Skip to main content

Az önként távolodó

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Fejgép


Tematikus lapszámot általában két okból szokás készíteni: ha a szerkesztőség úgy véli, a földolgozott anyag több figyelmet érdemel, vagy ha egy kitüntetett témára szeretné ráirányítani az érdeklődést. Ezt a nyilvánvaló igazságot talán fölösleges is volna hangsúlyozni, ha az ilyesfajta törekvések nem lennének egyre gyakoribbak, olyannyira, hogy már-már jelenségként is kezelhetjük őket. Gombrowicz logikai bakugrását juttatják eszembe – a tematikus havilap nem az, ami, hanem az, ami nem – és ez különösen az Ex Symposion Domonkos Istvánnak szentelt duplaszáma esetén tűnik helyénvalónak.

Mert bizony jelenséggel állunk szemben, mégpedig az újraértékelés jelenségével, bár ez nem kimondottan a veszprémi székhelyű folyóirat „találmánya”. Ám az Ex – mint annyi másban – ebben is külön elbírálást érdemel. (Köztudott, hogy az utolsó pillanatban szakadt le a „nagy előd”, az őskövületként kimúlt Új Symposion mészvázáról.) A fennmaradás jelen esetben értékmegőrzést, sőt – a tematikus szám adta lehetőségek szerint – újraértékelést; pontosabban egy koherens, megbonthatatlannak látszó folyamatot, vagy mondhatnám: szerkesztői következetességet jelent.

A Domonkos Istvánnal foglalkozó kiadvány pontosan beleilleszkedik ebbe a képbe. Megmérettetése a lapnak, megmérettetése a költőnek. És ami talán ennél is lényegesebb: kockázatmentes vállalkozás. A garanciát Domonkos István költészetének „hófödte csúcsa”, a vajdasági irodalom nehezen megközelíthető magasföldje jelenti, a Kormányeltörésben címet viselő költemény. Nem csoda, hogy a közzétett esszék, tanulmányok szinte kizárólag ezzel a verssel foglalkoznak.

Domonkos, az ember, a figura szinte eltörpül a betonkemény, szinte mozdíthatatlan versmonolit mögött. Thomka Beáta rövid esszéje például a távolságtartást mint alaptézist vetíti rá a nyelvi és fizikai talajvesztés ellentmondásaira. Balassa Péter a menekülés kérdésköréből, Berta Péter a nyelvbiztonság és a közlésmód közötti egyensúlyról, Bazsányi Sándor a versben rejlő kettősségről értekezik. Az ember, a személyiség, a figura csak villanásokra tűnik föl itt-ott. Mintha a Kormányeltörésben a borgesi „Alef” szerepkörébe kerülne, vagyis olyan pontja lenne Domonkos életművének, amelyben annak minden egyéb pontja is megtalálható. Ragyogásától megfakul az Újvidéki elégia, a Kuplé, A bérgyilkos. Még azok is kitartanak mellette, akik – mint például Danyi Magdolna vagy Csányi Erzsébet – egyfajta Domonkos-tükör fölállításán fáradoznak.

És a Domonkos-próza? Az önarcképek, a reflexiók, a kései avantgárd jellegzetesen balkáni vetületei? Lovas Ildikó többet lát bennük: fölfedezi a hontalanság árnyait, Mikola Gyöngyi pedig a menekülés sürgető kényszerét. Illusztrációkként a kafkai szimbolikát sejtető patkány-víziót és az önarckép-novellákat olvashatjuk.

Aztán műfajváltás következik. Juhász Erzsébet és Váradi Tibor személyes hangú írásaiban lassanként föltűnnek az élmények, a közös emlékek, és mindenekelőtt az igazi, az eddig hiányolt „Domi”. Ő az a padlóra révedő, egy bárzongorista közönyével fölvértezett Donovan-utód, aki a moravicai könyvtárban muzsikál. Egy hatvannyolcas, szocializmustól megcsömörlött trubadúr. Gastarbeiter, önként távolodó. Az újraértékelés alanya és tárgya.

Az Ex kísérletet tett, hogy bebizonyítsa: Hatvannyolc nagy csalódása még ma is, most is eleven fájdalom. De ezzel a baljós üzenettel nem „varrhatta” el a Domonkos-szőttes cérnaszálait. Utóirat, egyfajta oldószer kellett ennek a számnak, olyan, mint például Pálinkás György víziója a Domonkost idéző hangokról, vagy Tandori Dezső sámánverse, ami lényegében le is zárja a tematikus szám valóban tematikus részét. Következhet tehát a nagy lélegzetvétel, és egy hajtűkanyar vissza a Balassa Péter-esszéhez: „A Kormányeltörésben-t legfeljebb újraolvasni tudom… Nem tudom, milyen ez a mű (jó-e, rossz-e), mekkora s mihez képest.” Igen: nem tudom, milyen ez a szám, jó-e, rossz-e, mekkora s mihez képest. De az szinte biztosra vehető, hogy előbb-utóbb ez is része lesz a Domonkos-mítosznak. Mert vajdasági vagy inkább „symposionista” viszonylatban már most mítoszról beszélhetünk; élő mítoszról, ami világviszonylatban is ritkaság. Találó Balassa megállapítása: egy menekült király, aki a menekülést mint kiváltságot érhette meg. Övé volt az elsőség, és ezzel együtt övé a visszatekintés joga és kiváltsága. Aki a nyomában lépked – és ezt az Ex Symposion szerkesztőgárdája nagyon is jól tudja – már egyszerűen csak menekült.














Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon