezért gondolhatták még 1989 júniusa után is, hogy a temetés a szocialista Magyarország dinamikus fejlődésének és nagyfokú érettségének bizonyítéka.

A szolgálatok létezése, működése, fontoskodása, hajlama az események túldramatizálására, paranoid reakciói és szisztematikus hazugságai és az a képessége, hogy még 1989 júniusában is befolyásolni tudta az eseményeket, döntő szerepet játszott abban, hogy a katasztrófa elkerülhető volt, hogy a kommunizmus vérontás nélkül omlott össze Magyar országon (is). Az állambiztonsági szervek ugyanis azt tanulták, hogy a végzetes ellenség az ellenforradalom; 1956. október 23-tól kell tartani. Amíg nem jön el 23-a, addig mindig van esély. És nem jött el 23-a. Szemüket, lehallgatókészülékeiket, ügynökeiket 23-ára összpontosították, ezért nem vették észre azt, ami történt: elnézték a rendszerváltás pillanatát.

Az ellenzék is megtanulta 1956. október 23-ából, hogy az első lövések után az eseményeket nem lehet többé kézben tartani, és a kommunisták, a szovjetek is elveszítik a fejüket, a dolgok vége pedig katonai intervenció, megtorlás, tragédia lehet. Ezzel magyarázható Pallagi Ferenc optikai csalódása, aki 1989. június 29-én a következőket írta egy jelentés margójára: „Oda kell figyelni, hogy júni 16-nál felmerült, hogy a TIB-et irányítottuk!”[88] 1956 tehát kétszeresen is döntő szerepet játszott a kommunizmus elveszejtésében: Nagy Imre elrejtett teteme túl súlyosnak bizonyult a kommunizmus számára, a fegyveres forradalom emléke és tanulsága pedig mindkét oldalról a vérontás nélküli átmenet irányába szorította a szereplőket.

1956-ot nem sikerült elfelejtetni, „jóllehet – írja Kenedi – [a Kádár-korszakban] a rendszer névadója a közösségi felejtés = személyes érvényesülés… képletébe kényszerítette az állampolgárokat”.[89] Mai tudásunk és Kenedi könyvének dokumentumai szerint Magyarországon 1956 emlékének köszönhetően esett meg vér nélkül a kommunizmus összeomlása. A meg egyezéses rendszerváltásnál látszólag mi sem lehetne távolabb a fegyveres felkeléstől, az utca forradalmától. A titkos szolgálatok iratai azonban azt az értelmezést sugallják, hogy 1989 júniusa és 1956 októbere között nem csak Nagy Imre személye a kapocs; a békés átmenet a forradalom (és a titkos szolgálatok) post mortem győzelme volt.[90]

Post scriptum

Az archívum etimológiai és történeti gyökerei valószínűleg a görög arkheionig nyúlnak vissza,[91] ahol az arkhónok laktak, ahonnan a város életét irányították azok, akik megszemélyesítették a törvényt. Hatalmukból fakadó autoritásuk alapján voltak gondnokai a hivatalos dokumentumoknak, döntöttek arról: mi az, amit az arkhón házának őrizetére kell bízni, melyek azok az iratok, amelyekben a hatalom, a törvény nyilatkozik meg. Az iratra a hatalom üti rá a dokumentum pecsétjét, az archívum a hatalom címe alatt működik. Az archívumba került dokumentum így eredetileg közokirat, bár a hatalom természetéből fakadóan a köznek nem mindig természetes joga a dokumentumok ismerete. És még ha joga lenne is ismerni a bennefoglaltakat, akkor sincs feltétlenül joga értelmezni azokat; ezért a hatalom háza a dokumentum helye, a hatalomé, amely a törvény hangján szól.

