Majoros Sándor

Nyomtatóbarát változat

Már nem emlékszem, kinek a fejéből pattant elő a sírgyalázás őrült gondolata. Szeptember derekat éppen csak meghaladtuk, s mivel még langyosak voltak az esték, kint foglaltunk asztalt, az Aranyhordó teraszán. Göcse ajánlotta: jöjjünk ide, az utolsó megbeszélésre, mert itt nem kell avatatlan fülektől tartanunk. Bölcs gondolat volt. Vajon melyik ügynök figyel oda a kocsmázók félrészeg gügyögéseire? Mégsem szólalt meg egyikőnk sem. Később – ahogy múltak a percek, az órák – egyre sűrűbb hálót vont körénk a hallgatás. A pincér elfelejtette bekapcsolni a falikarokat, s ha nem világít a topolyai út mentén egy foghíjas lámpasor, tekintetünk végképp beleréved az éjszaka félelmetes ürességébe.

Pedig lett volna miről cseverésznünk, akár hajnalig is! Egy hete döntöttük el: ha megkapjuk a behívót, átszökünk Magyarországra, és most – behívó nélkül is – elérkezett a cselekvés pillanata. Olyan híreket hallottunk, hogy napokon belül lezárják a határt, és ezután csak engedéllyel lehet külföldre utazni. Az ilyen mendemondákat senki sem hitte el. Pánikkeltőkkel elég gyakran találkoztunk, de az utóbbi időben oly sok furcsaság történt körülöttünk, hogy a badarságokat sem intézhettük el egy kézlegyintéssel.

Bentről, a nagyteremből borízű dalikázás hallatszott ki. Egy csoport tartalékos eltávozást kapott a JNA zobnaticai táborából, ám ahelyett hogy hazamentek volna lemosni magukról a koszt, idejöttek, és megpróbáltak kirúgni a hámból. Nem sok pénzük lehetett, mert a hegedűs csak ímmel-ámmal csatlakozgatott hozzájuk, de ez a csekélység egyiküket sem zavarta. Nyomot akartak hagyni maguk után, ami érthető, hisz az emberi törekvések többnyire a maradandóság felé irányulnak. Ki kell tűnni valamiben, hogy nevünk és hírünk fennmaradjon, hogy beszéljenek rólunk, s hogy minden tett, amit a múltban elkövettünk, vagy aminek tanúi voltunk, selymes ködlésként tapadjon az utánunk következők emlékeire.

A tartalékos fiúk eddigi életükben csak a mulatozás terén tüntették ki magukat. Ehhez értettek a legjobban. Nem csoda, hogy azt hitték: minden elhúzatott nóta egy képzeletbeli „emlékmű” talapzatát erősíti, amelynek csúcsára az ő nevük lesz fölgravírozva. Nem beszélgettünk erről, ám ez a fölismerés, a rosszalkodás eme sajátos formája iriggyé tett mindhármónkat. Lám: vannak emberek, akik ebben a vészterhes időszakban is megtalálják az örökkévalósághoz vezető utat.

Göcse tekintete késpengeként villant. Ugyanazt gondolta, amit én: mennyivel különbek nálunk ezek a fickók?! Aláírták a behívót, önmaguk halálos ítéletét, s talán még büszkék is erre. Talán ez a látványos „sírva vigadás” sem a távozás fájdalmát hivatott nyomatékolni, hanem a választott út fontosságát. A tekintete azt kérdezte: nem gúnyolódnak velünk ezek? Hiszen mi holnap reggel olajra lépünk, és lehet, hogy nem jövünk vissza soha többé.

Most már végképp nem lehetett szó csöndes révedezgetésről! Kihívás előtt álltunk, s ha nem vesszük föl a kesztyűt, örök lelkifurdalásra vagyunk kárhoztatva. A helyzet persze sokkal bonyolultabb volt, mintsem első pillantásra látszott: sem pénzünk, sem tehetségünk nem volt elég ahhoz, hogy egy nótaéneklés-viadalban a tartalékosok föle kerekedjünk.

Mást kellett kiagyalnunk: meghökkentő, sőt mellbevágóan eredeti deliktumot, amelyre meg nem volt példa ezen a környéken. Egy ilyen cselekménynél eleve csak gaztettek jöhettek számításba. A jót egykettőre elfelejti az ember, s ha túl sok gondja van, észre sem veszi. A gaztett pedig akkor igazán az, ami, ha nincsenek ép ésszel magyarázható indítékai. De még soha, egyetlen kisstílű útonálló, sem verekedte be magát a halhatatlanok panoptikumába. Ám aki az államhatalmat becsméreli, maga a rendszer gondoskodik arról, hogy az illető neve bekerüljön a tévéhíradóba!

