Elena Stefoi

Nyomtatóbarát változat

Elena Stefoi: Ön szerint a gazdasági válság önmagában megmagyarázhatja azt a könnyedséget, mellyel nálunk fenn lehet tartani, illetve ki lehet élezni az etnikumközi ellentéteket?

Frunda György: Nem. A gazdasági helyzet egyike a legfontosabb összetevőknek, de nem az egyetlen. Legalább ennyire fontos a magyarságra vonatkozó ismeretek csaknem teljes hiánya. Emlékeztetnem kell önt arra, hogy tavaly készült egy felmérés, mely a román–magyar viszony eddig ismeretlen aspektusaira is rávilágíthat. A magyarellenes érzelmek azokban a románokban a legerősebbek, akik soha életükben, még a tévében sem láttak magyart, az újságokban viszont annál többet olvastak rólunk. És még valami: nagyon fontos volna, hogy a román iskolákban is tanítsák a magyarok, s ezen belül a romániai magyarok történetét. Ideje volna újra felfedezni azt az együttélést, mely közel 1000 esztendőre tekinthet vissza, még ha vannak is olyanok, akiknek ez nem tetszene. Nem tudom, hogy a dák eredet vagy 2000 éves román folytonosság teóriája milyen tényalapokon nyugszik. Erős fenntartásaim vannak. De nem ez a lényeg. A fontos az, hogy hosszú évszázadok óta, akarva-akaratlanul együtt élünk ezeken a tájakon, voltak helyi harcaink, nem a szó modern értelemben, nem nemzetek, hanem fejedelemségek között, a középkor törvényei szerint, de mégiscsak kijöttünk egymással. Az együttélés eme hagyományainak, a közös kultúrának a nem ismerete a legkomolyabb pszichológiai korlát, mely a kölcsönös megértés útjában áll. Sok román azt mondaná, hogy a „Pacsirta” színtiszta román alkotás, s a világ egyetlen más népénél sem lelhető fel. Nos, meg kell mondanom, hogy magyar változatban is ismert, s a zenéje is azonos. A Manole Mester című népballadának is van magyar változata: a Kőmíves Kelemen, s a Bárányka is fellelhető magyar változatban, ugyanazok a motívumok, ugyanaz a három pásztor…

Nézzen szét Európában, minden vonatkozásban felbukkan ma már a türelmesebb politizálásra való törekvés, a xenofóbia, a türelmetlenség elutasítása. És én azt hiszem, hogy ez az, amire Romániában a legnagyobb szükségünk lenne. A román iskolák tanulóinak még ma, 1997-ben is azt tanítják, hogy a magyarok a románok ellenségei. Még 1997-ben is! Hogy nyereg alatt puhítjuk a húst és így tovább.

A kérdés az, hogyan lehetne túllépni ezen az előítélet-gubancon, a türelmetlenségen. Hat év után, melynek során azért a többség és a kisebbség is megváltozott. Hogy mennyire változtunk jó, és mennyire rossz irányban, hogy a kétértelműségekből fakadó feszültségek vagy az ilyen-olyan komplexusok milyen mértékben alakultak át agresszivitássá az egyik oldalon, követelésekké a másikon, ez még elválik. Szeretném ha nagyító alá vennénk az utóbbi éveket, akár 1989-cel kezdődően. Ön azt mondta, hogy a magyarságnak fizetnie kellett naivitásaiért. Nekünk is fizetnünk kellett, még ha a magyar kisebbség ezt nem is hiszi el. Közös árat fizettünk, vagy külön-külön kellett fizetnünk? Szerintem nagyon fontos eldönteni, hogy megmaradunk-e annál a rögeszménél, hogy külön-külön kellett az árat megfizetnünk, hogy az egyikünk áldozata nagyobb, mint a másiké? Ez esetben ugyanis nemigen tudom: hol van az a feleút, ahol találkozhatnánk. Nem tartozik hozzá „a másik megismeréséhez”, melyről ön beszélt, ez a közös erőfeszítés is? Vajon a különbség kultuszát a nacionalisták nem azért eszelik-e ki, hogy aztán fegyvert kovácsolhassanak belőle?

Nem ugyanazt az árat fizettük. Van olyan ár, melyet mindkét közösségnek, a többségnek és a kisebbségnek is külön-külön kellett megfizetnie. S van ár, melyet valóban közösen kellett megfizetnünk. És itt a mindkét oldalon megtalálható jóhiszemű emberekre gondolok. Itt van például 1990 márciusa, Marosvásárhely. Februárban a helyi magyar közösség tüntetett. A város központjában tartott tüntetésen 100 000 magyar vett részt. Könyvvel és égő gyertyával. Csendes felvonulás volt, melyen nem kértünk semmi mást, mint a törvénytelenül megszüntetett kolozsvári Bolyai Egyetem újraindítását. Aztán következett március 15-e, melyet mi minden évben megünnepelünk. 1989 előtt is megünnepeltük. Nem a köztereken, hiszen azt nem lehetet, hanem belül, a lélekben. Ellátogattunk egymáshoz és ünnepeltünk, bár a Securitate még ezt is üldözte. Mindezt a politikusok, a tömegpszichológia szakemberei arra használták fel, hogy megrontsák a román–magyar viszonyt. A Securitate is ezt az ürügyet használta arra, hogy újraalakulásának feltételeit megteremtse. A közember hiszékenységét és jóhiszeműségét fordították ellenünk. Hogy egészen tiszta legyen, amit mondani akarok: Marosvásárhelyen békésen tüntettünk, a vásárhelyi román lapban azonban olyan cikkek láttak napvilágot, melyek azt állították, hogy a magyarok román diákokat gyilkolnak.

