[1]
1964. június 28-án a Népszabadság rövid tudósításban számolt be arról, hogy Nagy Sándor írót három év börtönre ítélték izgatás és illegális szervezkedés vádjával. Az 1922-ben Nagybaracskán, szegényparaszti-kubikos családban született író eszmei értelemben meghökkentően kurta utat bejárva lett a hatalom kedvencéből a hatalom börtönének lakója.
Nagy Sándor 1952-ben kapott Sztálin-díjat a Megbékélés című elbeszéléséért. A korabeli kritikák szerint a magyar faluról, a szegényparasztokról, illetve a szövetkezetért folytatott küzdelmükről szóló elbeszélései tették méltóvá a magas „irodalmi” kitüntetésre. „A mai magyar falu életéről fest meggyőző, igaz képet, művészien ábrázolva a szövetkezeti parasztok harcát a szocialista gazdaság megteremtéséért” – így a Szabad Nép méltatása. „Csak a Szovjetunióban, hadifogságomban kaptam vissza emberségemet, s itt kaptam kulcsot a leninizmusban a világ, az élet értelmének, szépségének megismeréséhez… Iskolám volt a hadifogság! Ott kezdett formát kapni bennem az az anyag, amit a nagybaracskai kubikosok között kanális munkákon apám elbeszéléseiből magamba szívtam” – nyilatkozta az író a díj átvétele alkalmából. „Én édesanyámnak érzem a hazai föld mellett a Szovjetunió földjét is, mely járni tanított, betegségeimből kigyógyított, és édesanyámnak a szovjet népet, és aki a legdicsőbben megtestesíti: Sztálin elvtársat, aki nevelt, nevel, aki írni tanított!…”[1]
Nagy Sándor, a helyzetet tökéletesen félreértve, lelkesen fogadta az 1956. október 23-i tüntetést. Még 1957 februárjában is „népfölkelésről” ír a Népakaratban: „Miért harcoltak a kommunista írók? Azért, hogy a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusa által megfogalmazott hibákat kiküszöböljük a mi pártunk életéből is, ezért akartuk leváltani a politikai erkölcsében züllött hatalmi klikket.” Nagy Sándor a Nagy Imre-csoport tevékenységével kapcsolatban az ekkor már politikailag idejétmúltnak számító „jóindulatú” értelmezést hangoztatta: „…a Nagy Imre csoport kommunistái objektíve, jó szándékuk ellenére az ellenforradalom győzelmét készítették elő”.[2] Az alternatív verzió szerint az október 23-i tüntetés nem a proletárdiktatúrát akarta megsemmisíteni, hanem azt megerősíteni úgy, „hogy a munkások, parasztok, becsületes kisemberek szabad aktivitását s a pártbeli demokráciát fejlesszük. Ez volt a népfölkelés követeléseinek valóságos politikai tartalma is – csak a nemzetközi és hazai reakció igyekszik másnak feltüntetni. Nem forradalom volt ez tehát (marxista–leninista fogalmak szerint a társadalmi minőségi változásokat létrehozó népmozgalmakat nevezzük annak), hanem a rossz elleni lázadás, amelyet végül is az ellenforradalom fogott a szekerébe.”[3] Az ekkor már eretneknek számító nézeteket a párt felső vezetése nevében Köböl József – nyilvános önkritikának és hűségnyilatkozatnak is beillő – válasza tette helyre a Népszabadság március 5-i számában.[4]
1961-ben megjelent A szabadulás napja című elbeszéléskötete, amelyről a Kortárs és a Tiszatáj is méltató kritikát közölt B. Nagy László, illetve Kovács Sándor Iván tollából. 