Eredetét tekintve az archívumban őrzött dokumentum io epso közirat, ám mivel az archívum eredetét tekintve (is) a hatalom címén működik, megtanultuk, hogy a közirat olyan dokumentum, amely nem feltétlenül a közre tartozik, amely rólunk szól, de nem nyilvánvalóan nekünk, amelyet rólunk vezetnek, de nem azért keletkezik, hogy a tartalmát a hatalom megossza velünk.

A Kis Állambiztonsági Olvasókönyv dokumentumainak jelentős része magáninformációt tartalmaz, amihez a hatalomnak normális körülmények között [a fogalmazás is árulkodó: normális körülmények között azt kellett volna írnom, hogy „semmilyen körülmények között”] semmi köze, ami nem rá tartozik, amit jogtalanul szerzett, amit még a kommunista alkotmány keretei között sem gyűjthetett volna operatív technikák segítségével titkos archívuma számára.[92] Ezeket az iratokat normális viszonyok között nem lenne jogunk olvasni, és ha mégis jogunk van hozzá, csak azért van, mert a hatalom őrizte ezeket az iratokat dokumentumként archívumában. A titkos archívum változtatta közirattá a magánügyeket. Ezért az archívum, tehát a hatalom közbejöttével váltak köztörténetté a magántörténetek. A kartonokat rólunk vezették, de nem (elsősorban) magunkról olvasunk: a hatalom a saját történetét hagyta hátra azokban dokumentumokban, amelyekről nem hit te, hogy valaha is közirattá válhatnak. Az Olvasókönyv ezért közügy.

Jegyzetek

[1] Közli: Kenedi János, Kis Állambiztonsági Olvasókönyv október 23.–március 15.–június 16. a Kádár-korszakban. Budapest, 1996. Második kötet 86. A közlés az akkor még a Belügyminisztérium Dokumentációs Osztályán őrzött iratokon alapul. Ma valószínűleg a Történeti Hivatal iratai között lelhető fel. (A dokumentumközlésből nem állapítható meg biztosan, hogy a fenti irat, a hivatkozott V-156.043, V-159.241/1-7, V-159.297/1-2 dossziék közül melyikben található.)

[2] „(e)mlékeztettem továbbá őfelségét arra, hogy mindez megtörténhet, ami most megtörtént” – emlékezett leleplezése után börtönéből egy korábbi figyelmeztetésére Martinovics Ignác. Az udvari Vizsgáló bizottság jelentése Martinovics Ignác kihallgatásáról, Bécs, 1794. szeptember 2. In: Benda Kálmán–Elek Judit, Vizsgálat Martinovics Ignác szászvári apát és társai ügyében. Budapest, Magvető, 1983. 249.

[3] Kenedi János, Stasi-operett Magyarországon, Élet és Irodalom , 1997. október 17. 6.

[4] MOL 288. fond. 33/1959/12. ő. e.

[5] Kossuth Rádió 9/9 1957 18 30. In: Hungarian Monitoring Collection, Open Society Archives (OSA).

[6] MOL 288. Fond. 33/1959/12. ő. e.

[7] Kenedi, i. m. II. köt . 185.

[8] Kenedi, i. m. I. köt. V.

[9] Kenedi, i. m. V.

[10] MOL 288. fond. 33/1959/12. ő. e.

[11] Richard Cobb, The Police and the People. French Popular Protest 1798–1820. Oxford U. P., Oxford. 1970. 7.

[12] Kenedi, i. m. I. köt. II.

[13] Kenedi, i. m. V.

[14] Timothy Garton Ash, The File. A Personal History. New York, 1997. 69. o.

[15] Timothy Garton Ash, im. 55–65.

[16] Lásd: Kim Philby at the End. A Sad Story. A New York Times ismertetése Philby negyedik és utolsó feleségének, Rufina Philbynek könyvéről („I went my own way”). In: The New York Times , 1997. december, 19. A8. Berlinben Ash többször meglátogatta, „Vörös” Litzyt, Philby előző feleségét.

[17] Lásd: BM. Iratfeltáró Bizottság jelentése, Budapest, 1995. június 30. 25. o. 4. jegyzet.

