Kiss Ilona

Nyomtatóbarát változat

Istencsapása lehet Oroszországban vidéki írónak lenni, nem?

Most már nem olyan rémes. De Szaratov egészen a közelmúltig zárt katonai város volt, és mivel sok hadiipari üzem volt benne, a legpolgáribb helyeket is a „hadiipari teljesség” uralta. Kettős tokban, zárt országban, zárt városban élni, képzelheted, milyen az. Külföldiek egyáltalán nem jöhettek be a városba, úgyhogy egészen tavalyelőttig egyáltalán nem láttam eleven külföldit.

Tízéves koromig Szaratov mellett laktunk, nem is falun, hanem egy szocialista telepen, ahol a szüleim kolhozban dolgoztak. Később apámat kinevezték Szaratovban a mezőgazdasági osztály élére. Amikor a peresztrojka elkezdődött, már nyugdíjba ment, úgyhogy nem szembesült annak értelmetlenségével, amit akkora odaadással csinált évtizedekig. Mert igazi mintadolgozója volt ennek az agyrém szocialista gazdaságnak; ami tőle függött, azt nagyon becsületesen elvégezte. És egyáltalán nem ironizálok ezzel, nagyon tisztelem ezért. Kommunista volt, mint az anyám is, megkötötték ezt a kompromisszumot, de a karrierjüket nem erre építették, hanem tényleg nagyon sokat dolgoztak. Lev Annyinszkij tegnap, a Booker-díj kiosztása után azt mondta: nagyra értékeli Okudzsava regényében, hogy a gyermek nem tagadja meg a szüleit. Szerinte ez valami új gondolat. Már miért volna ez annyira új?

Kamaszkoromban belevetettem magam az írásba, nem érdekelt semmi más, csak az irodalom és a történelem, a többi tárgyból épp csak átcsúsztam. Arra hajtottam, hogy felvegyenek a szaratovi bölcsészkarra. Végül is orosz nyelv- és irodalomtanári diplomát szereztem, és tanítottam is három évet. Aztán a helyi rádió- és tévéállomáson, a levelezési rovatnál dolgoztam, az volt a dolgom, hogy az olvasói levelek panaszáradataiból kritikai hangvételű összeállításokat csináljak. Mondjuk egy öregasszony megírja, hogy beázik a tető, nem javítják meg, erre jön a tévé, jövök én, és rögtön kijavítják. Igaz, a többi ezer tető továbbra is beázik, de legalább az az egy nem. Csakhogy később áttettek a propagandaosztályra, azt már nem lehetett volna megúszni kemény pártszöveg nélkül, így aztán inkább leléptem.

Miből éltél?


Egy darabig rakodómunkás voltam, de aztán bemutatták az első darabomat, és megengedhettem magamnak, hogy három évig ne menjek állásba. Körülbelül tíz bemutatóm volt vidéken; az infláció előtt, nem élve ugyan nagylábon, de egy évre elég volt egy darab honoráriuma. Moszkvában sokáig nem sikerült semmi, vidékről moszkvai színházakba nagyon nehéz betörni, ott a kipróbált szerzőket mutatják be. Meg aztán nem is forgolódtam az irodalmi nyüzsgésben, a társaságokban, csak most, szó szerint pár hete tapasztalok érdeklődést Moszkvában is. Megjelent nyomtatásban a darabom, és talán be is mutatják. Az első, második eljövetel című regényemből pedig filmet akarnak csinálni, csak pénzt kell szerezni hozzá.

És most, hogy a drámád, a Cseresznyéskiskert első díjat kapott a drámapályázaton?

Gondolom, most majd megváltozik a helyzet.

Egyébként hogy kerültél oda?

Meghívásos alapon. Először minden országban válogató verseny volt, három darabot küldtek el országonként Németországba, 1150 darabból válogattak, először csak az annotáció alapján, aztán egy részletet fordítottak németre, majd az egészet. Két esélyes volt az első helyre, Jelena Popova Belorussziából és én. Végül is mindketten első díjat kaptunk, a harmadik egy bolgár drámaíró lett. Rettentő büszkék voltunk, hogy a volt szocialista blokk lekörözte egész Európát.

