Kiss Ilona

Nyomtatóbarát változat

Ha azt mondják, Kublanovszkij, két nevet tesznek mindjárt hozzá: Szolzsenyicin és Brodszkij. A két, egymástól fényévnyire lévő orosz író az ön két legközelebbi barátja. Ioszif Brodszkij jelentette meg első kötetét Amerikában és egyengette útját Európában, Alekszandr Szolzsenyicin itt, Oroszországban emlegeti magát szellemi társaként. Honnan mégis ez a különös találkozás?

Szolzsenyicin, hogy úgy mondjam, születésemtől jelen van az életemben. Kezdődött azzal, hogy 1947. április 30-án, amikor megszülettem Ribinszkben, a Volga felső folyásánál, épp aznap érkezett a városba az a transzport is, mellyel Alekszandr Szolzsenyicint szállították a Gulág felé… Személyesen csak jóval később ismertük meg egymást. Épp két héttel Brezsnyev halála előtt kerültem Bécsbe, emigrációm első állomására. Emlékszem, lementem cigarettáért, amikor az újságosnál megláttam a főtitkár gyászkeretes képét. Tudja, mennyire vártam Brezsnyev halálát, még versem is van róla… Rögtön az nyilallt belém: akkor érdemes volt eljönnöm? Azonnal levelet írtam Szolzsenyicinnek, hogy megosszam vele kétségbeeséssel vegyes bosszúságomat. Alig telik bele két hét, már meg is érkezett a válasz: „Jurij Mihajlovics, pontosan nyolc év múlva vissza fog térni Oroszországba.” Így is lett. Akkor ez lázálomnak tűnt, épp akkor jutott hatalomra Andropov, mindannyian úgy véltük, most jön csak igazán kemény korszaka a kommunizmusnak. Öreg emigránsok hajtogatták: „ugyan, Jurij Mihajlovics, felejtse el a hazatérést, mi a húszas évek óta ülünk itt becsomagolt bőrönddel…” Az én kezemben viszont ott volt a Szolzsenyicin-levél, a percre pontos jóslattal. És eltalálta. És még azt mondják rá, hogy nem próféta!…

Azt a nyolc évet Európában viszont Brodszkijnak köszönhetem. Rengeteget tett értem. Kölcsönösen nagyra becsüljük egymást. Brodszkij gyakran annak a szekularizált társadalomnak a mentalitását figyelembe véve ír, ahol él. Az ő aktuális gondolkodása sokkal szekularizáltabb, mint a tudata. De íróként, költőként nem kérjük számon egymás ideológiai alapállását. Egyszer megkérdeztem tőle, miért nem csap le azokra, akik a harmadik orosz emigráns generáció sugallatára, tele szájjal mocskolják Szolzsenyicint az amerikai baloldali liberális sajtóban. Brodszkij erre csak annyit felelt: „Ez nem az én dolgom.”

Elsőként tért haza az emigráns írók közül. Családi örökségként kapta ezt a kivételesen erős orosz kötődést?

Apám színész volt, a két zsidó színész egyike a ribinszki színházban: Mirimszon játszotta mindig Sztálint, Kublanovszkij Lenint. A május elsejei meg a november hetedikei felvonulásokon mindig ott volt jelmezben az egész társulat, Shakespeare-hősként, Lope de Vega-hősként, a menet elején Kublanovszkij és Mirimszom, az egyik Leninnek, a másik Sztálinnak öltözve. Én pedig ott ültem mindig Lenin nyakában, vörhenyes haját, szakállát tekergetve…

A gyerekkorom különös atmoszférában telt: a totális szovjetizmus, főleg vidéken, még nem tarolta le a forradalom előtti mindennapi élet maradványait. Nagyapám pravoszláv pap volt, tíz évvel születésem előtt kivégezték. Anyám, aki klasszikus orosz irodalmat tanított, az igazi orosz szellemet tartotta fenn otthon. Én is ezt az orosz tradíciót adtam tovább: van egy lányom, ő is hazatért velem az emigrációból, elvégezte az irgalmas nővérek tanfolyamát, és most a teológiai akadémián tanul.