Mi történt tulajdonképpen? Térjünk vissza 1989 decemberéhez. (…) Az utolsó években a közé a néhány ember közé tartoztam, aki megengedhette magának, hogy szinte naponta kocsiba üljön. A havi benzinadag akkortájt 20 liter volt, nekem mint ügyvédnek volt pénzem arra, hogy benzint vásároljak, ha kellett, akár a hivatalos ár kétszereséért is. Megengedhettem magamnak azt a hatalmas luxust, hogy gépkocsin járjak! Egy kollégám, egy román kolléga, aki barátom is volt, Iacob Gherman odajött hozzám, s azt mondta: „Vigyél haza, légy szíves (a 200 000 lakosú városban mindössze 6 taxi fungált), mert szereztem karácsonyra 20 liter bort.” Megvárta, hogy befejezzem a tárgyalást, hazavittük a bort, megkóstoltuk. Egy adott pillanatban átjön az egyik – ugyanabban a háztömbben lakó – kolléganőnk gyereke, s azt mondja: „Ceausescu bácsit kifütyülték a tévében.” „No, no, nem ittunk mi annyit, nem lehet ez igaz”, bukott ki belőlünk, de azért csak bekapcsoltuk a készüléket, s azonnal megértettük, hogy a gyerek igazat beszélt. Egy félóra alatt összeverődtek az emberek, jöttek a szomszédok, románok, magyarok, mind értelmiségiek. Hárman ügyvédek voltunk, hárman orvosok, volt két mérnök is. „Valami történik.” Egyszer csak így szól az egyik orvos: „Gyertek, mert tüntetés lesz Vásárhelyen.” „Honnan a jóistenből tudod te, kérdeztem, hogy tüntetés lesz?” Ő azonban csak megismételte: „Tüntetés lesz, megvannak nekem az információim.” „Jó, mondtam, de először hazaviszem a kocsit.” (Daciám volt, voltam valaki!) Anyámmal laktam együtt egy családi házban. A ház és a járda közt jó méteres szintkülönbség volt. Mindig a kapu előtt álltam meg, kinyitottam a kaput, bementem, aztán visszacsuktam. Mikor kiszálltam a kocsiból, odajött hozzám egy hölgy, akit soha életemben nem láttam, s magyarul azt mondta: „Frunda úr, vigyázzon, mert keresi a Securitate.” Mire észbe kaptam, az asszony eltűnt, ott hagyott magamra. Bementem a lakásba, megpróbáltam telefonálni – a telefonokat azonban már kikapcsolták –, elmentem hát a leendő apósomékhoz, akik a Securitate utcájában, annak épületétől nem messze laktak. Az épületet már állig felfegyverzett katonák vették körül.

Mikor bementem volna apósomékhoz, egy lány, akit ismertem korábbról – s aki a közelben lakott és magyar volt – odakiáltotta nekem románul (evidens volt, hogy a szöveg a katonának szól): „Gyuri, kapok egy csókot tőled, ma van a születésnapom!” Odamentem hozzá, s mikor odaértem azt mondta: „Vigyázz, mert téged és Kincses Elődöt keresi a Securitate”. Megkérdeztem: „S te ezt honnan tudod?” „Beszélik a városban”– válaszolta.

Bemegyek apósomékhoz, elmondom, mi a helyzet, megkérem őket, hogy vigyázzanak anyámra, ha egyedül maradna. Én elmegyek a lányuk után. Ő akkor a remetei körzetben volt körorvos Gyergyószentmiklós mellett.