[18] „Nem denunciálásnak, hanem antifasiszta résenlétnek kell tekinteni, ha a rendőrségnek jelentjük azt, amit polgártársaink tesznek” – mondta Cobb könyvének címét idéző, Polizei und Bevölkerung című előadásában Erich Mielke, az 1955-től független Állambiztonsági Minisztérium, a Stasi utolsó és leghosszabb ideig regnáló vezetője. In: Bundesbeauftragte für die Unterlagen des Staatssicherheitsdienstes der ehmaligen Deutschen Demokratischen Republic, Ministerium für Staatssicherheit Zentral archiv. AS 238/66, bb. 204–205. Kézirat. Idézi: Norman M. Naimark, ”To Know Everything and to Report Everything Worth Knowing”: Building the East German Police State, 1945-1949. Cold War International His tory Project, Woodrow Wilson Center, 1994. Working Papers, No. 10. 15.

[19] BM D. O. 64-101/1989, In: Kenedi, im. II. kötet, 328. 15. jegyzet

[20] Kenedi, i. m. II. kötet, 210.

[21] MOL. 288. Fond. 1989. 62/4. ö. e. In: Kenedi, im. II. kötet, 240–241.

[22] Élet és Irodalom, 1997. október 17. 6.

[23] Kenedi, KÁO I. kötet: például: 119–121., 122–123., 134–136.

[24] Kenedi, i. m. I. kötet, 119.

[25] Kenedi, i. m. I. köt. 354.

[26] Kenedi, i. m. II. köt. 203.

[27] R. Cobb, im. 9. Lásd még: R. Cobb, Joubert et le procés des hébertistes. In: Annales historiques de la Révolution francaise, no.147.

[28] Kenedi, im. II. köt. 419. o. Az idézetek a kötet végén lévő Állam biz ton sá gi Szleng-Szótár szószedetéből származnak. A kötet 413. oldalán lévő 1. számú lábjegyzet szerint: „A szószedet alapjául a BM Kiadónál 1980-ban megjelent, »titkos« minősítésű Állambiztonsági Értelemző Kézi szó tár szolgált. (Összeállította: Gergely Attila rendőr alezredes, lektorálta Peredi Rezső rendőrezredes és dr. Turtegin Szergej rendőr alezredes.)”

[29] Kenedi, i. m. II. köt. 139.

[30] „Az igazságszolgáltatás működése a csonka vallomásokat koherens rendszerbe kényszeríti, előre megfontolt szándékot és csoportos szervezettséget tételez fel azért, hogy összefüggő történetet és magyarázatot sikerüljön találni. Charles Meier, Doing Justice, Doing History: Political Purges and National Narratives after 1945 and 1989. 9. Idézi: Mark Osiel, Mass Atrocity, Collective Memory, and the Law. Transaction Publishers, New Brunswick, 1997, 99.

[31] MOL. 288 fond. 1973. 5/609. ö. e. In: Kenedi, im. II. köt. 158.

[32] Erről az ismeretelméleti és módszertani problémáról egy más kor kapcsán ír Carlo Ginzburg, The Inquisitor as Anthropologist című tanulmányában. In: Ginzburg, Myths, Emblems, Clues. London, 1990.

[33] Kenedi, i. m. I. köt. II.

[34] In: Kenedi, i. m. I. köt. 137.

[35] MOL. 288. Fond. 1973. 36/1. ö. e. In: Kenedi, i. m. II. köt. 141.

[36] MOL. 288. Fond. 4/13. ö. e. In: Kenedi, i. m. I. köt. 73.

[37] 1956 Kézikönyve. Kronológia. szerk.: Hegedűs B. András, Budapest, 1996. 302.

[38] BM K. I. f. i. sz. In: Kenedi, i. m. I. köt. 85.

[39] BRFK. F. I. f. i.sz. 1-a 447/1972. In: Kenedi, i. m. II. köt. 121.

