Kiss Ilona

Nyomtatóbarát változat

Megint jól feldühítette a moszkvai kritikusokat. Tavalyelőtt, amikor megjelent az Éjidő című kisregénye, amely Afrikán és a volt szocialista országokon kívül szerintem már mindenütt olvasható fordításban, azt kifogásolták, hogy nincs benne semmi orosz. Tavaly a Vadállatmesékre sütötték rá, hogy érthetetlen zagyvalék, most ősszel meg első lírai művére, a Karamzin című verses naplóra kiabáltak kígyót-békát. Mi bajuk van magával?

Megmondták ők ezt kerek-perec: a kiszámíthatatlanság. A legjobban az idegesíti őket, hogy nem lehet előre tudni, mit várhatnak tőlem. Kényelmetlen vagyok nekik. Egyszer már kész volt a skatulya, hogy prózaíró vagyok, igaz, nem olyan szabályos, amilyet szeretnek, mert nincsenek az elbeszéléseimben jó hosszú párbeszédek; aztán egyszer csak előállok egy halom kegyetlen drámával, amikkel semmit se lehet kezdeni a szovjet esztrádszínpadon. Amikor efölött nagy nehezen napirendre tértek, akkor megjelent A keleti szlávok dalai című ciklusom, nem hitték el, hogy fiktív eseteket írok le, hogy én találtam ki az egészet, elejétől a végéig. Szóval az a fő bajuk velem, hogy én – én akarok lenni.

Gyerekkorában hogyan élte meg ezt?

Akárhová kerültem, mindig gúnyolódásnak, üldözésnek voltam kitéve. Mindig alacsonyabbrendűnek éreztem magam a többieknél. Ezért aztán félrehúzódtam, állandó rettegésben, messziről figyeltem őket. És akkor furcsa dolog történt. A viselkedésemet úgy fogták fel, hogy különbözni akarok tőlük, és még dühödtebben támadtak rám. Mostanra azonban ez mind valahogy elfelejtődött, s az egész iskoláskoromra úgy emlékszem, mint egy véget nem érő színházra. Rengeteget játszottam amatőr csoportokban, énekeltem, kórusban is, még szólót is, nagyon szép, tiszta hangom volt, sokat rajzoltam, az iskolában állandóan próbáltunk, faliújságokat terveztünk, egyszóval állandóan csináltunk valamit. Az iskola volt, minden megaláztatás ellenére, az egyedüli lehetséges hely az önmegvalósításra. Ennek roppant egyszerű oka van: otthon erre nem volt mód. Igazából nem is volt otthonunk. Nemcsak nekem, másoknak sem.

Szegények voltak? 

Nagyon, nagyon gyötrelmes élet volt. Borzalmas. Sohasem beszélek róla, írni pedig végképp sohasem fogok róla, azt hiszem. Moszkvában születtem, a háború után itt talán még kegyetlenebb volt az élet, mint máshol. Az utcán kéregettem, koldultam. Amikor anyám végképp nem tudott eltartani, beadott egy gyerekotthonba. Mindig megpróbált valahová bedugni egy időre, mert egyáltalán nem volt hol laknunk. Jártuk az utcát, figyeltük az ablakokat, mikor alszik ki a villany, hogy behúzódhassunk éjszakára egy lépcsőházba. Egy ideig tüdőbeteg gyerekek szanatóriumában éltem. Minden boldogság, minden jó, ami akkoriban történt velem, ehhez az iskolához meg az úttörőtáborokhoz kapcsolódik, mert ott minden volt bőségesen, legalábbis én úgy érzékeltem. Nagyon szerettem az úttörőházakat, ott volt könyvtár, ahol egész délutánokat lehetett üldögélni, és nem kellett kóborolni.

Majdnem tizennyolc éves voltam, amikor először laktunk úgy igazán valahol. Kaptunk egy társbérleti szobát: ez volt az első „lakóterünk”, ahogy akkor mondták. Persze ez se igazi otthon volt. Egy darabka padló, ahova a matracot ledobhattuk.