Odahaza már nagy tömeg volt a ház előtt, attól féltem, hogy nem tudok majd kijönni, és valóban letartóztatnak. Visszamentem hát a kollégámhoz, Iacob Ghermanhoz, s azt mondtam neki: „Jack, keres a Securitate, megmondták nekem. Maradhatok nálad, vagy nem?” „Hogyne maradhatnál, maradj – mondta. – Maradj csak nálam, én megvédelek...” Este fél tízig-tízig maradtam, akkor már hallatszottak a fegyverek. Hatan haltak meg akkor Vásárhelyen. Ágyúból is tüzet nyitottak. Kockázatos volt, de átmentem a kocsival a városon, s ki is jutottam Remetére. Ott töltöttem az éjszakát (…)

22-én Remetéről Szováta felé indultunk haza. Izgatott várakozás töltött el, friss hó esett, azon töprengtünk milyen karácsonyunk is lesz. Útközben levágtunk két kisebb fenyőfát, hogy hazavigyük Vásárhelyre. Mikor megérkeztünk Szovátára, a barátom (aki a Hotel Sovata shopjában dolgozott) bekapcsolta a tévét, s mi megláttuk Dinescut, a közismert jelenetet. Jellemző az emberek lelkiállapotára, hogy felugráltunk, összecsókolóztunk örömünkben, sokan sírtak is, de az egyik igazgató felesége azt mondta: „Vigyen el titeket az ördög, keserves ára lesz ennek!” Elrohant, de minket továbbra is elkápráztatott az, amit láttunk...

Aztán hárman-négyen is beültünk a gépkocsikba és elindultunk Vásárhely felé. Szováta és Vásárhely között 90 százalékban magyarok által lakott falvak sora húzódik. Megható volt látni, hogy az öregek, magyarok természetesen, román zászlóval a kezükben, románul és magyarul köszöntöttek bennünket: „Szabadság!”, „Le Ceausescuval!”, „Megszabadultunk a zsarnokságtól!”, vagyis az akkor divatos jelszavakat. Az eufória, az érzelmek országszerte azonosak voltak.

Vásárhelyre érkezve ugyanezt a román–magyar testvériességet találtuk. Az ortodox pópa, a katolikus és a református pap együtt, mindenki a saját nyelvén és a saját hite szerint tartotta a szertartást. Ha egy román beszélt, utána egy magyar következett, senkinek eszébe sem jutott sértegetni, vagy megsértődni, mert a másik, mondjuk, magyarul beszél.

Ez történt 1989 decemberében. Alig három hónap múlva március 20-án románok és magyarok gyilkolták egymást Vásárhelyen. Mi sem érzékeltethetné szemléletesebben ama „berlini fal” mentalitásnak a hatalmát és veszélyességét, melyet a lelkekben az évtizedek során emeltek, s melyet krízishelyzetekben olyan hatásosan ki lehetett aknázni. S milyen cél érdekében! Emlékeztetnem kell arra, hogy december utolsó napjaiban, a Nemzeti Megmentési Front dekrétumban szüntette meg a Securitatét, s tagjait a hadsereg felügyelete alá helyezte. A Securitaténak nyomós érvekre volt szüksége ahhoz, hogy újjáalakulhasson.

Azaz, hogy igazolja a múltját, sőt a jövőjét.

Pontosan. És mi lehetett volna erre alkalmasabb, mint az állítólagos magyarveszély! Igaz, Szatmáron március 15-én valóban kibontottak egy magyar zászlót is. A tévé már Magyarország zászlajáról beszélt. Vásárhelyen azt a tüntetést teljesen félremagyarázták. Azt mondták a parasztoknak, hogy a vásárhelyi városházán magyar zászló lobog, hogy egyetemistákat ölnek, hogy a magyar vandálok levagdosott román fejekkel futballoznak. Ezeket a képtelenségeket nagyon komoly emberek írták le, akik később aztán az Egységpárt szenátoraiként vagy képviselőiként a törvényhozásba is bekerültek, olyan elvtársak, akik korábban évtizedeken át az RKP KB tagjai voltak.

A jóhiszemű tévénéző könnyen manipulálható, s a manipulációk mindenütt hatásosak. De 1990 után a politikai elit, a „jó társaság” tagjai is ugyanúgy bedőltek a diverziónak, mint az utca embere. Miben látja ennek a magyarázatát?

Mindez igaz. És meg van a magyarázat is: 1990 márciusának magyar politikai személyiségei kezdők voltak a politikában, korábban nem nagyon politizálhattak. A szó nemes értelmében mindannyian naivak voltak. Azt mondták: „Uraim, elég tudatában lennünk az igazunknak, Ion és János bármilyen bonyolult kérdésre megtalálhatja a megoldást.” Annál is inkább, mivel abban az időben sok román értelmiséginek is az volt a véleménye, hogy ismét létre kell hozni a magyar egyetemet, vissza kell állítani a magyar oktatási rendszert és így tovább. Ezért volt sürgető szükség az etnikumközi konfliktusra. A Securitatét újra kellett indítani, s ehhez félre kellett állítani azokat a román politikai vezetőket, akik, elvileg legalábbis, képesek lettek volna a román–magyar kérdés megnyugtató rendezésére, még azelőtt, hogy erőfeszítéseik esetleg sikerrel járhattak volna. A jóhiszemű embereket félreállították – én azt hiszem például, hogy a kisebbségi követelések vonatkozásában Mazilu* is jóhiszemű volt –, de nem csak őket, egy kalap alatt félre kellett állítani azokat a politikai ellenfeleket is, akik ismerték a demokráciát és demokratizálni akarták az országot, még ha a kisebbségi kérdésben nem is volt átgondolt álláspontjuk.

