Sebők Zoltán

Nyomtatóbarát változat

„Nem tudunk Sztálintól anélkül szabadulni, hogy esztétikailag meg ne ismételnénk” – áll Boris Groys orosz emigráns filozófus 1988-ban németül megjelent Gesamtkunstwerk Stalin című sokat vitatott, tehát rendkívül hatásos könyvében. Groys fő hivatkozási pontja természetesen az úgynevezett szocart volt, melynek legfontosabb képviselőiről (Bulatov, Kabakov, Komar, Melamid stb.) hosszasan és roppant okosan értekezett. De még az ő fejében sem merült fel annak a lehetősége, hogy Sztálin esztétikai megismétlése egyfajta népművészetté, illetve háziipari tevékenységgé fajulhat.

Pedig mire könyve megjelent, már ennek a jelei is érzékelhetőek voltak. A hamburgi Bilderberg nevű fotóügynökség már jó ideje utaztatja a kelet-európai rendszerváltást dokumentáló Vadkelet című fényképkiállítást. Van ezen a tárlaton és az azt kísérő fotóalbumban egy bizarr felvétel. A nyolcvanas évek második felében készült egy Tbiliszi melletti grúz faluban a Kanelauri família Sztálin-magánmauzóleumáról. Sztálin ravatalát látjuk műanyagból elkészítve és sok-sok műrózsával ékesítve. A halotti maszk a család saját gyártmánya, a magnóról pedig Sztálin kedvenc nótája szól. Alain Jaubert hamisított fotókat tartalmazó albumában láttunk már hasonló jelenetet.

1953. március 9-én a Pravda címoldalán megjelent egy fénykép Sztálin ravataláról. Jaubert-nek sikerült bebizonyítania, hogy a kép ügyes montázs. Az eredetin ugyanis Malenkov túlságosan is kimagaslott a gyászolók közül, ami a hatalmi utódlással kapcsolatos találgatásokra adhatott volna okot. Molotov és Mikojan viszont hiányoztak az eredetiről: őket pótolni kellett. A retusálok ezután megfelelő sorrendbe illesztették a gyászolókat, ám újabb kínos „aránytalanság” adódott: Sztálin semmivel sem látszott monumentálisabbnak, mint az őt körülálló munkatársak. Fel kellett tehát nagyítani. A koporsó oldalán lógó drapéria redőzetét a retusálok kissé átalakították, a ravatalt övező rózsákat pedig szépen átfestették. Így jött létre az a kép, melyen Sztálin alakja – bár koporsója a háttérben van – az optika törvényeivel dacolva jóval nagyobb, mint bármely gyászolójáé.

Ugyanezek a hamis arányok ismétlődnek meg több mint három évtizeddel később a Kanelauri család magánmauzóleumában is, noha a Bilderberg fotóriportere „más szögből mutatja a ravatalt, mint az említett felvétel, és annak ellenére, hogy magának Sztálinnak az alakját egy másik fénykép alapján mintázták (ami mellesleg ugyancsak számos hamisított fotónak lett eleme). Mindenesetre a koporsóban nyugvó Sztálin így is pontosan annyival nagyobb az őt körülvevő tisztelőiknél, mint az 1953-ból származó hamisított fotón.

Vajon miről van szó? A grúz család a hiperrealizmus esztétikájának megfelelően mechanikusan felnagyított egy fotót, s azt – optikai csalásaival együtt – egy másik médium segítségével realizálta. Lényegében ugyanazt tette, mint amit az amerikai Duane Hanson vagy John de Andre már évtizedek óta következetesen művel: szolgai, ám túldimenzionált ismétléssel célozza be az élethűség és a halálhűség közötti bizsergető ambivalenciát.

De ne siessük el a Kanelauri család művének minősítését! Érdemes figyelmesebben is összehasonlítani a műravatalt az alapjául szolgáló fotóval. Van ugyanis köztük egy apró, ám nem mellékes különbség: a fényképen Sztálin keze láthatóan ágyéka táján pihen, a rekonstrukción viszont a teste mellé került, úgyhogy azt a műrózsák teljesen eltakarják a szemünk elől.

Vajon miért kellett a Kanelauri családnak épp és csakis e tekintetben következetlennek lennie? Valószínűleg a kép helyzete miatt, az ágyékon nyugvó kéz ugyanis óhatatlanul erotikus tartalmat nyer, márpedig sokak szerint a fasizmus fagyos-gépies klasszicista erotikájával szemben a sztálinista kultúra teljesen aszexuálisra sikeredett. Miért tette volna hát lehetővé a Kanelauri család, hogy a házába zarándokló hívő sztálinisták (állítólag napi 40 autóbusz) képzelete az Eszméről fölösleges tévutakra terelődjön? A Kanelauri családnak ezért komoly árat kellett fizetnie: műve kirekesztődött a szűkebb értelemben vett hiperrealizmus fogalomköréből, hiszen míg emez a hamisat hamisítatlanul tálalva némi kritikai töltésre tesz szert, a grúziai műmauzóleum alkotói belevesztek a hamis további módosítgatásának kisszerű hibájába: eszmeiséget, hátteret, tartalmat hajszoltak abban a műfajban, amelyben az egyetlen úr az abszolút transzparencia.

• Kultúra