Az otthon, mint olyan teljességgel ellentétben állt az új szovjet élet fogalmával. A szovjet ideológusok nagyon jól tudták, hogy az otthon akkor kezdődik, amikor az ember bensőségessé, személyessé, meleggé akarja tenni azt a helyet, ahol lakik. Az akkori asszonyokat, anyákat legelőször is erről szoktatták le. Csak semmi csipke, csak semmi abrosz, terítő. Figyelje meg, abból a nemzedékből már senki sem tud se kötni, se horgolni, se szép magas kalácsot sütni, kénytelenek voltak minden ilyen otthoni „individuális” ténykedést elfelejteni. Ez az egész szovjet nemzedék otthontalanul nőtt fel. Legfeljebb a fejeseknek, a pártbeli nagymenőknek volt rendes lakása, azok viszont azzal nem törődtek, hogy az otthon is legyen, sőt. Az otthonosság menten kispolgáriságnak minősült.

Az otthon lett a társadalom leggyűlöltebb ellenfele, s a társadalom, az állam nem mondott le arról, hogy szoros kontroll alatt tartsa az otthont. Ez valójában nem a külső viszonyok elleni, hanem mindvégig az ÉN ellen vívott örök küzdelem volt: örök harc az individuumal.

Hogy emlékszik vissza? Hogyan reagáltak erre a helyzetre az emberek a környezetében?

Mindezek ellen azért nem tiltakozott, azért nem lázadozott senki, mert valahogy ez következett a pravoszláv mentalitásból is: a közös lét elfogadása. Az eredeti pravoszláv alapelv végül is ugyancsak azt követeli, hogy mondj le az egyéni életedről, a személyes vagyonodról a közösség javára. Az orosz ember a közfelfogás szerint nem rendelkezhetett semmivel külön a társadalomtól, külön a közösségi tulajdontól: az individualizmus, az „énkedés” a legszörnyűbb bűnnek számított. Így hát ez a nagy szovjet közös életforma nem volt újdonság az orosz ember számára, az egész élet nyilvánosan zajlott. Az életnek ez a természetes nyilvánossága magában foglalta az utolsó pillanatról, az utolsó óráról, a halálról való gondoskodást is. Csakhogy ebben a légkörben nemcsak a másik iránti együttérzés fejlődött ki, hanem a másik iránti undor is: mindenki belebeszél, beleavatkozik a másik dolgába. Ennek a végletes egymásra utaltságnak a tragikus következménye most érzékelhető igazán: szinte senki sem mer egyedül maradni még most sem, mikor van rá lehetőség, nincs hozzá bátorsága, hogy saját maga legyen.

Érvényes ez az orosz vidéki életre is, nemcsak a nagyvárosra?

De még mennyire. Néhány éve vettem egy kis házat egy Moszkvától nyolcórányira lévő faluban, ahol elképedve tapasztalom például, hogy senki sem akarja bővíteni a házát. Egy házban laknak a szülők, a gyerekeik, akik ugyan már férjhez mentek, gyerekeik születtek: mind ott alszik egyetlen szobában, és eszükben sincs, hogy beépítsék a padlásteret, netán felhúzzanak a házra még egy emeletet. Ez itt kérkedésnek számítana.

Hogy fogadták a faluban? Nem tartották kicsit csodabogárnak?

Dehogyisnem. Teljesen hibbantnak tartanak most is. De azért ellátnak jó tanácsokkal, mit vessek a kertbe, mikor ültessek, és én hallgatok rájuk. Óriási a szegénység, jó lenne segíteni, de azt sem szeretném, hogy úr és szolga viszony alakuljon ki.