Ebben a konfliktusban a Securitate különböző irányzatai, a nacionalisták és az européerek közti harc is felszínre tört? Úgy véli, hogy forradalom után a nacionalisták győztek, éppen mert a forradalomban az européerek kerekedtek felül?

Az én szájamból szeretné hallani a saját véleményét. Így van. Önnek tökéletesen igaza van. A döntés valamikor december és március, egészen pontosan december–február között, legalább egy hónappal a konfliktus kirobbanása előtt megszületett. A nacionalizmus fegyverét használták arra, hogy kikényszerítsék akaratukat. A küzdelem már januárban, az ellenzék nagy bukaresti tüntetései után jól érzékelhető volt. Világosan körvonalazódott a demokratikus európai szárny – amely a jogállam alapelveinek kialakítására, az emberi jogok tiszteletben tartására törekedett – és a másik szárny, az emberarcú szocializmus híveinek tábora, akik az előbbiek hatalomból való eltávolításában voltak érdekeltek. A román–magyar konfliktus kirobbantásával sikerült is elérniük céljukat.

1991 szeptemberében vagyunk. Ezt a pillanatot a hatalom, az ellenzék öntudatlan közreműködésével a demokratikus fejlődés megakadályozására használja fel... Lehet, hogy a magyar kisebbség nem is volt egyéb, mint a csalétek a csapdában, melynek segítségével ki lehetett zökkenteni a túlságosan nekilendült demokratikus változási folyamatot, meg lehetett torpedózni a normalizációt.

Azt azért nem kéne elfelednie, hogy a normalitás elképzelhetetlen lett volna a román–magyar viszony rendezése nélkül. Mert az 1990-es év Romániájában lehetetlen volt megoldani a nemzet sorskérdéseit anélkül, hogy megoldást találtál volna a román–magyar kérdésre. Ez volt a legérzékenyebb pontja a belpolitikának. 1991 szeptemberében ugyanazt a nacionalista fegyvert most már a társadalmi kérdések úgymond megoldása érdekében vetették be. Ebben egyet kell értenie velem.

De milyen kérdéseket sikerült megoldani ebben az időszakban a magyar–román kérdés megoldásának elmulasztása árán? Épp arra használták a román–magyar kérdést, hogy számos más „feszültség” és „konfliktus”, köztük a gazdaságiak megoldását elodázzák.

Ismét emlékeztetnem kell. December utolsó napjaiban a demokratizáció és a régi struktúrák eltakarítása szinte lavinaszerűen következett be. Pillanatok alatt összeomlott minden, ami szocialista volt: 1989 utolsó napjaiban néhány dekrétummal az alkotmányt hatályon kívül helyezték, az intézményeket felszámolták. A Nemzeti Megmentési Front Tanácsa a francia forradalom parlamentjére emlékeztetett, mely felfalta önnön gyermekeit. Tele volt ez a Tanács naivitással. Azt hittük, hogy föl lehet számolni a régi, sok évtizedes múltra visszatekintő intézményrendszert anélkül, hogy új intézményeket állítanánk a helyükbe. A neokommunista garnitúrának, mely az általa végrehajtott puccsal meg akarta ragadni a hatalmat, blokkolnia kellett a demokratizálási folyamatot. Az elvtársak nagyon jól megtanulták a leninizmust: a láncot ott kell elszakítani, ahol a leggyengébb. És hol volt a leggyengébb? A román–magyar kapcsolatok, a nacionalizmus láncszeménél.

Nem hiszem, hogy ez a láncszem lett volna a legsebezhetőbb, de azt én is hiszem, hogy ez volt az egyetlen mely valóban alkalmas volt a provokációra. Az oroszellenesség formulája már nem lehetett volna hatékony.

Pontosan. (…) A cél az volt, hogy az emberek figyelmét a helyzet normalizálására tett erőfeszítésekről, az ellenzékkel való kiegyezésről, az úgynevezett „magyar veszély”-re tereljék.

