Kálmán C. György

Nyomtatóbarát változat

Nem hiszem, hogy vitás lenne: 1979 legnagyobb irodalmi eseménye Esterházy Péter új könyvének megjelenése volt. Elképesztő volt már a címe is: Termelési-regény (kisssregény) (s még hozzá a műfajmegjelölő alcím: regény), egyszerre pofon az ötvenes éveknek (amikor a termelési regény burjánzott), a hatvanasoknak (amikor az új, úgynevezett haladó, ámde úgynevezett modern, úgynevezett közérthető, mégis úgynevezett merész eszközökkel dolgozó próza gyakran illette magát ezzel a megnevezéssel), valamint a hetveneseknek (amikor az új, nagy magyar regényre irányuló messianisztikus várakozás elkezdődött, s talán azóta is tart, kis megszakításokkal). A könyv borítóját messziről fel lehetett ismerni (már amíg kapható volt a könyv): pispeklila, ahogy a szöveg maga utal rá, s ha egyes vélemények szerint nem is épp olyanra sikeredett, mindenesetre: feltűnő, kihívó, vad színben pompázott. S ha még alaposabban megnézte valaki a könyvet: két könyvjelző volt benne, egy fekete meg egy fehér, mint valami imakönyvhöz vagy vaskos konkordanciához.

Jó, ez csak a külalak. (Mindenesetre külalak: ötös.) Vagy külalak az is, hogy a szöveg két részből áll? S az, hogy a sorrend annyira hagyományos – mottó, főszöveg, jegyzetek, a szerző levele olvasóihoz, tartalom? S a külalakhoz tartozik-e vajon a képregényrészlet a főszöveg legvégén, a Goethe- és Esterházy-kép a jegyzetek vége felé? S hogyan lehet a mű szövegében utalni arra, hogy hogyan is fest a könyv? A külső és a belső közötti különbségtétel elbizonytalanítása, a bent és a kint összemosása, az önreferencialitás, a felszíni szabálykövetés és a kiszámíthatatlan szeszély – először talán ez ötlik az olvasó szemébe. Hogy valaki ilyen gondosan megcsinál egy könyvet, mint tárgyat, amely ekként utal arra (s nagyon félrevezetően, ravaszul, sokértelműen), ami benne van.

Noha volt szerencsém átélni, mégis, a mából visszatekintve, nemigen értem, hogyan jelenhetett meg ez a könyv. Eleve felfoghatatlan, hogyan kaphatott zöld utat a pimasz cím (még mindig a borítónál maradva). Először is van benne egy zárójel, s a zárójelben egy nyilvánvalóan kétes helyesírással írt szó, nem is értjük, mit hülyéskedik itt a szerző. Meg még alcíme is van. És az első szó, az egyenesen botrány. A korszak, emlékezetem szerint, úgy állt a „termelési regény” műfajával, ahogyan az egész ötvenes évekkel: lehetett rajta kuncogni, nem is nagyon titokban. Tudtuk, amit tudtunk, s általában az 1949 utáni sötét esztendők kulturális hozadéka körül konszenzus volt; de nem lehetett téma, senki nem tette mérlegre, nyíltan sem apológiájával, sem kritikájával nem lehetett előhozakodni. Óvatos maszatolgatás folyt, kabaré-szintű célozgatás, legendákból és merésznek számító félmondatokból szőtt, főként szóbelileg hagyományozódó história alakulgatott. Meg egyébként is, kinek volt kedve és türelme visszanyúlni azokhoz az évekhez? Végre túl voltunk rajtuk. Ne kelljen már elolvasni a Sztálin- és Rákosi-versek baljós tömegét, ne kelljen termelési regényekkel tölteni a drága időt; ráadásul még élő (s immár: nagy) költőink és íróink tevőlegesen közreműködtek ezen termékek előállításában, kínos volna újra felidézni a letűnt korszakot.

Nos, Esterházy Péter elolvasott egy pár termelési regényt, és írt egyet. A hetvenes évek végén arról lehetett hallani – azóta sem tudom, igaz-e –, hogy Esterházy valahogyan engedélyt kapott arra, hogy bejusson az Országos Széchényi Könyvtár zárt részlegébe, s naphosszat, szorgalmasan ott üldögélt, az ötvenes évek anyagait olvasgatta, irkákat írt tele jegyzeteivel. Nem dolgozott hiába. A (nyilván alapos kutatómunkával kibogozandó) szó szerinti átvételek visszakeresése nélkül is nyilvánvaló, hogy ez a szöveg, mondjuk így, hálával tartozik, többek között, az ötvenes évek élen járó irodalmi műfajának. (A dolgozó nép mindennapjait ábrázolja, a fiatalság útkeresését, a reakciós és a haladó gondolkodás összecsapását, az elvszerűség diadalát.) Termelési regény ráadásul annyiban is, amennyiben a regény termelését, létrehozását ábrázolja, az írót mint a kultúra egyszerű munkását (a lélek mérnökét) állítja szerényen a háttérbe.