1962 elején bekapcsolódott az Élet és Irodalom hasábjain folyó „vitába” a „parasztábrázolásról”. A vita kiindulópontja Tóth Dezsőnek a népi írók, elsősorban Veres Péter ismételt megregulázására szánt iránymutató vezérfonala volt a Kortárs 1961. novemberi számában. Nagy Sándor Korszakhatár és parasztábrázolás[5] című írásában viszont azt kifogásolta, hogy Tóth túlságosan „irodalmiasan” közelítette meg (pontosabban: kerülte meg) a fő problémát. „Tolsztojt lehet a művészetéből, esztétikájából kiindulva is magyarázni, de sokkal jobb úgy, ahogy Lenin tette, a valóság, a forradalomhoz való viszonya szempontjából.” A marxizmus törvényszerűségeinek felismerése óta értelmét vesztette objektíve haladónak nevezni Balzac vagy Tolsztoj realizmusát – folytatódott a gondolatmenet –, hiszen ma már mindenki számára világos kell legyen az, ami őelőttük még homályban volt. Fölösleges tehát a mellébeszélés. A pártos irodalom számonkérése nem elvont esztétikai kérdés volt. A „paraszti végcél”, a parasztság „emberré” válása nem más, mint a „parasztság nagyüzemi mezőgazdasági munkássá” válása. A parasztság ugyan általában uralkodó osztály – írja a parasztíró –, „de csak az ipari munkásosztállyal szövetségben az.” Furcsa helyzet: miközben a hatalom az író által is számon kért régi kommunista doktrína szerint eljárva éppen a szövetkezetesítés befejezésén fáradozik, az író szemére veti, hogy nem vallja meg nyíltan, miért is teszi azt, amit tesz. Az „elvi engedmény mézesmadzagja”: szemérmes hallgatás a végcélról. „Pedig ma már nincs szükség a régi értelemben vett »népfrontos« hozzáállásokra, hiszen a pártonkívüliek legtöbbje is marxista igénnyel szól a kérdésekhez, s a párt ideológusaitól ugyanezt várja” – dorgálja meg Nagy Tóthot.
Néhány passzussal odébb világossá teszi, mit is várt és remélt volna az '56 utáni rendszertől. „Az új életérzés azokban a fiatalokban jelentkezik, akik ugyan nem terheltek az öregek avatag problémáival, de ugyanakkor el akarják sajátítani a valóságos forradalmi tapasztalatokat, hogy a burzsoá maradványokat eltakarítva, a jórészt ezekből származó terheltségektől (szektásság, revizionizmus, élősdiség stb.) a forradalmat megszabadítva, szocializmusunkat értelmesebben építhessék. Ez az új életérzés tehát nincs távol az igazi forradalmárok örök-fiatal életérzésétől, és igazi táptalaja most azok az eszmék, amelyek a XX. és a XXII. kongresszuson meghatározták a nemzetközi munkásmozgalom útját.”
A sztálini diktatúrával nem az volt a baj, hogy diktatúra volt, hanem hogy a diktatúra fegyverét méltatlan célokra, egy szűk csoport önnön hatalma érdekében alkalmazta. A „szektásság” és az „élősdiség”, azaz a hatalmi önzés, polgári csökevény, hiszen egy idejétmúlt, és a kommunizmus által meghaladni ígért társadalmi állapot tipikus magatartásformái. Figyelemre méltó, hogy Nagy Sándor kerüli a kor közkeletű, de számára teljesen értelmetlen szóösszetételének („szektás-dogmatikus”) alkalmazását. A „szektás” az ő értelmezésében éppen a dogmák (értsd: az eredeti eszme) tagadása volt, a kommunisták közösségének megtagadása, a mozgalmon belüli demokrácia megcsúfolása. Így lehetett a „bolsevik” Nagy Sándor egy ideig híve az „elképzelt” sztálinizmusnak, majd egyszerre ellenfele a „létező sztálinizmusnak” és a sztálinista hatalomgyakorlást revideáló, azt felváltó „létező szocializmusnak”. Látta, hogy a diktatúra keménysége nem mindig és nem feltétlenül az eszme iránti következetes hűség jele, de úgy vélte, hogy a diktatúra puhulása mindig az eszmék feladását is jelenti. Ezért azt sem volt hajlandó elfogadni, hogy a győztes rezsimnek mindenre inkább szüksége van, mint forradalomra. Kiutat a zsákutcából – mint néhányaknak Keleten és sokaknak Nyugaton – Mao Kínája kínált, ami elég távoli volt ahhoz, hogy ne válhasson rögvest „létezővé”.