Nagy versciklust írt Szolovki szigetéről, 1972-ben, amikor ennek a helynek még csak a nevét se lehetett kiejteni; Bulgakov regényének, A Mester és Margaritának az első kiadásából is kicenzúrázták, pedig Hontalan Iván épp oda akarta száműzni Kantot az istenbizonyítékaiért. Maga hogy került oda?

Az egyetem elvégzése után egy időre el akartam hagyni Moszkvát, nem akartam, hogy engem is teljesen elnyeljen és felőröljön a fővárosi bohém élet. Elmentem Szolovki szigetére, az ottani kolostorban berendezett kis múzeumba idegenvezetőnek. Az volt az egyetlen vágyam, hogy minél közelebb legyek a gyökerekhez. Nyáron turistacsoportokat vezettem, télen, amikor a sarki éjszakák kezdődtek, a könyvtárat rendezgettem. Különös tapasztalat volt ez: még állt a kolostor, bár rácsok voltak rajta, de mintha elég lett volna csak egy füttyjel, hogy máris előjöjjenek a szerzetesek. Öten éltünk itt csupán, alig tudtuk átfűteni a cellákat. Odaérkezésemig csak annyit tudtam róla, hogy a szovjetkorszakig az egyik legfontosabb orosz vallási központ volt, később mesélték el, hogy a húszas évek végétől kezdve ide telepítették az egyik legkegyetlenebb koncentrációs tábort, s én voltaképp az itt kivégzett vértanúk csontjain járok. Ide száműzték csaknem az egész „renegát” pravoszláv papságot, itt pusztult el a kiváló vallásfilozófus, Florenszkij is. Abban a cellában, amelyikben én laktam, annak idején Lihacsov akadémikus volt bebörtönözve, a régi orosz kultúra legjobb ismerője. Ez a rettenetes „egybeesés” egész későbbi gondolkodásomra rányomta a bélyegét.

Tavaly tértem vissza újra oda, a fehér-tengeri szigetre, a „sarkvidék szívébe”, ahogy Alekszandr Iszajevics nevezte a Gulágban: megnyitották a kolostort, restaurálják a templomot, Szolovki felett ismét harang szól. A partról kis gőzös jár oda, Szolzsenyicin ajándékozta a kolostornak. Most ez az egyetlen közlekedési eszköz: a szerzetesek zarándokokat hoznak rajta, halásznak vele, itt sózzák, füstölik a halat maguknak télire.

Szolovki utazása tehát tudatos választás következménye…

A hatvanas évek végén az egész Moszkvát eszmei zűrzavar uralta, a „földalatti” Moszkvát is. Miután leverték a cseh ’68-at, e tragédia teljes átélése mellett ez arra is késztetett bennünket, hogy újragondoljuk az egész „prágai tavasz” ideológiáját: érvényes-e egyáltalán még az „emberarcú szocializmus” tézise?

Ehhez igen nehéz volt fogódzót találni. A nyugati filozófia vajmi kevéssé volt hozzáférhető számunkra, persze, olvastam némi Kierkegaardot, Sartre-ot, de mivel Sartre például maga is szimpatizált a baloldallal, eleve nem lehetett a mesterünk. Egyedüli lehetőségünk az volt, hogy visszatérünk az orosz eszme hagyományaihoz. Így kezdtük újraolvasni Dosztojevszkijt. Logikus folytatásaként rátaláltunk Rozanovra, a Legenda a Nagy Inkvizítorról című fantasztikus esszéjére. Így haladtunk, a szó szoros értelmében egyik névtől a másikig tapogatózva visszafelé, hogy valami módon eleven folytonosságot teremtsünk az orosz századelő vallásfilozófiai reneszánsza, az „ezüstkor” és a hetvenes évek szovjet korszaka között. S ezért mentem Szolovki szigetére, e szellem eleven forrásához.