Mondom, nem értem, hogyan jelenhetett meg ez a könyv, hiszen nem kevesebbet sugall, mint hogy tökéletes kontinuitás mutatkozik az ötvenes és a hetvenes évek között. A Termelési-regény szereplői az ötvenes évek regénystruktúráján belül a hetvenes évek nyelvét beszélik, s a cselekmény helyszíne valamely modern szocialista nagyvállalat. Sőt: a nevezetes Tisza István-Rákosi Mátyás áttűnés visszafelé is kitágítja ezt a folytonosságot, az Egri csillagok-idézetek és -rájátszások pedig még tovább. Hasonlító és hasonlított megkülönböztethetetlenné válik: a török elleni harcok kisszerűségén nevetünk-e, ennek romantikus ábrázolásán, avagy mindezeknek a hivatali villongásokra történő rávetítésén? Tisza volt-e olyan retorikus demagóg, mint Rákosi, vagy fordítva? Vagy mindegy? Az egész kisssregény így a hülyeségek, teátrális gesztusok, nyelvi képtelenségek, archetipikus figurák és mániák ellenállhatatlanul mulatságos kavargásává válik, ahol az egész magyar történelem egymásra torlódik, a (túlságosan is) áttekinthető és kisszerű cselekmény mindenféle nyelvek, alakok és szerkezetek örvényének középpontjává válik.

Ez volna az első rész, a kisssregény maga; amely valóban kis, hiszen kevesebb, mint harmada az egész könyvnek. Ehhez csatlakoznak a jegyzetek, E. följegyzései, amelyekre a „főszöveg” során kis jegyzetszámok (és kis nyilacskák) utalnak. A jegyzetelés fogása egyszerre idézheti fel a kritikai kiadás apparátusát, a tudományos írásmód megszokott formáját, Jean Paul Schmelzléjének (1809) összekevert és váratlan jegyzeteit, vagy az ötvenes évek jeles szépirodalmi sorozatainak (Nagy orosz klasszikusok, A világirodalom klasszikusai, Magyar klasszikusok) olykor már-már kényszeresnek tetsző magyarázkodását. A jegyzetek és a főszöveg viszonya sokféle: egyetlen szóra, motívumra alapul, a jegyzetekből kibontakozó történet valahogyan (szereplőn vagy cselekményen keresztül) kapcsolódik a főtörténethez, vagy semmi efféle átlátható kapcsolat nincsen. Ha azt mondtam az imént, hogy a jegyzetek a regény termelésének folyamatát dokumentálják, azért az is finomítandó: igaz ugyan, hogy főhősük a regényíró maga (hol Esterházy Péter, hol E[ckermann] Péter, hol a Mester), de magáról az írásról nem sok szó esik: az író, sugallják a jegyzetek, családi életet él, focizik, beszélget, ilyesmi – olykor írja ezt a könyvet, itt ni, és bölcseket mond, mint Goethe. E. feljegyzései egy csöppet sem világítják meg a kisssregényt, hiszen arra nincs is szükség: inkább mindenféle más színeket, világításokat, árnyékokat kever oda.

Arról szó sincsen, természetesen, hogy az író mint a kultúra egyszerű munkása állna szerényen a háttérben. Arcátlanul az előtérbe tolakszik, életének legapróbb mozzanatait sem átallja elibénk tárni, pöffeszkedik. Megkétszerezi, megháromszorozza magát, látszólag azért, hogy elrejtőzzön az egyes szám harmadik személy mögé, valójában azért, hogy annál többet szólhasson, mindenekelőtt magáról. Fittyet hány a szerzőtől elvárható visszahúzódásnak; mindazt, ami az irodalmi életben legföljebb mint szóbeszéd, pletyka, intimpistáskodás szokott (informálisan és szóban) jelen lenni, azt ő beleírja a regénybe, még ha csak a jegyzetekbe is. Kiteregeti családi életét, többször taglalja nem akármilyen származásának körülményeit. (Mintha az bármit is számítana szocista tásmunkban, ugyan már, Esterházy elvtárs.)

