Kiss Ilona

Nyomtatóbarát változat

– Szóval miért ne szidjuk a KGB-t?

T. N.: Mert a pétervári avantgárd a KGB-nek köszönheti létét, mi több, egyenesen KGB-parancsra született… Egészen a hetvenes évek közepéig a kutyát se érdekelte, van-e egyáltalán szovjet avantgárd, mígnem egyszer a nyugati újságírók a Párizsban vendégeskedő Brezsnyev elé borítottak egy halom felvételt arról, miként verik szét odahaza a rendőrök az első moszkvai avantgárd kiállítást. Brezsnyev gyorsan helyi túlkapásnak nyilvánította az incidenst, ám ezzel akaratlanul is elismerte az avantgárd létét. Így kezdődött az a több mint tíz évig tartó állapot, amikor az avantgárd festők évente egyszer előjöhettek föld alatti búvóhelyeikről. Sőt elő kellett jönniük, a KGB ugyanis évente egyszer – a moszkvai ukáznak megfelelően – megparancsolta, rendezzünk egy avantgárd kiállítást, hogy aztán az összes többit betilthassák, a képeket elkobozhassák, a renitens festőket, másként gondolkodó művészeket lecsukhassák. Így aztán a hetvenes évtized végétől már egyfajta – kényelmesnek semmiképp se mondható – szimbiózisban éltünk a KGB kulturális, azaz „az ideológiai diverzió elleni harccal” foglalkozó osztályával. Teljesen egymásra voltunk utalva: nekünk kellett az ő engedélyük, hogy létezhessünk, mi pedig nekik kellettünk, hogy legyen kitől megvédeni a szovjet társadalmat, s hogy ezáltal is saját létjogosultságukat igazolhassák a közvélemény előtt. A kiállítások plakátjára mindenesetre akár azt is oda lehetett volna írni, hogy az X underground csoport és a KGB közös rendezvénye.

– Ha jól tudom, egy időben egyébként is a szó szoros értelmében a KGB szeme előtt éltetek: egy olyan üresen álló, szanálásra váró házban laktatok és dolgoztatok, amely épp a KGB-székházzal volt szemben.

T. N.: Igen, itt rendeztük meg – befalazott ablakok mögött – az egyik első kiállításunkat, amely alig két órán át tartott. A rendőrség – az utcaseprők segédletével – pillanatok alatt feloszlatta. A lakáskiállítás egyébként is megszokott műfaja és létformája a pétervári avantgárd társaságoknak, mivel a hivatalos kiállítóhelyiségekbe és múzeumokba egészen a legutóbbi évekig legfeljebb csak fűtőként és segédmunkásként engedtek be bennünket – Kotyelnyikov például az Orosz Múzeum hőközpontjában volt kazánkezelő: ez volt az egyetlen esély arra, hogy szemtől szembe láthassa a tízes–húszas évek orosz avantgárd hagyatékát, amelyhez tudatosan vagy öntudatlanul mindannyian kapcsolódni akartunk.

A. M.: Egyszóval, amíg normális módon bebocsáttatást nem nyertünk ezek közé az orosz festők közé, addig képeinket csak igen szűk közönség láthatta: egy időben az elhagyatott Cirill és Metód templomban ütöttünk tanyát, de a romtemplom-kiállítás utcakiállítássá fajult, mivel a templomból percek alatt kiűzettettünk. Viszonylag hosszabb ideig tartott az öböl parti strandkiállításunk, ott jobban elvegyültünk a fürdőző közönség között, s legkevésbé sem néztek avantgárd festőnek bennünket: akár fürdőruhás feleségportrékat is festhettünk volna. A legutóbbi, egyben legnagyobb, de már hivatalosan engedélyezett akciónk a híd-kiállítás volt: ezúttal már a rendőrség is a mi oldalunkon segédkezett. Képeinket a legnagyobb leningrádi híd aszfaltjára ragasztottuk föl, s amikor a hidat felnyitották, hatalmas, 30x40 méteres kiállítási falat kaptunk, amely az óriási erejű reflektorokkal megvilágítva – s különösen a vakablak mögött töltött „fénytelen” hőskorszak után – számunkra is meglepő látványt nyújtott.

– Térjünk még vissza egy pillanatra a vakablakok mögé: a lakás és a lakásfoglalás úgy tűnik, kiemelt szerepet játszik művészetetekben.