[40] BRFK Főkapitány Irattár f. i. sz. 111-080/1-1973. In: Kenedi, i. m.
II. köt. 152.

[41] BM Központti Irattár 1-5804/57. In : Kenedi, i. m. I. köt. III.

[42] MOL 288. Fond 1957. 47/719. ö. e. In: Kenedi, i. m. I. köt. III.

[43] Lásd: Kenedi, i. m. I. köt. 139–248.

[44] Belügyminisztérium Vizsgálati Osztály. Feljegyzés, Budapest, 1972. április 15. In: Kenedi, i. m. II. köt. 58.

[45] Kenedi, i. m. II. köt. 60.

[46] BM. II/5. f. aloszály. Adta : „Fikusz”, Vette:… In: Kenedi, i. m. I. köt. 273.

[47] BM. II/5. f. aloszály. Jelentés, Budapest, 1958. február 23. In: Kenedi, i. m. I. köt. 273-274.

[48] Kenedi, i. m. I. köt. VI–IX.

[49] Kenedi, i. m. I. köt. VI.

[50] Sir J. G. Frazer, The Golden Bough. A Study in Magic and Religion. Part II. Vol. 3. London, 1911. 318.

[51] „Warum sollte dem Menschen sein Name nicht heilig sein können. Ist es einerseits das wichtigste Instrument, das ihm gegeben wird, anderseits wie ein Schmuckstück, das ihm bei der Geburt umgehagen wird.” Bemerkungen über Frazers . (szerk. Rush Rees) Humanities Press, N. J. 1979. 5.

[52] Lásd például: Les fonctions mentales dans les sociétés inférieures. Paris, 1910. vagy La mentalité primitive. Paris, 1922.

[53] G. van der Leeuw, Phaenomenologie der Religion, Tübingen, 1933. 129.

[54] Frazer, im. 319–320.

[55] A történész számára a személynév különösen fontos kritikai eszköz. Jean Astruc 1753-ban a Genezisben előforduló Elohim és a Tetra grammaton megkülönböztetése segítségével igyekezett a Biblia első könyvének különböző forrásait egymástól elválasztani. (Jean Astruc, Conjectures sur les mémoires dont il paroit que Moyse s’est servi pour composer le livre de la Genčse. Paris, 1753)

[56] Saul Friedlander, When Memory Comes . New York, 1991. 94. o.

[57] Cobb, i. m. 8.

[58] Az MSZMP Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei. (szerk.: S. Kosztricz A.–Lakos J.–Némethné Vágyi K.–Soós L.–T. Varga Gy.) MOL, Budapest, 1993.

[59] Kótai Géza felszólalása a KB 1989. május 29-én megtartott ülésén. In: MSZMP KB 1989. évi jegyzőkönyvei. 1037.

[60] Kenedi, i. m. II. köt. 185. 1. jegyzet

[61] Lásd: II. köt. 278., 300., 309., 322.

[62] Intézkedési terv, 1989. május. In: Kenedi, i. m. II. köt. 267.

[63] Uo. 268., 271.

[64] BM III/III. Csoportfőnökség, Biztosítási terv. 1989. június 5. In: Kenedi, i. m. II köt. 316–317.

[65] BRFK III/III. osztály, Intézkedési terv. 1989. június 1. In: Kenedi, i. m. II. köt. 327.

[66] BM III/III. Csoportfőnökség, Intézkedési terv, 1989. május, illetve BM III/III. Csoportfőnökség Sajtóterv, 1989. május 19. In: Kenedi, i. m. II. köt. 268–269, illetve 280–281.

[67] In: Kenedi, i. m. II. köt. 309.

[68] Kenedi, i. m. I. köt. VII.

[69] Kenedi, i. m. II. köt. 365.

[70] Budapest, én. Kézirat.

[71] Kenedi, II. köt. 366.