Miért volt ennyire könnyű? Hogyan jöhettek mintegy „rendelésre” a reakciók? Itt megnyomták a gombot, és túlfelől kigyúlt a lámpa. Az RMDSZ létrehozásának pillanatától minden szinte előre kidolgozott terv szerint alakult. A konfliktust mintha beprogramozták volna, láncreakciószerűen terjedt tova, hogy szolgálja azokat, akiknek az ilyesmi érdekében állt. Lehet, hogy sok politikus színre se léphetett volna ezek nélkül az irányított-kiprovokált reakciók és ellenreakciók nélkül. Mi késztette arra a magyar kisebbséget például, hogy olyan szolgálatkészen, alázatosan a Securitate által előírt reakciókat szolgáltassa, ahogyan – ha óhajtja – a bukaresti elitértelmiség is a Securitate által sugallt reakciókat szolgáltatta például a fiatalok Egyetem téri tiltakozó akciói kapcsán. Gyakorlatilag ugyanannak a megtévesztésnek estek ők is áldozatul. Mi késztette arra a magyarokat, akiket kisebbségi helyzetük elővigyázatosabbakká tehetett volna, hogy a demokratikus folyamat ellen fölhasználható segédcsapatokká váljanak? Egy ideig legalábbis mindkét oldal szolgaian teljesítette „kötelességét”. Ön azt válaszolhatja erre, hogy a magyaroknak kezdetben nem voltak politikusaik. De elég volt egyetlen hógolyó, hogy a lavina elindulhasson. A „felvilágosult” többségnek sem voltak politikusai. Mi is, önök is, elvileg ugyanazt az utat jártuk be. Emberek, akiknek látniuk kellett volna, nem voltak képesek látni, mert meggyőződéseik elvakították őket, az „ideálok” – ellentétes irányból bár – a türelmetlenségbe tereltek mindannyiunkat…

Sokakat sikerült félrevezetni, mert jóhiszeműek, s ebből következően manipulálhatóak voltak. A háttérben az működött, amit én a „magyarellenesség berlini falá”-nak nevezek. Nagyon könnyű volt a közvélemény román alakítóit is félrevezetni. Mentalitásuk ugyanis a '89 előtti periódusban alakult ki, ez a mentalitás a későbbiekben módosult, de nem változott alapvetően. Közvetlenül '89 után roppant egyszerű volt manipulálni a közvéleményt, főként ha rendelkezésedre állt egy légiónyi szakember is, akinek ez volt a mestersége: a tömeglélektan. Az RMDSZ létrehívását azonnal követte a Vatra születése. Nekem meggyőződésem, hogy a Vatra tagjai közt sok jóhiszemű ember is található, olyan emberek, akiktől lényegében idegen a nemzeti türelmetlenség, akik jól kijönnek, gyakran barátkoznak is magyar szomszédaikkal, de a Vatra fedőernyője alá rengeteg volt szekus is befurakodott, akik a szervezetet az etnikumközi konfliktusok szítására használták fel.

Nem ugyanez történt az RMDSZ-ben is? Mi a különbség?

Nehéz lenne megmondani. Talán a magyar közösségben is voltak ilyen emberek, de én egyet sem ismerek, bár 1990 óta egészen jól ismerem a magyar értelmiségi elitet. Vannak olyanok, akikkel nem értek egyet, másként ítélem meg a politikai, a társadalmi, a nevelési kérdéseket. Olyan emberekkel azonban nem találkoztam, akikről azt mondhatnám, hogy a Securitate emberei, akiket azért szivárogtattak be közénk, hogy az ő provokációiknak alájátsszanak. Nem zárhatom ki, hogy ilyen eset is van, én azonban nem tudok róla.

Föltettem a kérdést, Ön azonban megkerüli: vajon a magyar kisebbség nem reagált inadekvát módon, azaz épp úgy, ahogyan azt a nacionalisták elvárták tőle? Ha elfogadjuk a feltevést, hogy olyan stratégiáról van szó, amely mind a két félnek károkat okozott, hol van az az ellenstratégia, mellyel a szembenálló felek valamelyike is megkísérelte volna meghiúsítani az ellene irányuló akciókat? Ha mi akkor békülünk meg, és akkor esünk egymásnak, amikor a szekusok akarják, akkor el vagyunk veszve – autonómiával és autonómia nélkül, véleményszabadsággal és anélkül. Hogyan szabadulhatnánk meg a türelmetlenségtől, ha ezeknek az éveknek a politikai fejlődése továbbra is a provokációkra való esztelen reagálásainkon alapulhat?

Már leszögeztem, hogy szerintem 1990 után mindkét felet, a magyart is és a románt is a Securitate, illetve azok a politikusok manipulálták, akik saját érdekükben a Securitaténak utasításokat adhattak. A mai helyzet azonban nem ugyanaz. Az elmúlt hét esztendőben megváltozott a románok és a magyarok mentalitása is. A románok már a magyarokat sem látják feketébbnek az ördögnél. Még ha szenteknek nem is látnak bennünket. Van azonban egy árnyalati különbség. Ma, 1997-ben, alig hinném, hogy lehetséges volna a libánfalviakat Marosvásárhelyre hozni, s kövekkel, botokkal harcba vinni őket, merthogy a magyarok el akarják rabolni Erdélyt.

A bukarestieket sem lehetne már rávenni, hogy tapsoljanak a bányászoknak.