T. N.: Ez egyrészt kényszerű volt, hiszen a hetvenes években alakult avantgárd csoportok tagjainak legnagyobb része távoli vidékekről kerül Leningrádba, állás, lakás, megélhetési forrás nélkül, óhatatlanul sodródtak tehát az elhagyott házakba – csavargók, rockerek, elmebetegek, alkoholisták, narkósok szomszédságába, patkányok és svábbogarak közé, ugyanakkor ez az életforma természetes keretét nyújtotta akcióinknak, képeinknek is. Olyannyira, hogy a már emlegetett KGB-vel szemközti ház hatalmas társbérleti (azaz kommunális) konyhájában például az egymás mellett sorakozó tucatnyi gáztűzhelyre fektetett pallót kifutóként használtuk „underground divatbemutatónkhoz”. Konyhákban elbarikádozva kísérleteztük ki a „zérus-zene” elemeit: együttesünk, a Kurjohin vezette „Pop-mechanika” nagy kultúrhodályokban tartott koncertjein e kísérlet „eredményeit” tárta a nagyközönség elé, kecskék, tyúkok, kígyóbűvölők s más „megszokott” performance-szereplők társaságában. Egy másik konyha falára Oleg Kotyelnyikov festett óriási freskót, ám ez a konyhai apokalipszis is ugyanarra a sorsra jutott, mint annyi kép az „új” festők és elődeik munkái közül: pillanatok alatt eltemették a buldózerek a nyomornegyedek szanálásakor. A Dosztojevszkij „szent őrültjeire” emlékeztető Inal Szavcsenkov és Vagyim Ovcsinnyikov eltűnt „primitív” alkotásairól csak hozzávetőleges fogalmat alkothatunk a megmaradtak alapján.

A. M.: Ovcsinnyikov Szibéria egyik legtávolabbi csücskéből jött Pétervárra, hogy valamiféle városi sámánként próbáljon némi rendet teremteni abban, amit maga körül talál. Másik keleti varázslónk az azerbajdzsán Babi Badalov, aki szintén minden munkájában más „konstellációt” próbál ki: hol keleti arabeszkekből gyárt misztikus labirintust, hol vízvezeték-darabokból „hagyományos” pop-art plasztikát. A hetvenes évek nemzedéke tudatosan vállalta a periférián való életet: az üldöztetéssel, börtönnel fenyegető, elmegyógyintézeti kényszergyógykezeléssel járó életforma egy bizonyos fokig része lett a műalkotásnak, sőt, enélkül a keret nélkül nem is egészen érthető. A fönnmaradt képek közt nagyon sok a misztikus, vallásos témájú munka, nagyon sok kép kapcsolódik szentek, vértanúk alakjához – ezen a szálon kapcsolódnak az „újak” a klasszikus orosz tradícióhoz.

T. N.: A hetvenes évek végén jelentkező avantgárd nemzedék épp ezen a ponton szakított a teljes illegalitásra kárhoztatott elődökkel: nagyon fontos stilisztikai és világképi váltásokhoz vezetett, hogy a művészetet már közvetlenül lehetett vállalni, önmagában, a művészetért, nem feltétlenül csak a „vértanúság” közbeiktatásával. Ezzel párhuzamosan természetesen mindaz, ami addig az underground-lét velejárója volt, lassan egyre inkább extravagancia lett. Legtöbbünk persze ma sem extravaganciából fest kopott heverőn, hanem mert egyszerűen nincsen műterme. Vannak köztünk olyanok, akik elvileg a nyugati képeladásokból bérelni tudnának műtermet, de ez sok esetben azzal járna, hogy beszálljunk a lakásmaffiába. Ez már elvi döntés függvénye, nem csupán pénzkérdés.

– Hallhatnánk az „újak” történetét ?

T. N.: Az „újak” sosem alkottak zárt csoportot, az irányzat inkább egyfajta kommunikációs közegként, szellemi környezetként funkcionál. Egyik előzménye a teljesen szabályosan – tagdíjakkal, taggyűléssel, napirendi pontokkal – működő szovjet szervezet, a Kísérleti Képzőművészeti Társaság volt, ebből vált ki hat festő, s alakította meg 1982-ben az „újak” csoportját, de nem elődjének negatív lenyomataként – azaz nem abból kiindulva, hogy az volt a szovjet rossz, amit lehet szidni, ócsárolni, de majd mi leszünk a szovjet jó. Nem, csoportunknak kezdettől fogva éppen az volt a lényege, hogy nem a szovjet–szovjetellenes ellentétpár mentén szerveződött meg, hanem egyszerűen művészetet akart csinálni. A „szovjet” számunkra egyszerűen nem létező kategória.

– És az „orosz”?

A. M.: Nagyon nehéz meghatározni, mi is az az orosz hagyomány. Az egymásba rakható matrjoskák? Ezek csak 1905-ben kerültek Oroszországba, a japán–orosz háborúban. Nálunk csak azok az egymásba rakható faragott Gorbacsovok az oroszabbak-szovjetebbek, amelyeket az Arbaton lehet kapni, állítólag 200 rubelért.