A Cseresznyéskiskert egyébként Csehov-parafrázis?

Nem egészen, bár rengeteg utalás van benne. Egyszerű, könnyed, humoros darab a mi, mai, kicsi, jelentéktelen, ócska kis cseresznyéskertünkről.

Már amennyiben könnyed: épp csak a fináléban omlik össze a ház az amúgy rettenetesen keserű lakodalmazó társaság alatt… Vannak „intellektuális szkeccsnek” nevezett egyfelvonásosaid. Ezekkel mit kezdenek a színházak?


A 26-os szám című kis darabomban például a két szereplő, a férfi és a nő végletekig leegyszerűsített kérdéseket tesz fel egymásnak. Szeretsz? Nem. Szeretsz? Igen. Elhagysz? Igen. Ez megy jó negyedórán át. És az a szerzői utasítás, hogy az egészet kétszer kell eljátszani. Láttam egy színházi fesztiválon, nagyon érdekes volt; először gyorsan felolvasták, utána eljátszották. A néző így már tudta, mi fog történni, és csak arra figyelt, hogyan játsszák. Hogyan értelmezi a szavaimat a másik, miért épp így ejti ki, miért ráncolta közben a homlokát – ezek érdekelnek a színházban. Az, hogy hogyan viselkednek a hőseim, amikor a színtiszta igazságot egymás szemébe mondják. Nem realista színház, amit csinálok, egyáltalán nem az.

És még valami nagyon érdekel a színházban, írtam nemrég a játék, a kísérlet kedvéért egy „Broadway-darabot”, az a címe, hogy Clinch. Ez a szó arra a utal, amikor a boxban két versenyző összeakaszkodik, és nem tudnak szétválni, mert aki előbb kibontakozik a másik szorításából, azt kockáztatja, hogy azonnal kap egy ütést. Ilyen végletekig feszített helyzeteket akarok létrehozni a darabjaimban is, a prózai írásaimban is. A Vörös patkánytól a zöld csillagig című darabom például tíz, ilyen elv alapján működő jelenetből áll.

A színdarabjaid és a prózai írásaid közti másik nyilvánvaló közös pont az „abszurd” kifordítása: nem a lehetetlen megtörténtéről szólnak, hanem arról, hogy a lehetséges nem történik meg.

Ezeket a történeteket nagyon szeretem írni, sok ilyen apró novellám van Könyv azoknak, akik nem szeretnek olvasni című gyűjteményemben. Tyúkszemnovelláknak nevezem őket, mert ugyanúgy örülünk, mikor végük van, mint amikor a tömött troliban leszállnak a lábunkról. Erre a dramaturgiára épül az előbb emlegetett darabom is: a szereplők elgondolják azt, ami nem történt meg – és épp ez lesz maga a történés. Egy liftben benn ragad egy fiú és egy lány, a fiú előbb külföldinek, majd rablónak, majd ismerkedni vágyónak adja ki magát, a lánynak tetszik a dolog. Megáll a lift, egymásra néznek, kiszállnak. Kiderül, hogy szó sem volt semmi ismerkedésről, csak ők adják elő később, külön-külön úgy a történetet, mint egy lehetséges történés előjátékát.