Göcse – mintha csak olvasott volna gondolataimban – bólintott. Ez az! Bele fogunk trafálni a rendszer fenekébe, aztán elszaladunk, s mire magához tér, mire leporolja magát, már a túloldalon leszünk! Annyi alattomosság, annyi gáncs rejtőzködött ebben az okoskodásban, hogy nem is lehetett más kifejező eszköze, mint a sírgyalázás!

Úgy kámforodtunk el a teraszról, mintha máris elkövettünk volna valami ocsmányságot. A cechet persze elfelejtettük kifizetni, de ez semmiségnek számított ahhoz képest, amire készülődtünk. Útközben is tárgyalhattunk volna a részletekről, csakhogy fogalomtárunkból hiányoztak azok a kifejezések, amelyekkel az ilyen mesterkedések körülírhatók. De hát hogyan is lehet tárgyalni az olyan borzalmakról, ami a szabadkai zsidó temetőben történt: ledöntötték és darabokra törték a kőtáblákat, szeméttel szórták tele a hantokat, a kapura szurokkal hatalmas horogkeresztet pingáltak, és megpróbálták fölfeszíteni a kápolna ajtaját. Gondolni sem mertünk arra, hogy ezt az „iránytűt” használva fölfeszegessük a kriptákat, s a koporsók fedelét beszaggatva, mocsokkal meg téglákkal töltsük ki a zöld penész birodalmát.

A temetőben jóval hűvösebb volt, mint az Aranyhordó teraszán. Jól ismertük a parcellákat, ide hoztuk ki a lányokat szombat este, tánc után, most mégis tapogatózva haladtunk előre. Csupa lucsok volt mindenünk, mikor végre megtaláltuk az öreg Juhász síremlékét. Azért esett éppen őrá a választásunk, mert tartományhírű pártaktivista volt, s amikor meghalt, a község akkora obeliszket emelt neki, hogy megszédült, aki fölnézett rá. Ódunay Berci odahajolt hozzám, és megkérdezte: igaz-e, hogy az öreg ötvenkettőben a parasztok hasán táncolt. Azt akartam mondani: lehet, de szépen tudott faragni, meg verseket is írt. Ám ebben a pillanatban Göcse elkáromkodta magát:

– Ezt csak bágerrel lehet ledűteni – mondta. – Le van betonozva.

A szabadkai sírgyalázókra gondoltam, akik puszta kézzel csinálták azt a hatalmas ribilliót. Valami titka lehetett ennek az egésznek, mesterfogása, vagy mi a szösz, mert később, amikor a rendőrök elkapták őket, kiderült, hogy egyikőjük sem nehezebb ötvenöt kilónál. Nem, ehhez nem kellett tehetség, inkább gyűlölet, mégpedig olyan alattomos, mint egy szipolyféreg: belekapaszkodik az ember lelkébe, s addig tépi, ráncigálja, mígnem kiszakad, s az ember harákolva kiköpi, akár a taknyot. Rossz előérzetem támadt, de egyelőre nem mondtam semmit. Ódunay Berci szemlátomást örült, hogy nem kell testi munkát végeznie. Körbejárta az építményt, fontoskodva megtapogatta, aztán nagy bölcsen kijelentette: ha leszarjuk, az legalább akkora gyalázat lesz, mintha ledöntöttük volna.

Leszarni az öreg Juhász síremlékét! Micsoda kéjes gyönyörűség lenne! Már majdnem elrikkantottam magam, hogy: ez az, ezt kell cselekednünk, de eszembe villant, hogy a kóbor kutyák szinte naponta megteszik ugyanezt. Meg különben is: jön az eső, a szél, ugyan mi maradna belőle? Nem beszélve arról, hogy észre sem venné senki. Szerencsére Göcse is rájött erre, mert egy kézmozdulattal elnémította Ódunay Bercit, Leült az egyik sírhantra, s legalább tíz percig törte a fejét. Már majdnem megszólaltam: menjünk innét a fenébe, amikor Göcse – mintegy félálomban – motyogni kezdett. Azt mondta: jelszavakat kell pingálni. Olyasféléket, mint: rohadt komcsi, kurva anyád meg hasonlók. Ezt mindenki észrevenné. Ódunay Bercinek kimondottan tetszett az ötlet. Nekem már elegem volt ebből az egészből. Az iménti révedezésnél agyam kitisztult, és fogékony lett a kozmikus mélységekből sugárzó energiákra. Ráeszméltem, hogy ok-okozati összefüggés a tárgyak vonatkozásában is létezik, tehát ha egy tárgyat odébbtolunk, akkor egy másik tárgy tér-idő viszonyát is megváltoztatjuk. Ezt rögtön össze is foglaltam nekik, mondván:

– Írni akartok rá? Ugyan mivel?