A falu még mindig a saját törvényei szerint él. Lopnak egymástól, becsapják egymást, irigyek a másikra, de valamiképpen mégis egy közösséghez tartozónak tekintik mindazokat, akik ott élnek. Amikor például megvettem ezt a házat, odajött az előző gazda rokona, tőle kaptam meg a kulcsokat, elvitt az égadta világon mindent, ami csak mozdítható volt a házban, a tornácon levő padtól kezdve a tető kijavításához félretett cserepekig mindent. Egész nyáron ott sündörgött, hogy a felhasogatott tűzifát is elhordja, akkor aztán megelégeltem, és rádörrentem, én tűzifástul vettem a házat. A falu ezt nagyon jól látta, de senki nem szólt egy szót sem. Ami az övék, az az övék, ami nem – az nem. Aztán ezzel az asszonnyal baleset történt, a fürdőjét bontotta, amikor ráesett egy gerenda, néhány napig élet-halál között lebegett – a falu persze mindjárt arra a következtetésre jutott, hogy én babonáztam meg, én hoztam rá a bajt, akkor úgy döntöttek, jobb távol tartani tőlem magukat. Nem azért, mert idegen vagyok, elvégre egy faluhoz a gonosz szellem is hozzátartozik, de azért a boszorkány az mégis boszorkány – s ha a másé, jobb tőle óvakodni.

Ehhez képest az ön családja a „rothadó individualizmust” hagyományozta önre?

A család férfitagjai odavesztek a háborúban. Anyám nagyon művelt volt, akárcsak a nagyanyám, nagynéném. Anyámnak két diplomája volt, elvégezte a híres művészeti és irodalmi főiskolát, aztán, miután én megszülettem, beiratkozott a színiakadémiára színháztudományi szakra. Szeretett volna színész lenni, gyönyörűen mondott verseket, a háború alatt elég sokszor fel is lépett, maradt még kicsi könyvtára, színházról, színészekről, együtt hallgattuk a színházi közvetítéseket. Azokban az időszakokban, amikor volt hol laknunk, az olvasás, a színház volt a családunkban a legfőbb foglalatosság. Az iskolában minden negyedév végén tartottunk színielőadást, aztán ez később is megmaradt, még egyetem után is játszottam diák-színjátszókörben vagy két évig.

Hogyan alakult később az élete?

Nagyon nehéz volt. De ennek már nem az ilyen „szociális nyomor” volt az oka, hanem a mi személyes tragédiánk. Hamar elvesztettem a férjemet, hat éven át feküdt megbénulva. Döbbenetesen jó ember volt, a szó igazi értelmében jó. Örökölte a fiam, Kirill is. Amikor az apja állapota nagyon súlyosra fordult, Kirillt ötnapos nevelőotthonba adtam be. Bármennyire nem akartam megismételtetni saját sorsomat – vele, nem lehetett mást tennem. Négyévesen, a maga egészen különös, kifinomult lelkivilágával (kívülről tudott már Csukovszkij-poémákat) gonosz huligángyerekek közt találta magát. Ütötték, verték, tüdőgyulladást kapott, teljesen kiszolgáltatott volt. A második férjemmel közös második és harmadik gyerekünk is ilyen, nem nagyon tudtam őket a „túlélésre” megtanítani, de hát istenem, így alakult…

Mióta ír?

Írni mindig írtam, amióta csak az eszemet tudom, de író természetesen csak azóta lettem, mióta olvasóim is vannak. 1968-ban írtam Kislány címmel az első novellát, ami gépiratban járt kézről kézre Moszkvában, attól kezdve tartom írónak magam. Az ennél korábbi, olvasó nélküli műveimet kidobáltam. Kis tárcákat írtam a Krokogyilnak, aztán a Moszkovszkij komszomolecben.

Csehov is, Bulgakov is krokikkal, tárcákkal kezdte. Persze nagyon sok, ennél mélyebb analógia is van az önök művei, felfogása között. Mennyire tudatos ez?