Az efféle kifordított abszurd szituációk lehetővé teszik a megszokott szituációk felfrissítését, megújítását. Én egyébként nem szoktam új témákat, szituációkat kigondolni, azt hiszem, nekem más a dolgom. Van egy rövid novellám, most dolgozom rajta, az a címe: Szabálytalan játékszabály. Azzal kezdődik, hogy egy férfi áll a sarkon, várja a sofőrjét, az késik, a férfi dühöng, nézi az óráját. Kívülről úgy látszik, a szerelmét várja, holott ez rég nem fordult vele elő. Jön egy ismeretlen nő, megáll, a férfi odalép hozzá: miért késtél el? A nő zavarba jön, de aztán belemegy a játékba. Szabadkozni kezd, ne haragudj, közbejött valami. Könnyed dialógus kezdődik, a nő olyannyira rájön a játék ízére, hogy visszakérdez: na, akkor megyünk holnap? A férfi mondja: persze, ekkor és ekkor indul a vonat, ide és ide szól a helyjegy… Tényleg el akart utazni másnap, elrohan, vesz még egy jegyet. Kérdés: ki bírja tovább a játékot? Ki bírja tovább ezt a feszült szituációt? Még nevet is adnak egymásnak. Ez érdekel engem: képesek-e az emberek valami újat felfedezni a másikban, képesek-e a másik iránti kihunyó érdeklődést valahogy felkelteni, képesek-e valami újat adni a másiknak magukból? Aztán: hogyan teremtik egymást, hogyan adnak egymásnak új meg új minőségeket? Mit tudnak egymásból kihozni ilyen végletes szituációkban? Merthogy valójában, ha komolyan vesszük a mindennapi viszonyokat, mind végletesek a maguk módján, s csak ezek adottak számunkra. Csak ezek vannak, s az a fő kérdésem, hogy nap mint nap mit kezdünk velük. Hogy lehet a másik elnyomása nélkül élni? Állandó kényelmetlenséget, akadályt állítunk a másik elé; az egész életünk külső korlátozásokra épül. Itt nálunk egyáltalán nem érvényes az az európai szabály, hogy az én szabadságom ott kezdődik, ahol a másiké véget ér.

A paradox általában abból adódik, hogy a valóságos szituációt a feje tetejére állítják. Én pont fordítva csinálom: a feje tetején álló valóságot a talpára fordítom. Egy teljesen lehetetlen szituációban az emberek elkezdenek normálisan viselkedni. Adnak például ötven rubelt egy szakadtnak, büdösnek. Mindig azt mondják, hogy itt, Oroszországban semmit sem kell kigondolni, minden magától olyan abszurd, groteszk, fantasztikus. Én ezzel nem értek egyet, nem is szeretem az ilyen egyszerű életleírásokat: a paradox leírása színtiszta naturalizmus. Az érdekes az, amikor ebben a paradoxban megpillantjuk a paradox fonákját, a paradoxon belül a paradox tükörképét.

Soha nem írok le semmit csak úgy, a természet után. Nincsenek prototípusaim, mindig kitalálom a történeteket, a személyeket. Történnek persze hasonló dolgok, de azoknak mindig csak a szerkezetét veszem át. Abban a faluban például, ahol gyerekkoromban éltem, valóban volt olyan vonat, amiben laktak, mint a regényemben, voltak kutyák, öregasszonyok, kis virágágyás a vagon előtt, sokat játszottam ott. Lakni egy vonatban, és nem utazni sehová – ez a kép belém vésődött. De csak a kép maradt meg, a történet teljesen más irányba haladt.

Előfordult már, hogy a saját prózai művedet alkalmazod színpadra?

Az első második eljövetelt próbáltam meg, de előszörre nem sikerült. Technikailag még megoldható lett volna, de nem akartam csak úgy felmondani a sztorit. Ezért megváltoztattam az alapgondolatot: nem arról lesz szó, hogy egy ember messiási küldetéstudatot érez magában, hanem hogy megsejtett magában egy másik embert. Aki erősebb, okosabb, nagyobb nála. Döntenie kell, mit tegyen: legyőzze magában ezt az „isteni” személyt, vagy szabadon engedje. A regény arról szól, hogy a főhőst, Pétert, aki ugyan nem tud megfelelni a Krisztusi megpróbáltatásnak, mégis keresztre feszítik…

…mégpedig náci egyenruhát viselő suhancok, egy kiégett vagon vázára. Itt hangzik el ez a fontos mondat az orosz Krisztus szájából: „Istenem, Istenem, kikre hagytál engem…”