(…) A mentalitás változott. A hétéves parlamenti gyakorlat nem volt teljesen hiábavaló. Az állami televízió, melynek megvannak a maga fogyatékosságai, s mely egyértelműen Iliescu-párti volt, időközben kemény versenytársakra akadt a magántévékben, melyek az alternatív vélemény kinyilvánítására is lehetőséget teremtettek. Mi magunk is sokat tanultunk egymástól, egyéniségünk a demokratikus konfrontáció folyamataiban is formálódott. Ami pedig a románok és a magyarok közötti kapcsolatokat illeti, nem hiszem, hogy 1991-ben vagy 1992-ben az RMDSZ állíthatott volna saját elnökjelöltet. Vagy ha megtette volna, azzal csakis kárt okozhatott volna önmagának. Az emberek mentalitása változik. De nem kevésbé fontos az sem, hogy Románia bekerült az Európa Tanácsba, kapcsolatokat épített ki a demokratikus államokkal – mondjuk ki tisztán, Románia gazdaságilag nagyon erősen, kényszerítően érdekelt ezekben a kapcsolatokban –, és létrejött az a politikai osztály, mely a román társadalom alapvető kérdéseinek realista megoldására törekszik.

Az 1996-os hatalomváltás a többség-kisebbség viszonyában beállt változás eredménye, vagy pusztán a szavazótestület változtatás utáni vágyának kifejeződése? Újabb szakaszba léptünk, azt jelentené ez, hogy a dolgok az utóbbi hét évben mégiscsak jó irányban haladtak?

Fékekkel, korlátokkal, akadályokkal…

1992-től kezdődően a magyarellenes politizálás a hivatalos politika szintjére emelkedett. Mi volt az RMDSZ szerepe ezekben az években? A szembenállás időnként aberrációkat eredményezett, lehet, hogy a román törvények többsége jobb lenne, ha nem folytonosan „a magyarok ellenében” szavazunk. A magyarokkal viaskodtunk, amikor jóváhagytuk az alkotmányt, a magyarokat győztük le, amikor a privatizációról döntöttünk, a magyarokkal álltunk harcban, mikor az oktatási törvény megszületett…

Mindig, ha valami fontos törvényről volt szó…

A többség és a kisebbség rögtön ellenkező irányokba lendültek, ha törvényes szabályozásról volt szó, így vagy úgy mindannyian csapdába estünk. Most, hét esztendő múltán kiderül, hogy ezeknek a mesterségesen fenntartott ellentéteknek semmiféle hatásuk nem volt…

Már hogyne lett volna. Ha nem lett volna semmi hatása, a román alkotmány ma sokkal jobb lenne, mint jogász mondom önnek, hogy elég lenne az alkotmányban öt pontot módosítani, plusz az etnikai közösségekre vonatkozó passzusokat, s máris kitűnő alaptörvénnyé válhatna. Más lenne a privatizációs törvény, túllennénk már a privatizáció első megrázkódtatásán, ami a jövő héten kezdődik, hét esztendővel ezelőtt érhetett volna véget. Hét évvel ezelőtt a lej–dollár árfolyamot 100 lejen stabilizálhattuk volna, ma aligha sikerülhet 7000 alatt, de lehet, hogy 10 000 alatt sem. Mára a mezőgazdaságot teljes egészében privatizálhattuk volna, a turizmus is megbízható alapokon nyugodhatna. Ez lett volna az eredménye annak, ha a sajtó és kormányzat nem tartja fenn mesterségesen a magyarellenes hangulatot, ha a legfontosabb fordulópontokon, a legfontosabb törvényekről való szavazás során a nacionalisták nem jöhetnek elő a magyar veszély fantomjával. Mert 1990 és 1996 között, valahányszor csak fontos törvény került a terítékre, a nap – ez az állításom a jegyzőkönyvek alapján könnyűszerrel ellenőrizhető – mindig a magyar veszély fantomjának felrajzolásával kezdődött. Elégséges volt, ha két részeg összepofozkodott Csíkszeredán, Udvarhelyen, vagy valamelyik magyar faluban, hogy a kérdés mint a nemzeti identitás végveszedelme jelenjen meg. Elegendő volt a budapesti rádió egy kijelentése, vagy egy New Yorkban élő magyar nyilatkozata, s a parlament szószékéről máris beindult a magyar irredentizmus elleni küzdelem gőzhengere. Ez volt a reform megállításának és jogállam kialakítására tett erőfeszítések befagyasztásának egyik legfontosabb stratégiája. És sajnos nagyon is hatásos volt, következményeit az állampolgár, minden román ember életkörülményeinek alakulásán is nap mint nap lemérhette.

Igen, a közember drágán fizette meg, létezik azonban egy – szűk – réteg, mely a stagnálásból minden vonatkozásban hasznot húzott. Vajon azok, akik politikai, gazdasági, vagy pénzügyi érdekből éveken át táplálták a magyaroktól és a reformoktól való félelmet, rájöhettek volna időközben, hogy nekik maguknak kell feszültségmentesíteniük az etnikumközi viszonyokat?