Közben nagyon sokat írtam, egy idő után azonban rá kellett jönnöm, hogy a leírt anyag elérte azt a kritikus tömeget, ami ha nem kerül nyilvánosság elé, hogy ott mérettessék meg, engem nyom agyon. Nem volt elég, hogy csupán legszűkebb baráti köröm olvas, halvány gépiratokban kézről kézre adott példányokból. Ismerős tudósítók közvetítésével kijuttattam egy kötetnyi versemet Ioszif Brodszkijhoz Amerikába, aki ekkor már emigrációban élt. Így jelent meg 1981-ben az amerikai Ardis kiadónál Brodszkij válogatásában és utószavával az első verseskötetem, amiben volt jó néhány antikommunista, Brezsnyev-ellenes írás is. Ekkor a KGB választás elé állított: vagy haladéktalanul emigrálok, vagy letartóztatnak a 70-es cikkely alapján szovjetellenes tevékenységért. Hosszas töprengés után döntöttem: emigrálni még mindig jobb, mint lágerben, így kerültem 1982-ben Európába. Némi bolyongás után Párizsban telepedtem meg, itt megjelent még három kötetem, közben elkezdtem dolgozni a legrégebbi orosz emigráns kiadónál, az YMCA-Pressnél, amelyet még a Lenin által kitelepülésre kényszerített vallásfilozófusok köre alapított.

Az Ön verseiben Európa jelzője: „tetves, züllött barakk”. Ezek szerint a szlavofilek klasszikus kérdését, az Oroszország vagy Európa dilemmát végleg megoldotta a maga számára?

Ezt a kérdést egyáltalán nem zártam le magamban. Az biztos, hogy nem lettem európai, meg sem próbáltam hasonulni az európaiakhoz. Brodszkij jó egyetemi állást ajánlott Amerikában, de beláttam, ha elfogadom, az még egy emigrációt jelent, végképp beláthatatlan távolságba. Közelebb akartam maradni Oroszországhoz.

De bármennyire is otthontalanul, gyökértelenül éreztem magam Európában, a szellemi áttörés másik forrását épp a Nyugat jelentette számomra. Rendkívül primitív elképzelésekkel érkeztem oda: úgy gondoltam, mindaz, ami nem piaci rendszer, az totalitarizmus, s hogy a szabadság korlátozásának minden formája totális elnyomáshoz vezet. Csak ott, Európában láttam be, milyen rettenetes fenyegetést jelenthet a technokrata, fogyasztói szisztéma is. Sőt, az emberiség számára ez nem kevésbé pusztító, mint a kommunizmus. Most, hogy visszatértem, óriási nézeteltéréseim vannak azokkal a barátaimmal, akik nem élték át ezt a tapasztalatot.

Az Oroszország vagy Európa tehát számomra egyáltalán nem „szlavofil” dilemma, még csak nem is „oroszkérdés”, ahogy Szolzsenyicin is megírta hazatérése után megjelent első művében – és őt se szlavofilnek nem lehet nevezni, nyugatosnak végképp nem –, hanem súlyos civilizációs kérdés. Én sem tartom magam se szlavofilnek, se nyugatosnak, nem vagyok se Nagy Péter ellen, se mellette, egyvalamiben viszont bizonyos vagyok: ha az emberiség igazán akarja saját megváltását, a nagyon közeli jövőben egészen új alapokon nyugvó ideológiát kell kidolgoznia, amely lényege szerint kell különbözzön attól, ami most a nyugati közgondolkodást meghatározza. Az új ideológia önkorlátozáson, értelmes önmérsékleten kell alapuljon: a bioszféra nem bír el több korlátlan fogyasztásra való törekvést. Félő, ha egy olyan kontinensnyi ország, mint a föld egyhatodát kitevő volt Szovjetunió, teljes egészében az amerikai mentalitáshoz csatlakozik, akkor ez egyetemes katasztrófát fog jelenteni Oroszországnak. Sokan gondoljuk úgy, hogy a kommunizmust maga mögött hagyva, rögtön erre az új, eleve más princípiumokra épülő ideológiára kell áttérnie, s el kell kerülnie az amerikai típusú, technokrata ideológiát. Ez módot adhat arra, hogy Oroszország szellemi elveket nyújtson a Nyugat számára is saját, totális krízise meghaladásához.

Kritikusai azt mondják: Oroszország modernizálásra való képtelenségét akarja ezzel a konzervatív ideológiával palástolni.