A darabbeli Krisztus azonban elmenekül a krisztusi halál elől. Börtönbe kerül, s akit nemrég még tanítványok, apostolok vettek körül, most teljes magányra van kárhoztatva. Ez a történet kontúrja. A végén be kell vallania magának, hogy becsapta az embereket. Vezekelni, szenvedni akar érte. Egy rendőr – nem érti ugyan, hogy miért, de – „ajándékoz” neki egy felderítetlen bűnügyet, tessék, itt van, vedd magadra, ülj börtönbe. Olyan cellába kerül, ahol azonban nem keresztre feszítés lesz, hanem egész egyszerűen megerőszakolják. Az történt ugyanis, hogy az egyik „magára vett” bűnügy erőszak elkövetése volt. És az orosz börtönökben van egy olyan íratlan szabály, hogy aki erőszakért van elítélve, azt megerőszakolják. Maguk az elítéltek. A darab azzal zárul, hogy megfordul a szituáció: nem a megerőszakolt főhős érzi magát megalázva, hanem megalázói. Megszerzi, megkapja – a megbocsátás szabadságát.

Máskor is írtál már efféle mai evangéliumot?

Volt egy darabom Júdás evangéliuma címmel. Vándorol ez az evangéliumi Júdás, és mindenkinek elmeséli, hogyan árulta el Krisztust. És mindenkinek másképp mondja el. A végén bevallja: teljesen összezavarodtam, nem tudom, mi történt. Az árulás lélektani szituációjában az érdekelt, hogy vannak dolgok, amikben nem lehet eredetieskedni, nem lehet hasraütésszerűen bármit kitalálni. A XX. század egyik legnagyobb karriert befutott találmánya a paradox igazolása. Az, hogy 2x2=5. Pedig van néhány dolog a világon, igaz, nagyon kevés, ami arra épül, hogy 2x2 az igenis négy. És kész. Ezért mondja a darabom végén Júdás, hogy minden hiába. Elárultam Krisztust, és kész. Néhány dolgot nagyon egyértelműen kell tudni. Az árulás az árulás, a hazugság az hazugság.

Nekem magamnak is nagyon kellett ez a darab, mert nagy technikákat dolgoztam ki az önigazolásra, hogy végül is mindent lehet így is, úgy is értelmezni. Ezzel a darabbal pontot tettem a végére minden ilyesminek. Bizonyos dolgok vagy csak így lehetnek, vagy csak úgy.

Nagyon meglepett, hogy a Booker-díj zsűrijében volt, aki istenkáromlást látott a Krisztus-regényedben.

Aki így látja, maga sem hisz istenben. Lehet, hogy úgy gondolja, hisz, lehet, hogy ezt így eldöntötte magában, de szerintem ez nem döntés, még csak nem is elgondolás kérdése. Ha a hithez hozzátesznek még valamilyen mentális ténykedést is, akkor az már nem hit. Ha tudom, hogy hiszek, az már nem hit. A hit is olyan evidencia, amin nem lehet ironizálni, amihez nem lehet játékosan viszonyulni, sőt egyáltalán viszonyulni sem lehet hozzá. Én magamat nem tartom hívő embernek. Legfeljebb olyannak, aki elindult a hit felé, de hogy ez meddig tart, nem tudom. Ésszel ezt nem lehet sem felfogni, sem irányítani; vagy elérkezik ez a bizonyos megvilágosodás, vagy nem. Nyilván hirtelen, egyetlen pillanat alatt, a fölgyülemlett szellemi-lelki tapasztalat hatására jön létre. Vagy hisz valaki, vagy nem, harmadik lehetőség nincs. De van választási lehetőségünk. Én egyelőre a választáson még innen vagyok, de tudom, hogy ez nem tudatos választás lesz. Maximalista vagyok ebben a lelki kérdésben. A hősöm számára az volt a feladat, hogy ha hinni akar, akkor teljesítenie kell a krisztusi parancsolatokat. Számára ez rettenetes feladat, mert a maguk teljességében fogja fel őket.