Örök orosz értelmiségi betegség, hogy mindig bűntudatot éreztem a néppel szemben. Egyetlen egyvalaki nem érzett sohasem bűntudatot a néppel szemben, Bulgakov. Tisztán formai támpontokat kaptam tőle, abban, hogyan tehetem zárójelbe a saját, szerzői nézőpontomat, s tehetem mégis érzékelhetővé. Sok novellámban nem a szerzőé a vezető szólam, hanem a tömegé, a közönséges, sőt azt mondanám, pimasz és arcátlan tömegé, a mindentudó, de semmit meg nem bocsátó tömegé. Az én szerzői hangom meg valahol messze pislákol. Az én szövegeim afféle „kétfenekű hordók”: mindig nagyon pontosan fel lehet ismerni bennük azt a szemtelen, útszéli hangot, amelyen a tömeg elítél minden bűnt, minden vétket, minden olyan törekvést, ami eltér a közfelfogás által törvényesített normától, miközben a szerző hallgat, de bűntudatos hallgatásával mégis jelen van. És mint Zoscsenko, én is találok abban bizonyos költőiséget, hogy ezen az abszolút embertelen nyelven írok. Csak hát ez nem afféle rigófüttyös, patakcsobogásos, idegnyugtató poézis. Sőt. Megszenvedem én magam is. Amikor elkezdtem írni, azt tűztem ki magam elé célul, hogy semmiféle irodalmi eszközt nem fogok használni. Se portrét, se tájleírást, se dialógust nem használok. Semmiféle metaforát. Semmiféle bonyolult formát. Mert ez mind dísz, csipke. Hanem úgy írok, ahogy a történetet elmesélik. Ahogy a pletykákat előadják, úgy fogom én ezt leírni. Természetesen ezt nem tudtam maradéktalanul megvalósítani, ott meredeznek a szövegeimben ezek a „kiszögellések”. A szerzői hang gyöngédsége, megértése, sajnálata, szánalma itt-ott, bármennyire is nem szeretném, érződik azok iránt a hősök iránt, akikkel a fecsegő tömeg pletykája olyan érdemtelenül, méltatlanul bánik. Van, amikor ezt sikerül nagyon szerény, nagyon rejtett eszközökkel finoman érzékeltetnem: de csak azok számára érthető ez, akikkel lehet egy hullámhosszt találni, azok felfogják ezt a hangot. Akik viszont nem tudják ezt a hullámhosszot fogni, azok csak azt látják a szövegeimben, hogy undok, útszéli, hivatali bikkfanyelven megírt alantas pletykák halmaza.

Az  Éjidő külföldön  óriási  siker, Oroszországban szinte bukás. Miért?

Az a kritikusnemzedék fogalmazza meg most a közítéletet, amelynek keményen szembe kellene néznie azzal a közmorállal, amely az Éjidő főhősét, Anna Adrianovnát is megteremtette. Ő a tévedhetetlen szent, aki soha nem vetkezik. Csak ítélkezik. Persze, tényleg szent, végül is folyton csak jót tesz, szenved másokért. Csakhogy ez a tévedhetetlen, bűntelen szent – egyszersmind hóhér. Görcsös jótevési igyekezetében mindenkit megfoszt attól, hogy jóról-rosszról, saját sorsáról döntsön. Most értem csak, így utólag, hogy Anna Adrianovna, akit őrülten szeretek, aki egyszerre az anyám, a nagyanyám, az összes ismerősöm és én magam is, milyen is valójában. Szent és hóhér egyszerre. Ez a paradoxon rettentő fontos számomra.

Az a kritikusnő pont az Éjidő kapcsán nevezte két évvel ezelőtt roppant korszerűtlennek az ön által képviselt magatartást: a rendszerrel való morális szembenállást; a politikai szembenállás és az esztétikai szembenállás „trónfosztása” után így került süllyesztőbe ez szemlélet is…

Nem tartoztam a politikai disszidensek, politikai máskéntgondolkodók közé, nem vettem részt az esztétikai okokból kivonulók közé sem. Ennek ellenére, ötvenéves koromig, 1988-ig összesen 17 novellám jelent meg, ezek többsége is az utolsó, ’85 utáni három évben. Színdarabokat ’73-ban kezdtem írni, ezek gépiratban terjedtek. Volt néhány földalatti színház, ahol boldogan bemutatták a darabjaimat, voltak szerzői estjeim, nőnapra, anyák napjára, különböző üzemekben, kombinátokban, ahol 25 rubellel honorálták a fellépésemet.