Nem. Ezek véleményem szerint a jövőben is újabb és újabb kísérleteket tesznek a feszültségek felszítására. Ilyen szempontból tünetértékű az exelnök Ion Iliescu magatartása az elnökválasztás második fordulójában. Ő eltökéltebben vetette be a nacionalista fegyvert, a magyar veszély argumentumát, mint akár Funar pártja a parlamenti választásokon. Ez a tény, úgy vélem, önmagáért beszél.

Igen, de a lehető legostobább módon tette, önnön politikai érdekei ellenében.

Nincs nagy jelentősége annak, hogy hogyan, maga a tény a sokatmondó, az, hogy a döntő pillanatokban újra és újra ugyanazokhoz az eszközökhöz térnek vissza. A lényeg az, hogy a jövőben is ugyanezt fogják tenni, a lényeg az, hogy a románoknak ezt tudni kell, hogy ne mehessenek ismét lépre. Az, amit ön korábban mondott, hogy ugyanis Iliescu az erdélyi románok szavazataival veszítette el a választásokat, kétségtelen igazság.

Sőt Iliescu az egyetlen értelmes dolgot tagadta meg, amire éveken át törekedett, érvénytelenítette azt a hatalmas érdemet, hogy ő kezdeményezte és támogatta a román–magyar kiegyezést.

Igen, a nemzeti kiegyezés, melyről szerette volna elhitetni, hogy valóban akarja, és mellyel elnöki pályafutása végén szembefordult. Ezt azonban tanácsosai sugalmazására tette, akik arról szerették volna meggyőzni, hogy ha ismét beveti a magyar fegyvert, sikerül megszereznie Funar erdélyi szavazatait. De nem ez történt! Azok az erdélyi románok, akik közvetlen kapcsolatban vannak a magyarokkal, és nem csak az erdélyi magyar kisebbséggel, hanem magyarországiakkal is, akik üzletet kötni jönnek, vagy akikkel Magyarországon kerülnek kapcsolatba (románok milliói látogatnak ma már évente Magyarországra), rájöttek, hogy mindebből semmi sem igaz.

Sok sloboziai vagy brailai magyarfaló is rájött már erre.

Ebben már nem lennék annyira bizonyos. Nem tudom. Nem vagyok meggyőződve.

Ha nem így lett volna, a választási arányok is mások lennének. Mindenesetre a korábbi kormányzat képviselőinek kalkulusai alapjaiban bizonyultak téveseknek, vagy azért, mert egyes vezetők az erdélyi románok nacionalizmusára alapoztak, vagy azért, mert az ország más tájain élők félelmeire spekuláltak. „Elveszítjük a magyarokat, de megnyerjük a tömeget”– úgy tűnik, ez volt a fejükben, de a fegyver éle időközben kicsorbult, s ezt ők nem vették észre.

A fegyver azonban ma is létezik. A csatabárdot indián rítus szerint egyelőre elásták, de csak azért, mert ebben a pillanatban nem lehet hatásosan forgatni. Hogyan áshatnánk el véglegesen? Ez a nagy kérdés. Mit tehetünk, hogy a nacionalizmus fegyverét a jövőben többé senki ne áshassa elő? Csakis a Románia és Magyarország közti partneri viszony elmélyítése segíthet ebben. Nem tartja kielégítőnek a választ?

Nem, mert politikai vagy diplomáciai szinten, a kétoldalú tárgyalások szintjén a dolgokat éppoly mesterségesen, éppoly hamisan „meg lehet oldani”, mint az ún. szocializmus éveiben. A kisebbség és a többség azonban marad, függetlenül attól, hogy Budapesten Horn és Bukarestben Ciorbea kormányoz-e vagy sem. Kevesen hiszik úgy, hogy amit az államközi kapcsolatokban dobra vernek, annak az egyének közti viszonyok szintjén is megvan a megfelelője. Ma megköthetünk egy államközi szerződést, egy holnapi választási kampányban azonban politikai, konjunkturális megfontolásokból mindkét fél az ellenkezőjét vallhatja. A kérdés számomra továbbra is az: vajon e fegyver újraélezéséhez nem járul-e hozzá mind a két fél? A mi nacionalistáink sikeressége nem annyira a szélsőségek vagy túlzások iránti érzékenységen múlik, hanem a folytonosan frusztrált reakciókon, a provokációkra való beteges érzékenységen. A politikusoknak jobban kéne tudniuk, mint a közembernek – a magyarnak vagy a románnak –, hogy a provokáció a politikai fegyvertár része. Bizonyos politikusok gyakorta csak a provokációkra képesek reagálni, hogy aztán az ellentábor a provokációra adott válaszra válaszoljon. Óriási a kockázata annak, hogy ez a bűvös kör előbb-utóbb szembenállásba, túlzott gyanakvásba, kölcsönös sértegetésbe torkollik.