Én az állandó keresés állapotában vagyok. És még csak az sincs konkrétan körülírva, mit is keresek valójában, és ez nem is lehetséges. De a művészetben igen. Ez a hőseim dolga. Néha egyenesen úgy érzem, hogy nem mondatokkal, bekezdésekkel írok, hanem a hőseimmel. Nem szavakkal, hanem emberekkel… A szavak helyén nálam emberek állnak. Emberek, akik hirtelen-váratlan belém költöznek, és én lélekszakadva töröm magam, hogy megszólaltassam őket. Nem könnyű. Nem feltétlenül végső kérdéseket mondanak ki, hanem olyan egyszerűeket, hogy mi a szép, hol a helyem ebben a világban, mit tegyek magammal, milyen legyek másokkal. Állandó belső színházban élek, jelenetek, dialógusok váltakoznak bennem: én kérdem magamat, válaszolok magamnak, kalandok történnek velem.

A regényedben nagyon sok elem emlékeztetett Bulgakov Mester és Margaritájára.


Előfordul néha, hogy az emberre olyanok is hatnak, akiket már nem tekintünk megdönthetetlen tekintélynek. Annak idején Bulgakov regénye természetesen számomra is abszolút reveláció volt, de eltávolodtam tőle. Talán szemtelenség: már nem olvasom újra. Szégyen, nem szégyen, ráuntam. Az evangéliumi részeket nagyon szerettem, de aztán egysíkúnak találtam, a moszkvai részek groteszk jeleneteit meg publicisztikusnak. A Bulgakov-hatás teljesen szándéktalan. Mint Nabokov: mindig szidta Freudot, mégse tudja kikerülni a hatását. Én is elhidegültem Bulgakovtól, mégse szabadulok tőle.

Kiket szeretsz?

Mint szerkesztőt olyan művek érdekelnek, amelyek hozzáadnak valamit az irodalom folyamatához, és hatásukra az irodalomról magáról kezdünk másképp gondolkodni. A memoárok, lektűrök ezért hidegen hagynak.

Nem lelkesedem különösen az avantgárdért, a posztmodern, az underground se érint igazán. Ezekhez képest én tradicionális írónak tartom magam, meglehetősen hagyományos stílusban írok, inkább a szerkezetet próbálom valahogy nem tradicionális irányba fordítani. Másfelé kísérletezem: a tradicionálisban próbálom fellelni a nem tradicionálist.

Én szeretem az olvasóimat. Igyekszem érthető nyelven írni. Amikor megjelent a könyvem, s úgy alakult, hogy én magam is árultam, odajött egy idős asszony: Ez orosz nyelven van? Igen, mondom, oroszul. Azért kérdezem, mondja, mert kezembe veszem mostanában ezeket a modern írókat, és nem is oroszul vannak írva. Nem, mondom neki, én igyekszem oroszul írni.

Muszáj megkérdeznem ezt az alkoholügyet… Mert hogy a regényed…


Ne röstelkedj, én ezt teljesen egyszerűen és racionálisan kezelem, elvégre egy szívinfarktust túlélő ember sem kezd szégyenkezni, amikor a felgyógyulása után megkérdezik tőle, hogy hogy vagy. A volt szovjet országokban senki sem hajlandó betegségnek, csak szégyellni, takargatni való jellemgyengeségnek tekinteni az alkoholizmust. Én négy és fél évvel ezelőtt jutottam el oda, hogy muszáj abbahagynom az ivást, mert egyszerűen már nem tudtam rendesen dolgozni, közben tele voltam ambícióval, annyi mindent kell még megcsinálnom, megírnom. Nem akarom így, utólag „irodalmiasan” értelmezni magánbajaimat, de amikor elolvastam Marina Vlady könyvét Viszockijról, akkor ijedtem meg igazán. Rettenetesen nyomasztott Venyegyikt Jerofejev halála is…

Ismerted?