Egyikük sem szólt egy szót sem. Végül Ódunay Berci kibökte:

– Hát a vérünkkel!

Göcse elröhintette magát. Vérrel írni egy kommunistabérenc síremlékére? Viccnek is rossz. Nem beszélve arról, hogy a vér megfeketedik a naptól, és olyan lesz, mint a márvány. Legfeljebb nagyítóüveggel veheti észre az ember, de akkor is nehezen. Nem, itt már semmit sem tehettünk. A sírgyalázás legfontosabb kelléke hiányzott belőlünk: a biztonságérzet. Mi már nem tartoztunk ide, a telecskai dombok közé: senkiháziak lettünk, egy gonosz hatalom elvette tőlünk azt, ami láthatatlan kötőanyagként kapcsolta össze törekvéseinket. Enélkül semmilyen cél, semmilyen szándék nem érhette el a beteljesülést, hiszen akárhová fordultunk, akármihez nyúltunk, biztos kapaszkodót sehol sem találtunk. Akinek nincs joga anyanyelvén beszélni, annak nincs joga szót emelni a nyilvánvaló ostobaság ellen. Veszélyes mákonylé a hallgatás: ha folyamatosan élünk vele, letőzegesedik bennünk a dac, és átalakul félelemmé. Aki pedig fél, sohasem tiltakozhat, legfeljebb csak félreáll, ha rászólnak: ez nem a te földed.

Ültünk az avarban, hátunkat összevetve, behunyt szemmel. Nem akartuk látni ezt a barátságtalan környéket. Elég volt érezni a hervadó virágok illatát, a fenyőgyanta és a tavalyról ottfelejtett füstölők kipárolgásait. Ez maradt abból, ami valaha szánalmat, haragot vagy éppenséggel gyűlöletet váltott ki belőlünk, hiszen csődöt mondtunk, végleg és visszavonhatatlanul. Amikor az embert elhagyja a szerelme, vagy rosszul alakulnak a pénzügyei, azzal a természetes egyszerűséggel tud haragudni, s talán kétségbeesni is, ami a birtoklásvágy melléktermékeként minden földi halandó sajátossága. A harag mindig a földből nő ki, a talpunk alatt lévő területről, s minden méltánytalanság, amit elszenvedünk, ebbe a földbe hull vissza, ezt sérti és ezt gyalázza meg. Nem véletlen, hogy a legsötétebb gyűlölet éppen a temetők ellen irányul. Meg kell becsteleníteni a földet, hisz ezzel olyan sötét erőket lehet az élők felé irányítani, ami a bomló testek lidércfényeiből táplálkozik. A sírgyalázás tehát a lehető legegyértelműbb utalás arra, hogy egy nép vagy embercsoport egy másik nép vagy embercsoport szemszögéből hontalannak tekinthető. Mi semmiképp sem élhettünk ezzel a beteges szimbolikával. Ki kellett szakadnunk innét, s ha nyomot hagytunk magunk után, az csak kezünk munkájával valósulhatott meg. Semmit sem lehetett ebből a közösen megélt emlékegyvelegből leválasztani, elkülöníteni. Sírt gyalázni – és erre ott kellett rádöbbennünk a temetőben – csak az tud, aki hatalomra törekszik. Gátlástalanul rombolhat és mocskolódhat, mert tudja: a hatalom, ez a nagy testvér, csöndben lépeget mögötte, s bár fejcsóválva szemléli ezt a mindenképpen delikát műveletet, néha-néha megfeledkezik magáról, és elmosolyintja magát.

Már majdnem megvirradt, amikor végre föltápászkodtunk. Álom volt ez, vagy tényleg megpróbáltunk valami őrültséget? – ezt már senki sem tudta eldönteni. Ismét megrohamoztak bennünket azok a csekélységek, amelyek színessé varázsolják az ember életét: fájt minden porcikánk, korgott a gyomrunk, és majd leragadt a szemünk. De nem foglalkozhattunk ilyen semmiségekkel: visszamentünk Göcse rozzant Citroenjéhez, megnéztük, megvannak-e a csomagjaink meg a három csillagos-fáklyás útlevél, aztán bepréseltük magunkat a járgányba, és megcéloztuk vele a magyar határt.

• Kultúra