Skip to main content

Maguk Hitchnek hívják…

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Hitchcock? – kérdezte valaki. – Gyermekbetegség. Mindenki átesik rajta.

Francois Truffaut is korán megkapta, még a Cahiers du Cinéma induló kritikusaként; a kór ragályos lehetett, mert sorra fertőzték egymást az ifjú munkatársak: a lap az ötvenes években két különszámot is szentelt Hitchcocknak, 1957-ben pedig megjelent Claude Chabrol és Eric Rohmer újhullámos rendezők sokat emlegetett monográfiája.

Amikor a maratoni, ötvenórás ülésre sor került közöttük – 1962-ben Los Angelesben –, Truffaut már túl volt első jelentős filmjein (Négyszáz csapás, Lőj a zongoristára, Jules és Jim), Alfred Hitchcock pedig a negyvennyolcadik, a Madarak vágásán dolgozott. A mozi igazi tömegművészet, emberek millióit vonzza szerte a világban, a filmesekkel készült interjúkkal nemhogy a Dunát, de a Bering-szorost is el lehetne rekeszteni. Csakhogy a Truffaut–Hitchcock – a szerző magánhasználatra hitchbooknak nevezte el – nem akármilyen interjú. Két pályatárs, mester és tanítvány, mára mindkettő klasszikus, beszélget a szakmáról, amelynek minden csínját-kínját ismeri. A kérdés-felelet végig tárgyszerű, Truffaut nem érdeklődik Hitchcock magánélete vagy a halálbüntetésről vallott nézetei iránt, nem kérdez rá kedvenc ételére, politikusára és bútorstílusára. Maradnak szigorúan a filmeknél, de azokat aztán kifacsarják az utolsó csöppig, alaposan belemászva a részletekbe, és közben, mintegy mellékesen, kettejükről is megtudunk mindent, mit tudni érdemes.

Az amerikai rendező valójában angolnak született, még a némafilmkorszakban kezdte a pályát, legalul, ahogy az szokás volt akkoriban, és amire hajósinasból kapitány lett belőle, filmcsinálás közben (útján) a szakmát is kitanulta. Kezdettől fogva amerikai rendezőnek készült; állítása szerint, ha a Paramount nem nyit stúdiót Islingtonban, eszébe sem lett volna munkát vállalni egy angol filmvállalatnál.

Már az első beszélgetésükben szemet szúrt nekem valami. Truffaut azokról a filmekről kérdez, amelyek fiatal nézőként nagy hatást tettek rá, és Hitchcock Fritz Lang némafilmjét az Éjféli vándort (Der müde Tod) nevezi meg elsőnek. Azt a filmet, amelynek a hatására Luis Bunuel úgy döntött, hogy filmrendező lesz. Ez a két nagymester kísérteties hasonlósággal beszélt és gondolkodott a moziról. Az olyan bűvszavakat, mint filmnyelv, mondanivaló (üzenet), narráció ki nem ejtették volna a szájukon. Ma már egy duguláselhárító káefté sem lehet meg „filozófia” nélkül; nekik nem volt filozófiájuk. A világnézetüket – Godard-t parafrazeálva – azzal nyilvánították ki, hogy hová tették le a kamerát. Nem elméletekben, hanem képekben alkottak véleményt a dolgokról.

Hitchcock a „kétkezi” filmesek közé tartozik: mindenre kiterjedő alapossággal készül fel a forgatásra, ami az ő számára a technikai kérdések megoldását jelenti. Hol a kamera, mekkora a képkivágat, mikor szabad plánt változtatni, milyen legyen a megvilágítás? Évtizedek múltán is pontosan emlékszik ezekre a részletekre, és idős mester létére szinte gyerekes dicsekvéssel beszél a szívének különösen kedves ötletekről. Például amikor a Gyanakvó szerelem suspense-es nagyjelenetében mindenki azt várja, hogy Cary Grant mérget itat a feleségével, Hitchcock a pohár tejben helyezte el a fényforrást. A Szédülésről szólva rákérdez: „És mi a véleménye arról a képtorzító effektusról, amikor Stewart lenéz a magasból a templomtorony lépcsőházába? Tudja, hogy csináltuk?

Truffaut: Gondolom, hátrakocsizás gyors ráközelítéssel (zoommal) kombinálva. Eltaláltam?

El… Ugyanezt az effektust már a Rebeccában is meg szerettem volna valósítani, de nem sikerült, a probléma ugyanis az, hogy hogyan nyújthatjuk meg úgy a perspektívát, hogy a nézőpont közben változatlan marad. Tizenöt éven át törtem a fejem a megoldáson. Amikor a Szédülésben is fel akartam használni ezt az effektust, a fahrt és a zoom egyidejű alkalmazásával oldottuk meg a problémát. Megkérdeztem: »Mennyibe fog ez kerülni? – Ötvenezer dollárba. – Olyan sokba?… Ebben a jelenetben nincsenek szereplők, ez csak egy nézőpont, semmi más. Csináljunk egy makettlépcsőházat, helyezzük el vízszintesen, és a hátrakocsizást meg a hirtelen ráközelítést szépen megcsináljuk a földön.« És kihoztuk az egészet tizenkétezerből.” Ez a potom tizenkétezres effektus mintegy tíz másodpercet foglal el a filmben.

Hitchcock nemhiába kezdett némafilmesként – úgy forgott az agya, hogy amit csak lehet, képpel mutasson meg; a szavakra keveset bízott, ám annál jobban kihasználta a verbális közlés és az eltitkolt, valódi érzések, hátsó gondolatok kontrasztját. Amerikai profizmussal, de angol understatementtel filmezett; a nyers hús, az ösztönök, a szex, az erőszak és a rettegés földjét bevilágító munkáiban még egy födetlen kebel, egy naturális gyilkosság sem látható.

A Truffaut–Hitchcock olyan izgalmas, akár a legjobb Hitchcock-thriller és olyan személyes, mint legkedvesebb Truffaut-filmjeink. Kitűnő fordításban (Ádám Péter és Bikácsy Gergely), példás apparátussal (filmográfia, mutatók) jelent meg végre magyarul is – rosszul megválasztott formátumban és olyan vékony papíron, hogy átütnek rajta az előző oldal betűi, a képekből pedig – Truffaut négy évig gyűjtötte az illusztrációs anyagot! – sokszor csak egy pacni látszik.

A fiatalembernek persze igaza volt: Hitchcockot szeretni gyerekbetegség. De olyan, amelyet többször is megkapunk életünkben.

(Truffaut–Hitchcock, Magyar Filmintézet – Pelikán kiadó, 1996. 248 o., 990 Ft)
























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon