Vissza a főcikkhez →

Egy nagy költő megjelenésének egyik legfontosabb következménye mindig az, hogy fölül kell vizsgálnunk a költészet egész történetéről való tudásunkat… Jurij Kublanovszkij művészete ebben az értelemben rendkívül jelentős esemény: hatásával az orosz poézisnek még évtizedekig számolnia kell. Nem csupán azért, mert Kublanovszkij még viszonylag fiatal (e sorok írásakor 35 éves), hanem mert eddigi munkássága alapján is fölmérhetjük, mennyire erős az orosz szentimentalizmusnak az az ága, melyet még Batyuskov indított el. Kublanovszkij érdeme mindenekelőtt az, hogy képes volt egyensúlyt teremteni a líraiság és az értelmi elem között: az állam történetéről éppúgy tud lírikusként szólni, mint az állampolgár személyes érzületéről. Formai eszköztára lenyűgözően gazdag: költői szótára Paszternak után talán a legbőségesebb. A technikai tökély azonban nála egyáltalán nem puszta formakérdés, hanem etikai tét. A versforma számára nem maszk, nem önvédelem, épp ellenkezőleg: láthatóvá teszi a tartalmi minőséget. Kublanovszkij – Ahmatovát parafrazálva – tisztán, „kitárulkozva áll a kortársak előtt…

Kublanovszkijra egyáltalán nem jellemző a mai neofiták körében oly tipikus „tegező viszony” a Mindenhatóval: ezért is lehet mentes az ő lírai hőse a vallási narcisszizmusnak még az árnyékától is. Annál nagyobb erővel dicséri a létezés neki adatott csodáját, tömjénnél ékesebb bizonyságot nyújtva a Teremtőről. Az ő verse végül is ugyanolyan mechanizmussal működik, mint az ima: legfeljebb értetlen fülnek egyhangúság benne a könyörgés refrénje…

(Részlet az 1983-as párizsi Kublanovszkij-kötet utószavából)

• Kultúra