1964. március 17-én Nagy Sándort izgatás bűntettének alapos gyanúja miatt előzetes letartóztatásba helyezték. A magyar sajtó nem sietett a beszámolóval, külföldön azonban érthető okokból csemegének számított, hogy a rendszer ezúttal azt kénytelen dutyiba dugni, aki, szemben a sok-sok tányérnyalóval és gyáva megalkuvóval, bátran és teljes meggyőződésből támogatná, ha hagynák. A Die Presse tíz nappal később már tudósítást közölt arról, hogy az író szűkebb pátriájában, azaz Csongrád megyében kisebb összeesküvő csoportot szervezett, amelyet az albán követség látott el Kína-barát és szovjetellenes propagandaanyaggal, sőt, a lap szerint a szervezkedőknek még titkos nyomdájuk is volt.[6] A Szabad Európa Rádió londoni irodája által 1964 áprilisában rögzített interjúban a névtelen forrás arról számolt be, hogy „Nagy Sándort albán kapcsolatai miatt tartóztatták le, és egy készülő antisztálinista perben akarják bíróság elé állítani. Hogy a pert mikor hozzák ki, az a kínai–szovjet viszonytól függ. Budapesti hírek szerint a pártvezetés egyik magas rangú tagja is bele van keveredve a Kína-barát, Hruscsov-ellenes, sztálinista szervezkedésbe.” A bécsi iroda által felvett, ugyancsak áprilisi beszámoló pedig arról ad hírt, hogy Nagy Sándor Békéscsabán „Kína-barát kommunista pártot akart alapítani”. A párizsi iroda szintén névtelen informátora szerint Nagy Sándor memorandumot szerkesztett, amelynek támogatására aláírásgyűjtésbe kezdett. Az emlékirat „arra hívta volna föl az illetékeseket, nyújtsanak lehetőséget arra, hogy a párt hagyományaihoz ragaszkodó pártellenzék valamilyen formában nyilvánosságot kapjon”. A forrás úgy tudta, hogy letartóztatása előtt a hatóságok többször figyelmeztették az írót, hogy hagyjon föl pártellenes tevékenységével.[7]
Mivel Nagy Sándor peranyagát nem sikerült előkeríteni, nem tudjuk, pontosan mi is volt a vád által előadott tényállás. Tény viszont, hogy a Pesti Központi Kerületi Bíróság három év börtönt szabott ki rá. Nagy Sándort a magyar „hruscsovisták” nem sokkal azelőtt csukták börtönbe „Hruscsov-ellenes”, „sztálinista” szervezkedésért, hogy a moszkvai neo-sztálinisták megbuktatták volna magát Hruscsovot. De Kádárnak nem kellett aggódnia. Kínával Brezsnyevék sem békültek ki. Nagy Sándort az eszméi vitték a tilosba, de túlzás lenne azt állítani, hogy eszmei következetessége juttatta börtönbe. Nem az volt tilos, amit gondolt, még csak nem is az, amit leírt, hanem az, amit tett. A főbenjáró bűnt követte el: „frakciózott”, azaz szervezkedést kezdeményezett. Akik ezt nem az „eszme” iránti elkötelezettségből tették, többet kaptak érte.
Jegyzetek
[1] Szabad Nép, 1952. március 16.
[2] Nagy Sándor: „Sztrájkolnak az írók? Válasz Siklós János barátomnak.” Népakarat, 1957. február 24. AZ MSZMP IKB nemrég közzétett jegyzőkönyveinek tanúsága szerint ez a kérdés akkorra már eldőlt. A hivatalos álláspont szerint Nagy Imréék nem jóhiszemű tévedés áldozatai voltak, hanem tudatos összeesküvést szőttek a néphatalom megdöntésére.
[3] A tézis olykor a kádárista történészek munkáiban is fölbukkan, annak magyarázatául, miért is nem állt ki a nép október véres napjaiban a „néphatalom” mellett (l. még Nagy Sándor alant idézett 1962-es cikkét).
[4] L. bővebben: Standeisky Éva: Az írók és a hatalom, 1956–63. 1956-os Intézet, Budapest, 1996. 241–244. l.
[5] Nagy Sándor: Korszakhatár és parasztábrázolás. Élet és Irodalom, 1962. január 13. Az alant következő idézetek a cikkből valók.
[6] Die Presse, 1964. március 27.
[7] Nyílt Társadalom Archívum, Budapest. Magyar életrajzi kártyák, Nagy Sándor, 6. l. A SZER helyi irodáinak jelentései a Nagy Sándor-ügyről sajnos teljes szövegükben nem maradtak fenn, csak azok a részek, amelyeket a kártyára is rávezettek. Ezért az idézett források hiányosak és bizonyítóerejük vitatható.