[72] Nyilvánvalóvá vált, hogy Nagy Imre tetemétől el kell jutni a többi temetet len és elföldelt áldozathoz is. Az 1946 és 1962 közötti koncepciós perek felülvizsgálatára a Minisztertanács 1989. április 26-án bizottságot állított föl.

[73] A konverzió fordítva is működik. Ha a bűn és ártatlanság kérdéséről folytatott párbeszéd a mindennapi racionalitás szférájából átkerül a pártlogika rendszerébe, akkor nincsen menekvés. Lásd: Farkas és Kádár Rajknál. Az 1949. június 7-i beszélgetés hiteles szövege. Közli, Hajdú Tibor, In: Társadalmi Szemle, 1992. 4. szám. 70–89.

[74] Jegyzőkönyv a Politikai Bizottság 1989. június 13-án megtartott üléséről. In: Kenedi, i. m. II. köt. 350.

[75] Uo. 352.

[76] MOL 288. Fond. 1958. 5/65 ö. e. Idézi: Kenedi, im. II. köt. 245. 23. Jegyzet. Fock Jenő az idézett szöveget az MSZMP KB Nemzetközi, Jogi és Közigazgatási Bizottságának 1989. április 28-i ülésén mondta. In: Kenedi, i. m II. köt. 245.

[77] Jegyzőkönyv a Politikai Bizottság 1988. június 14-én megtartott üléséről. In: Kenedi, i. m. II. köt. 202.

[78] Emlékeztető a Nagy Imre és társai temetésének előkészítésére alakult ÁB operatív bizottság 1989. május 9-i üléséről. In: Kenedi, i. m. II. köt. 260–261.

[79] In: Kenedi, i. m. II. köt. 265.

[80] Uo. 265.

[81] Emlékeztető a Nagy Imre és társai temetésének előkészítésére alakult ÁB operatív bizottság 1989. május 15-i üléséről. In: Kenedi, i. m. II. köt. 278.

[82] In: Kenedi, i. m. II. köt. 385–387.

[83] In: Kenedi, i. m. II. köt. 241–242.

[84] In: Kenedi, i. m. II. köt. 387–388.

[85] In: Kenedi, i. m. II. köt. 385–386.

[86] „A barrikád mindkét oldala” itt nyilvánvaló utalás az MSZMP Politikai Intéző Bizottságának, a „Nemzeti Megbékélés Napjáról” készített állásfoglalás-tervezetére, amelyben az áll: „Az MSZMP Köz ponti Bizottsága javasolja, hogy állítsunk közös emlékművet mind azoknak, akik a két szembenálló oldalon politikai meggyőződésükért, vagy ártatlanul haltak meg 1956-ban és az után következő megtorlások során.” In: MSZMP KB 1989. évi jegyzőkönyvei. II. kötet, 1407–1408. Az állásfoglalás tervezetének vitája során, a KB 1989. július 28. ülésén fogalmazta meg Kovács László, későbbi külügyminiszter a rendszerváltás végső szakaszának hivatalos ars politikáját: „…kívánni valót hagy maga után a megfogalmazás… mert a másik oldal tulajdonképpen ez az oldal.” I. m. 1359.

[87] In: Kenedi, i. m. II. köt. 398–399.

[88] In: Kenedi, i. m. II. köt. 399.

[89] I. m., I. köt. I.

[90] Az értelmezés nem zárja ki annak lehetőségét, hogy számukra kedvezőbb történelmi körülmények között az állambiztonsági szervek ne használnák gond nélkül fegyvereiket. Ebből a szempontból érdemes a magyar fejleményeket az 1989. évi pekingi eseményekkel összevetni.

[91] Lásd: Jacques Derrida, Mal d’Archive: une impression freudienne. Édition Galilée, Paris, 1995. 1–2.

[92] A CIA hasonló operációiról lásd: Angus Mackenzie, SECRETS. The CIA’s War at Home. University of California Press, Berkeley, 1997.

• Befejezetlen jelen