Ez nem gazdasági, hanem szellemi-morális program. Nagyon kétséges, hogyan fog érvényre jutni: a piac nagyon csábító, s egyelőre az orosz emberek nem látják be, hogy a nyugati ideológia, melynek lényege a fogyasztás állandó stimulálása, szörnyű következményekhez vezet, fennmaradása érdekében állandóan bővülnie kell, lételeme a parttalan terjeszkedés. Az ember lényege viszont a szükségletek bizonyos korlátozottsága, s a korlátozott befogadóképesség kétségessé teszi, szüksége van-e egyáltalán a korlátlan fogyasztás stimulálására. Ugyanakkor végzetes következményekhez vezet a természet e kolosszális kizsákmányolása is, amit a korlátlan fogyasztás szükségessé tesz. A piac azonban nem adja fel könnyen jogait, ezzel tisztában vagyok: rejtély számomra, hogyan fog a józan ész az ésszerűtlen önzés felett diadalt aratni.

Akkor hát teljesen kilátástalannak látja a helyzetet?

Nem, dehogy. Elvégre Oroszország nem holmi Albánia, amiről csak úgy meg lehet feledkezni. Oroszország ehhez túlságosan nagy hatalom. Földrajzilag is, szellemi értelemben is. Ha belemegyünk abba, hogy a Nyugat egyszerűen csak nyersanyagforrásként kezeljen bennünket, akkor a nyugati civilizáció se marad fenn sokáig, mert a mi forrásaink se kimeríthetetlenek. Ha az emberiségnek megadatott, hogy leéljen még egy életszakaszt, akkor ez csak Oroszország újjászületése révén lehetséges. Ha továbbra is csúszunk lefelé a lejtőn, magunkkal rántjuk a tőlünk függőket is. A fennmaradásunk csak új szellemi elvek alapján lehetséges, ennek az alapja viszont csak meghatározott szellemi tradíció lehet. A baj az, hogy Oroszországban épp ezek a tradicionális keretek szűkültek össze ijesztően. Rettenetes kulturális mutáció tanúi vagyunk, hihetetlenül mélyre zuhant a magaskultúra iránti érdeklődés, ami a technokrata civilizációkra jellemző. Olyan ideológia van most születőben a hivatalos Oroszországban, amelyik tőlem ugyanolyan idegen, mint amilyen a kommunista volt.

Nemegyszer nevezik jobboldali költőnek, s perdöntő bizonyítékul az Október 4. című, az orosz parlament 1993-ban történt szétlövetésekor írt versét idézik.

Ezt a verset engedélyem nélkül publikálták a szélsőjobboldali Zavtrában, Prohanov lapjában. Rendszeresen kérnek tőlem anyagokat, mondván, hogy rengeteg érintkezési pont van köztem és köztük. Csak hát az a baj, hogy még ha felszíni hasonlóságot lehet is találni, még több a lényegi különbség. Ők például teljesen elmossák a totalitarizmus jelentőségét. Nem veszik tudomásul, hogy a totalitárius birodalom a gonosz birodalma volt, számukra ugyanis ez csupán: „virágzó eurázsiai térség”. Számomra viszont kísérteties rendőrállam. Hogyan működhetnék együtt velük? Én antikommunista vagyok. Zoológiai antikommunista, ha lehet így mondani.

1978-ban még együtt publikált az első nagy botrányt kiváltó szamizdat-almanachban, a Metropolban olyan barátaival, mint Jevgenyij Popov, Viktor Jerofejev, akivel ma késhegyig menő vitákat folytatnak. Legutóbb például nyíltan visszautasította, hogy csatlakozzon Popovék kezdeményezéséhez: nem írta alá a csecsen inváziót elítélő levelet. Végképp elváltak útjaik?

Nem is annyira politikai nézetkülönbségeink lényegesek, mint inkább a kultúráról magáról alkotott felfogásunk eltérése.

A költészet számomra nem egyszerű „szövegtermelés”, nem pusztán ritmizált szöveg létrehozása, hanem a világérzékelés, világszemlélet formája. Ez az, ami kortársaimtól eleve elválaszt.