Nem, és igazából ő az egyetlen író, akivel nagyon szerettem volna megismerkedni, de nem volt rá módom. Én Moszkvában nagyon kevés írót ismerek, soha nem vettem rá magam, hogy csak úgy „bekéredzkedjek” egy íróhoz, akinek szeretem a műveit, de Jerofejevvel nagyon sok megbeszélnivalóm lett volna. Akkor is, ha tudom, ő teljesen másképp gondolkodott az alkoholizmusról, más „metaforát” jelentett neki, mint nekem. Egyszerű, napi, tisztán emberi ügyekről akartam kikérdezni. De mire összeszedtem ehhez a bátorságot, már annyira beteg volt, hogy nem találtam értelmét zavarni.

S amióta nem iszol, nem hiányzik?


Dehogyisnem. Szerintem ez abszolút gyógyíthatatlan szenvedély. Ilyen híg kávékat iszom, látod, helyette, literszámra. Három évre beültették ezt az Esperal nevű gyógyszert, amire nem lehet ráinni kockázat nélkül, aztán utána is különféle gyógyszereket szedtem, de igazából nem gyógyultam meg. Azt szokták rám mondani, nem ivó alkoholista vagyok. Iszonyú depressziós napjaim vannak, amikor görcsben van a fejem, se olvasni, se beszélni nem esik jól senkivel. Ilyenkor írni szoktam, még ez a legjobb. Így készült el, nagyon sebesen, az Én – nem én című regényem.

És a Kódolt állapotban című regény, ami azzal kezdődik – egyébként nyolcszor kezdődik el, a mű nem egyéb, mint nyolc első fejezet –, hogy a főhős egy delirium tremens után magát összeszedve, elmegy egy hipnotizőrhöz, aki…


Semmi önéletrajzi elem nincs benne, ha erre gondolsz… Esküdt ellensége vagyok a hipnózisnak és efféléknek. Döbbenten látom, hogy Oroszország most teljesen meg van őrülve a hipnózisért: mindent hipnózissal gyógyítanak, a fogfájástól kezdve a meddőségig, ami egyszerre nevetséges, ugyanakkor borzalmas, mert senki nem követi, mi lesz a hipnózis következménye az emberben, mondjuk 20 év múlva. Azt látom, hogy az emberek most egyenesen vágynak erre a hipnózis okozta sokkos állapotra, vágynak arra, hogy megint kívülről programozzák be őket. Nem akarok nagyon közhelyes analógiákkal élni, de most újra lehetne szabadon élni, és az emberek alig várják, hogy valaki külső kényszereket lőcsöljön rájuk. Oroszul a hipnózissal gyógyított beteget „kódolt állapotban lévő”-nek nevezik, a baj azonban az, hogy e kód feloldására csak és kizárólag maga a hipnotizőr képes, tehát a továbbiakban csak ő rendelkezhet páciense sorsa felől. És itt az én kérdésem: mit lehet kezdeni egy olyan állapottal, helyzettel, amelynek a kulcsa nem az én kezemben van, amelynek nem ismerem a kódját.

Ezzel az írásommal egyébként, amely nyelvileg is sokkal bonyolultabb, szerkezete is sokkal több normát szeg meg, mint a többi, tapasztalatom szerint nem nagyon tudnak mit kezdeni itt, Oroszországban, sem az olvasók, sem a kritikusok. Talán azért nem, mert menten besorolták az „alkoholizmusról” szóló művek közé, de mint ilyent idegennek találták, mert az alkoholizmus problémáját nálunk nem szokás úgymond „elméleti” kérdésként kezelni, ez viszont eleve elzárta az utat attól, hogy a szabadságlehetőségekről szóló műként olvassák. Ugyan már, mit akarsz itt a szabadsággal, mondta egyszer egy kritikus barátom, amikor a szabadságról mindenkinek csak a kéthetes krími beutaló jut az eszébe.

• Kultúra