Lehet, hogy túl nagy szó, vagy túlságosan átpolitizált (enyhén szólva), meg nem is ilyeneket kellene írni, ha irodalomról ír az ember – de én úgy gondolom, hogy a Termelési-regénnyel kezdődött meg a magyar irodalom desztalinizációja. Vagy nem is elég azt mondani, hogy megkezdődött: ez maga az. Esterházy lehetetlenné tette, hogy az a folytonosság, amelynek meglétét az ötvenes és a hetvenes évek között kimutatta, háborítatlanul továbbterjedjen. Esterházy 1979-es könyve, ha tetszik, radikális szakítás és megszakítás, leszámolás és felszabadítás. Ismétlem, harmadszor is: nem értem, hogyan jelenhetett meg. Ha az akkori elvtársak hajlandók is voltak lenyelni a politikai békát (a regény többek között ezekről a kedélyes, agressziójukat urambátyámozással palástoló fontos elvtársakról szól), hogy nem vették észre, itt többé-kevésbé ki van csinálva az irodalmi hazugság mechanizmusa is, s nemcsak az ötvenes éveké, hanem a hatvanasok (kisregény!) meg a hetvenesek (regény!) realista prózája, az a bizonyos írástudói felelősségtől barázdált, népi és urbánus között egyensúlyozgató, optimista, ámde gondterhelt, eszköztelen, de viszont míves próza. Hogyan engedhették meg, hogy Esterházy rámutasson: mindenféle nyelveken lehet írni, sőt ezeket lehet jópofán kevergetni, szemtelenkedni lehet klasszikusokkal, lehet szabadnak lenni?

Amikor először olvastam a regényt, mindössze egy dolog aggasztott: hogy vajon öt, tíz, húsz év múlva ki és hogyan fogja mindezt érteni? A hetvenes évek vége az a szerencsés pillanat, amikor még Esterházy páratlan nyelvi karneváljának valamennyi maszkja könnyedén felismerhető. Akik akkor olvasták a könyvet, még tudták, hogy bizonyos szavakból, fordulatokból az ántivilág középosztályának vagy kispolgárságának hangját kell kihallani, hogy benne van a szövegben a hetvenes évek Magyarországának egész nyelvi körképe, társadalmi és földrajzi tagolódásaival, akkor még visszhangzott az ötvenes évek pátoszának kongása, rá lehetett ismerni az '56 előtti és az olvadós, kiegyezős, oldalazós szólamok különbségére. (S hogy ne csak az akkor még élő nyelvekről szóljak: benne van Esterházyban a 30-as évek lányregényeinek a hangja éppúgy, mint a nagy klasszikusok kifinomult lélekábrázolásának kifordítása, a dokumentarista szikárság mímelése ugyanúgy, mint az anekdota.) Azoknak a generációknak, akik a Termelési-regényt már megjelenése táján olvashatták (volna), a szöveg minduntalan felidéz valamit, új és új álarcokat vesz észre a kavargásban (olykor egymáson többet is); de vajon meddig és kinek a számára különböztethetők meg ezek a nyelvek? Ha nagyon sok minden megmarad is a regényből, nem fog-e megkopni ez a színpompás felvonulás?

Erre a kérdésre persze éppen én nem tudhatok válaszolni. Ráadásul éppen ez a regény nagyon sok mindent megváltoztatott: úgy, hogy bele magába is visszaépült saját hatása. Azok az ironikus gesztusok, a különféle (távoli) nyelvekre és regiszterekre történő ráhagyatkozások, amelyek olyan váratlanul ficamították ki Esterházy mondatait, a nyelvhasználatok finom kevergetése, amellyel Esterházy e használatokat mintegy egymással lepleztette le – mindez mostanra maga is csaknem köznyelvivé vált (mármint az irodalom köznyelvévé). E köznyelven keresztül olvasván most Esterházyt talán sok minden sokkal természetesebb, kevésbé meglepő s ennélfogva kevésbé hatásos, mint annak idején. Sietek leszögezni: magam nem így érzem. Fikarcnyit sem veszélytelenebb a töltet, mint megjelenése idején. Azt el tudom képzelni, hogy új olvasóinak kicsit tudósabb módon, valamivel több rejtélyes utalás között botorkálva kell olvasniuk a könyvet. (Még az is lehet, hogy egyszer valaki magyarázó jegyzeteket lesz kénytelen fűzni hozzá.)

Ha valami életben tartja a szöveget, az a nyelvek egymás elleni kijátszásának s a nyelvekkel való játéknak a gesztusa. Esterházy (ezt újabb értékelőivel szemben mondom) nem leleplez és nem egyszerűen gúnyos. Ha így volna, valóban sokkal inkább fenyegetné az avulás. A pamfletek többnyire nem érnek meg hosszú kort. Úgy érzékelem, a Termelési-regény hatása (a magyar irodalomra és olvasóira) letagadhatatlan, eleven és erős. A címbe tett „örök” persze csak afféle túlzás, vágyálom, blikkfang. De a karnevált fenntartom: kitombolhatjuk magunkat, dühünkben, az egész eltolt magyar vircsaft miatt; örömünkben, a nyelv fantasztikus, gazdag lehetőségei miatt.

• Beszélő évek – 1979