Morál nélküli művészetet, ha az orosz művészet akar lenni, el sem tudok képzelni. Csak iróniára, szkepszisre, minden érték kétségbe vonására épülő irodalom nem lehetséges. Legalábbis az nem lesz orosz irodalom. Az irónia, a játék csak egy lehetséges komponense az irodalomnak; alapja, pláne célja, nem lehet. Baratinszkij tételét fogadom el, aki azt mondja, hogy a költészet feladat, amelyet úgy kell végrehajtani, mint parancsot. Nem külső társadalmi, ideológiai utasítást persze. Hanem mint magasrendű, isteni parancsot. A költészet – szolgálat. Rettentő erős most a törekvés arra, hogy szekularizálják az orosz irodalmat, hogy megfosszák attól, ami a lényegét alkotja: a szolgálattól. Vitya Jerofejev azt propagálja széltében-hosszában, hogy nosza, szabadítsuk meg az orosz irodalmat az erkölcstani prédikációk, a didaxis bacilusától. Ez tőlem teljesen idegen. Ha a „didaxis bacilusának” tituláljuk azt, ami az orosz irodalom lényege, akkor valahová messze a perifériára sodorjuk azt, ami miatt a világ szeret bennünket. És becsül. Ha jól emlékszem, Thomas Mann volt az, aki épp ezért nevezte szentnek az orosz irodalmat. A magasrendű belső pátoszáért, végsőkig vitt morális tartásáért. Az az eszményem, hogy az orosz irodalom ne démonokat teremtsen, hanem éppenséggel járuljon hozzá ahhoz, hogy kiűzzük őket Oroszország végsőkig elgyötört testéből.

Azt, amit most az egész orosz underground szeretne, halálra ítélt vállalkozásnak nevezem, pontosabban olyan vállalkozásnak, ami halálra ítéli, katasztrófába sodorja az orosz kultúrát magát.

Nagy vitái voltak, vannak Lotmannal…

A nyelvet egyáltalán nem lehet önálló kategóriaként kezelni, a nyelv egyértelműen a történelem, a kultúra produktuma. A nyelv, van erre egy nagyon szép orosz szó: kinyilatkoztatás, a legbenső lényeg megjelenése, láthatóvá válása. Amikor ez a titok, ez a misztérium megfoghatóvá, szemlélhetővé válik, fölgyorsul a tudatos tevékenység is, fölgyorsul a képi gondolkodás, s a nyelv csak ekkor testesül meg szemlélhetően. A költészet számomra nem csupán ihlet, örökös lángolás, teljes feloldódás, hanem mély, gondolatilag megalapozott világérzékelés: a világ szemléletének láthatóvá tétele. A poétika mint az egész költői gondolkodást meghatározó rendszer az én esetemben sokkal erősebben gondolati-filozófiai kötöttségű, mint más kortársamnál. Kategorikusan elutasítom azt, hogy valaki saját szubjektív beszédmódját emelje a versnyelv rangjára. A költészetem alapja az, mint az egész pravoszláv vallási gondolkodásé: a kánonon, a klasszikus költészeti szabályrendszeren belül maradva megjeleníteni a számomra érvényes gondolati tartalmat. Újítás a kánonon belül: ez az orosz ikonművészet alapelve. Első pillantásra mindegyik ikon ugyanazt a képi mintát, ugyanazokat a technikai eljárásokat követi, a tábla előkészítésétől a festék megválasztásáig, amit Florenszkij olyan zseniálisan leírt az Ikonosztázban, ezenközben mégis mindegyik alkotás önérvényű.

Volt olyan bírálója, aki szemére vetette, visszasírja a régi illegális időket, saját sorát fordítva Maga ellen: „Édes volt-e az élet a komisszárok alatt?”

Egyetlen hatalmas fazékban főttünk, fortyogtunk mind, a totalitarizmus fedője alatt, az ember leélhetett tíz-tizenöt évet abban a meggyőződésben, hogy ő egy abszolút zseni: szavalhatott, karjával hadonászva, ott, a konyhában, amennyit csak akart, égett a gyertya, mindenki csodálta, de mivel a nyilvánosság elé nem léphetett, nem volt semmi külső mérce. Most ezt a fedőt leemelték, az összes gőz elszállt, mindenki ott áll csupaszon, mindenki színe előtt.

• Kultúra