T. N.: Persze az sem biztos, hogy a textiljeimre applikált Auróráktól, Szputnyikoktól vagy a traktoroktól én összetéveszthetetlenül orosz, netán szovjet leszek. Az oroszság az én képeimen a horizontális kompozícióban van jelen: a nagy sztyeppék, alföldek strukturális lenyomataként, ami egyúttal a harmónia szimbóluma is. Ivan Szotnyikov viszont valóban igazi orosz nemzeti irányt követ: népművészeti tárgyakat gyűjt, szisztematikusan tanulmányoz, ő maga is tipikus orosz ember: hosszú szakálla van, csizmát hord, templomba jár, van egy falusi háza. Vlad Gucevics a népi kultúra legmélyére ás: ősi archetipikus elemeket használ. Szergej Bugajev, alias Afrika – mint a beceneve is mutatja – a legkevésbé nemzeti orosz festő, sőt igazi nyugatos. Nagyon közel áll a moszkvai konceptualistákhoz. Jevgenyij Kozlov is kifejezetten a nagyvárosi emblémarendszerből építi fotómontázsait, fotófestményeit, egy időben a piros szemű Lenin volt képei fő témája.

– Vetélytársaitok? Ellenfeleitek?

A. M.: A pétervári „Mityka” csoport, különösen azért, mert ez tisztán nacionalista irányultságú társaság: szakállat hordanak, vodkát isznak, és mindennek nagyon nagy a vonzereje. Komolyra fordítva a szót, nagyon erős keresztény szellem uralja a csoportjukat, már csak azért is, mert egyik vezéregyéniségük Szasa Florenszkij, a vallásfilozófus és művészetteoretikus Pavel Florenszkij leszármazottja. Egyszóval a „Mityka” nagy vetélytársunk, de mi is nekik: olyannyira, hogy az „újak” néhány tagja tiszteletbeli mitykásnak számít.

– Profik vagytok vagy amatőrök?

A. M.: A többségünk amatőr, csak én jártam iparművészeti főiskolára. De „szakképzettségemre” egyáltalán nem vagyok büszke: a szocialista realizmus szellemében történő művészképzés egyszerűen a művészet megszentségtelenítése: első dolga minden szovjet festőakadémiának, hogy a bekerülő hallgatókból kiöljön minden eredetiséget, egyéniséget; aki onnan kikerül, és valóban festő akar lenni, jobb, ha sürgősen elfelejt mindent, amit ott tanult. Az újak egyébként sem nagy barátai a sémáknak, legyenek azok akár szemléleti, akár rajztechnikai sémák, akár viselkedési normák – az egyetlen szabály, amit magunkra nézve kötelezőnek tarthatunk, az a tűzrendészeti előírás… Ovcsinnyikov gyerek-rajziskolája, Timur Novikov képzőművészeti szabadegyeteme már ebben a szellemben akar új művészeket nevelni.

– Meddig újak az „újak”?

T. N.: Amíg nem vagyunk öregek. Most, mire elértünk a kilencvenes évekre, megöregedtünk kissé. Budapesten már nem is csoportként mutatkozunk be igazából, hanem egyénenként. A nyolcvanas évek folyamán egyébként is sokan lettünk, annyiféle elképzeléssel, hogy egyszerűen nem volt értelme együtt tartani a társaságot. Előbb kiváltak a nekrorealisták Jevgenyij Jufittal az élen, aztán a depresszionisták, az arany-ezüst társaság, egyszóval, előbb-utóbb egész egyszerűen terhére voltunk egymásnak, mint az egyik szovjet szövetségi köztársaság a másiknak.

A. M.: Egyébként is megszűnt az a körülmény, ami eddig a csoport lételeme volt: nincs kivel szembeállítani magunkat. Megszűnt a KGB kultúrosztálya, a szocialista realizmust kiebrudalták az Orosz Múzeumból, olyannyira perifériára került, hogy már-már az avantgárdnak kell oltalmába vennie.

T. N.: Egyszóval, majdhogynem hivatalos művészek lettünk, függetlenül attól, hogy egyikünknek sincs se tisztességes munkahelye, se állandó megélhetési forrása, továbbra sincs saját műhelyünk, diplománk, továbbra is elhagyott házakban lakunk, ahonnan bármikor kilakoltathatnak bennünket. Bár legutóbbi időben két nagy kiállítás is volt az Orosz Múzeumban az „újak részvételével”, de képeinket továbbra is csak akkor tudjuk bekereteztetni, ha valamelyik nyugati galéria pénzt ad értük. Egyébként továbbra sem az örökkévalóságnak festünk, a szovjet festék előbb-utóbb óhatatlanul lepereg a képeinkről… Majakovszkij még úgy gondolta, a futuristáké a jövő, ám mi csak egyszerű turisták lettünk: cipeljük magunkkal országról országra rongyolódó festményeinket. Aminek persze örülünk is, hiszen képeinket végre már nemcsak a KGB-sek és az öreg csövesek nézegethetik…

• Kultúra