Milyen mértékben, milyen okokból csökkent a provokációkra való érzékenységünk? Nem lenne nehéz elkészíteni a nyilatkozatoknak és ellennyilatkozatoknak azt a leltárát, mely a konfliktuális helyzetek tartósításának forgatókönyvét modellezné. E reakciók – pozitív visszacsatolás logikája szerint alakuló – láncolata teszi lehetetlenné, hogy a közvélemény az adott témákat a jelentéktelen kérdések sorába utalja. Talán éppen emiatt jelentették ki a kisebbségek iránti nyitottságukról ismert román politikai elemzők a két választási forduló között, hogy „Az RMDSZ soha nem kerülhet kormányzati pozícióba.” Többeket közülük magam kérdeztem meg: mire alapozzák ezeket az állításaikat? A válasz mindig egy másik kérdés volt: „Hogyan, egy olyan politikai alakulat, mely nem szavazta meg az alkotmányt és nem szavazta meg a román–magyar alapszerződést, kormányozhat Romániában?”

Az is kérdés persze, hogy az RMDSZ hány vezetője hitt valóban a kormányban való természetes, demokratikus, tehát zsarolástól, kétes értékű nyomástól mentes részvétel lehetőségében. A mentalitások elavultsága nem csak a többség privilégiuma, a magyarok körében is virulens a folytonos gyanakvásból fakadó tehetetlenség, az általánosításra való hajlam, az előítéletes gondolkodás kényelme, mely szerint a románok blokkban sovinisztáknak, antidemokratáknak, nacionalistáknak minősíthetők.

Vagy nem így van?



Egy pillanatig sem állítottam, hogy ne lenne így.

Én nem ismerem a magyar elitet. Nem tudok magyarul, nem tudok olvasni ezen a nyelven, tehát önöktől eltérően, hátrányos helyzetben vagyok. Nem tudom, hogyan is állnak a dolgok valójában, de azt azért nehezemre esne elhinni, hogy az egyik fél egészében toleráns, tiszta és demokratikus, a másik oldal meg a kisebbségekhez való viszonyában folytonosan zavaros, lobbanékony, és kiegyensúlyozatlan.

Ilyesmit soha nem állítottam. A magyar közösségnek is, akárcsak a románnak, vannak erényei és hibái, s a román közösségben fellelhető túlzások valamilyen formában a magyar közösségben is fellelhetők. A romániai magyarok parlamentjében az RMDSZ Szövetségi Képviselőinek Tanácsában vannak emberek, akik ellene voltak, és ma is ellene vannak a kormányban való részvételnek. Ők azt állítják, hogy ezzel a lépéssel föladjuk az autonómiára vonatkozó igényünket, hogy a közösség legképzettebb emberei a román hatalom szolgálatába állnak, s ezzel saját esélyeinket rontjuk, röviden, a kormányzásban való részvétel értelmetlen dolog. Mellettük azonban ott van a másik, az általam racionálisnak nevezett szárny, melynek az a véleménye, hogy ha valóban ki akarjuk vívni a jogainkat, erre nincs más lehetőségünk, mint a demokratikus kormányzásban való részvétel – igaz, nem bármilyen koalíció keretében és nem mindenáron. Egy demokratikus kormányban azonban részt vehetünk, sőt részt kell vennünk. Mi, azok, akik megpróbáltuk befolyásolni a Szövetségi Képviselők Tanácsának és a magyar közvéleménynek a döntését, meg vagyunk győződve róla, hogy ez az az út, amely valóságos egyenjogúsághoz vezet. Közvélemény-kutatást is végeztettünk. A megkérdezettek 90 százaléka helyeselte a döntést (a választások előtt novemberben csak 76 százalék vélekedett így). Az elmúlt hat évben az RMDSZ, amely a romániai magyarok jogainak védelmére alakult, olyan politikai erővé vált, mely alkalmas arra, hogy kivezesse Romániát a válságból. Ha elolvassa választási programomat, s megnézi, hogy mit tűzött ki célul a Ciorbea-kabinet, látni fogja, hogy ugyanazokat a gazdasági eszközöket jelöljük meg. A különbség az, hogy én ezeket az irányelveket még 1996 szeptemberében-–októberében megfogalmaztam. Az alternatívát ezért is tartom reálisnak, hiszen a legtöbb ponton módszerekben, felfogásban és célokban nagyon közel állunk egymáshoz. Mi sem bizonyíthatná világosabban, hogy mi nem csak az ország polgárainak érezzük magunkat, de gondjait is azzal a felelősséggel vállaljuk, mint a többségi nemzet legjobbjai. A jogainkról azonban nem mondhatunk le, azokat közösségünk természetes, elidegeníthetetlen tulajdonának érezzük, s úgy véljük, előbb vagy utóbb mindenképpen kijárnak majd nekünk.

Fordította Bíró Béla

* Románia 1989 előtti ENSZ képviselője, aki Ceausescuval összeütközésbe került, s aki így közvetlenül a fordulat után Iliescu egyetlen komoly ellenlábasaként jöhetett számításba, de akit Iliescunak hamarosan sikerült diszkreditálnia, s eltüntetnie a politikai küzdőtérről.

• Befejezetlen jelen