Ha ez nincs, megőrültem volna. Megőrjített volna a teljes megfélemlítettség. Lehallgatták a telefonomat, követtek. Nemrég tették közzé azoknak az íróknak a nevét, akiket követtek, én is köztük voltam. Nem volt erről kétségem azelőtt sem. Aztán közzétették a lehallgatottak névsorát is, ott is ott voltam. Egy idő után úgy használtam a telefonomat, mint egy köztéri hangosbemondót. Felhívtam a barátnőmet, és jól érthetően beleskandáltam a kagylóba: agyonhajszoltak, sarokba szorítottak. Ha azt hiszik, hogy megadom magam, nagyon tévednek. Nem fogok beledögleni. Felégetek magam mögött minden hidat, de akkor is közhírré teszem, mit csinálnak velem. A barátnőmnek elállt a lélegzete, próbált lepisszegni. Én voltam a legjobban meglepve, hogy ez után a „szónoklatom” után minden megváltozott körülöttem. Azt nem mondom, hogy befogadtak, de agyonhallgatni már nem lehetett.

Kivel tart kapcsolatot?

Nagyon jóban vannak velem a festők, rajzfilmesek, orvosok, ügyvédek, ezredesek – de irodalmár egy sem. A prózaíróknak kényelmesebb, ha drámaírónak tartanak, a drámaíróknak könnyebb, ha prózaíróként könyvelnek el. Gyerekírónak végképp nem fogad el senki sem, pedig rengeteg mesét írok mostanában. Kirill még kétéves volt, amikor ugyan nem írtam, de költöttem neki meséket, később le is írtam. Az első mesekönyvem viszont csak 1991-ben jelent meg, amikor 53 éves voltam, és a Kirill kisebbik gyereke is túl volt a három éven. A mese volt a legtiltottabb műfaj számomra. Teljesen érthető okokból. A gyerekírók kasztját Szergej Mihalkov uralta. Ez a legjobban fizetett műfaj: itt nem volt példányszám-korlátozás, nem volt korlátozva, hányszor lehet újra kiadni ugyanazt a szöveget. A felnőtt műveket legfeljebb ötször lehetett kiadni, ideális esetben: újságban, folyóiratban, önálló kötetben, válogatott művekben, és egészen ritka szerencsés esetben regényújságban – itt már milliós példányszámot, tehát óriási honoráriumot lehetetett elérni, de ez nagyon keveseknek adatott meg – és ezzel kész. A gyerekirodalom esetében efféle tiltások nem voltak. Akár milliós példányszámban ki lehetett bármit adni, annyiszor, ahányszor valaki kiadót talált rá. Azt mondják, Mihalkov azt se tudja, mikor mennyi honort kap, nyitott egy bankszámlát, oda folyik be minden pénz neki. Ilyenek persze nagyon kevesen vannak, de ők aztán nem engedtek be senkit maguk közé. Hogyne, hogy osztozni kelljen a koncon. Pedig a modern mese mint olyan végképp teljesen hiányzott. Egyszerűen kinyírták a konkurenciát. A Vadállatmeséket, amelyeket most folytatásokban közlök egy hetilapban, mint egy szappanoperát, teljesen mámorosan írom, de ugyanúgy, mint az összes többi mesémet, először szinte mindig elmesélem valamelyik gyereknek a családban. Van, amikor el sem jutok a leírásig. Ha megjegyzik, úgy is jó, ha nem, úgy is. Nem ez a fontos. Ez idáig sokszor teljesen megbénított valami belső görcs: mindent kitöltött bennem a szorongás, a félelem azokért, akik közel állnak hozzám, de ezt most már nem akarom kiírni magamból. Most már csak azt írom, ami kívül van rajtam.

• Kultúra