Bikácsy Gergely

Nyomtatóbarát változat

„Csjort vazmű, ja cselovek!” – mondották valaha öblös hangon a talpig becsületes szovjet emberek, ha méltatlanul bántak velük. Becsületes szovjet emberekkel egyébként csak 1953 után bánhattak méltatlanul szovjet filmben. Ezt a bőszen kurjantható orosz kifejezést (mint még néhányan nyilván értik: „ördögbe is, hát ember vagyok!”) egy oroszra megszólalásig hasonló halandzsanyelvet beszélő, Cselovek nevű bajszos vendégmunkás kurjantja Párizsban, amikor kiderül, hogy ő (meg gyűröttarcúan megalázkodni kész társa) nem is létezik. Nem léteznek, mert hazájuk, a Prazsenyicai Független Köztársaság nincs a térképen, oda vonat nem indul.

A film legemlékezetesebb jelenetében egy francia külügyi államtitkár irodájában a két sorsüldözött bőgve elénekli a prazsenyicai himnuszt. Kitessékelik őket. Később betévednek egy leszerelési konferenciára, s ott vitába szállnak a szónokkal, aki szerint egy bizonyos síkságon titkos repülőterek épülnek. Dehogy! Nem épülhetnek, hisz ott magaslik a Krapacsuk! – kiabálnak bele. A magyar néző szíve itt megdobban, mert a térképen bizony a Kárpátokra mutogatnak.

Kárpátok vagy Krapacsuk? Párizsban, ahol Bukarestet még mindig össze szokták téveszteni Budapesttel, ez végül teljesen mindegy, a prazsenyicai Cselovek és társa kidobatik az értekezletről. Mivel menekülés közben a minisztérium legtitkosabb termein rohannak át, kémnek nézik őket. „Provokáció” – dobja címlapra a szót egy bulvárlap. A francia külügy lázasan keresi Prazsenyicát, de nincs olyan földabrosz, melyen ez az utódállam szerepelne, nincs az a mindentudó politikus, politológus, hírmagyarázó és vasúti jegypénztáros, aki ismerné. Hőseink pénztelenül Párizsban rekednek, félbolond és különc nagypolgári jótevőjük akad egy időre, később közös ágyba kerülnek egy szép és szintén hontalan kalaposlánnyal (kit ismert színésznő, Angela Molina játszik), aztán feketén robotolnak valami hangárszerű raktárban. Végül, mert mesefilmet látunk (kicsit esetlen bájjal is „grúzosat”, „cseheset”), még a kalaposlányt is hazaviszik szülőhazájukba…

Figyelemre méltó, hogy albánokról meg prazsenyicai vendégmunkásokról mostanában nem grúzok és csehek, nem albánok, lengyelek, magyarok és nem is prazsenyicai rendezők szólnak, hanem az amerikai Jarmusch, a Párizsban élő finn Kaurismäki, és most e kedvesen suta, Krapatchouk című spanyol–francia–belga film rendezője, bizonyos Lipschutz, akiről a lexikonok még semmit sem tudnak, de aki láthatóan nagyon szereti Aki Kaurismäki filmjeit, különösen a Bohéméletet.

„Ha négy-öt magyar, oszét, csecsen, ingus manapság összehajol, nem Egyesült Európáról álmodik” – írja, a film szelíd naivságára megbocsátó szigorral révedve a Filmvilág kritikusa. Prazsenyicáról nem tud a világ, Prazsenyicáról tegnap sem tudott és holnap sem fog tudni, folytatná illúziótlan tárgyilagossággal egy külpolitikai szakíró. S még az a jó, ha nem tud, mert Hegyi Karabahról például tud valamit, Vukovárról úgyszintén, s addig jó Prazsenyicának, amíg ismeretlen. Vagy addig, amíg kedves, suta vígjátékban hangzik el a nemzeti himnusza, s nem ágyúdörgéses novemberi hajnalon.

A film bemutatásának hetében egy Prazsenyicában készült, bennszülött prazsenyicai rendező által készített filmet sugárzott késő éjjel a Super Channel nevű műholdas tévécsatorna. Ebben a Gotterhalte hangzik fel a szélfútta pusztán. A Gotterhaltét fekete lebernyeges hivatalos személyek vezénylik, de áldozataik éneklik, kegyelem ígéretével vallomásra bírt alföldi betyárok. Ez az 1965-ben készült film bejárta az egész világot, számtalan nagy fesztiválon megcsodálták, belekerült fontos könyvekbe, és néhány, Magyarországról addig mit sem tudó emberre, életre szóló hatást tett. Vannak remekművek, melyek szinte megteremtik, életre varázsolják azt a népet és országot, ahonnan származnak, vannak filmek, melyeket nézve a mozin kívüli valóságot érezzük nem létezőnek. Ilyen hatással volt párizsi nézőire Jancsó filmje, a Szegénylegények.

Térképen nem található kis népekre akkor figyelnek föl, ha mészárolják őket, meg akkor, ha sportban vagy művészetben felülmúlhatatlant produkálnak. Nem tudom, hányan nézik esténként a Super Channelt: talán húszmillióan vagy kétszer annyian. Ha ebből ezren végignézték a Szegénylegényeket, s nem kapcsoltak át a Tutti-Fruttira, azok ezren soha többé, sem prazsenyicai, sem más számukra ismeretlen népet nem fognak nyakkendős mosollyal semminek tekinteni. Bármilyen meghökkentő, vagy ellenkezőleg, bármilyen elcsépelten közhelyes: Prazsenyica nem a térképen keresendő. Wyspianski és Wajda Mennyegzőjében kérdi kétségbeesve valaki: „hol van Lengyelország?”, mire a másik a szívére mutat.

Köznapibban, kevesebb pátosszal mondjuk. Képzeletbeli országunk igenis létezik: a tollban, ecsetben, kifaragandó kőben, egy dallamban, egy színpadi látványban, a színész hangjában, a celluloidszalagon, a kamerában.

Ezért jobb moziegérnek lenni, mint politikus oroszlánnak.

• Kultúra