Istvánffy András

Nyomtatóbarát változat

Az első macskanő és a történelem vége

Ez az írás egy sajátos pozícióból, a Macskanő és a queer metszéspontjából kíván beszélni. Nem akarja a film részletes elemzését elvégezni, de be akarja mutatni, mennyiben tekinthető a Macskanő queer-filmnek. Ugyanígy nem kíván a queerről sem átfogóan szólni, csak azokról a problémáiról, amik megjelennek a filmben. A Macskanőről queer szemmel, és a queerről macskanő szemmel.

A Macskanő az utóbbi idők képregényekből adaptált szuperhősfilm-dömpingjében született. Kézenfekvő közelítés lenne a filmet az eredeti képregény-figura szempontjából szemügyre venni. A karakter Bob Kane Batman-univerzumának egyik mellékalakjaként tűnt fel még 1940-ben, azóta szerepelt már tévésorozatban, kapott önálló képregény-szériát, és a mozivásznon is feltűnt egyszer Michelle Pfeiffer alakításában a Batman visszatérben. Ebben a Macskanő egy kétes hovatartozású mellékszereplő Batman, a Pingvinember és a gonosz milliomos, Max Shreck közti küzdelemben. Hollywoodban most elérkezettnek látták az időt arra, hogy egy önálló filmet alapozzanak a karakterre.

A film barcelonai európai premierjén a Franciaországból importált rendező, Pitof hangsúlyozta, hogy bár nagyon tiszteli Batmant, Gotham Cityt és az eredeti képregény-világot, ő egy saját, XXI. századi macskanő-verziót készített el. Ez nem csak abban nyilvánul meg, hogy teljesen új karaktert és új háttértörténetet adtak a Macskanőnek, és likvidáltak belőle minden más szuperhőst, sőt, egyáltalán a szuperhős-világot, és egy ősi egyiptomi kultuszra vezették vissza a macskanőket. Maga a film sem tekinthető az eredeti képregények vászonra ültetésének, ahol, mint a Pókemberben, szempont lett volna az eredeti szemlélet és hangulat átmentése. A Macskanő képlete inkább úgy néz ki, hogy néhány képregényből vett alapötletet felhasználva szabadon dolgoztak a gyárosok.

Ha tehát a hagyomány felől közelítünk az alkotáshoz, akkor csak a törést fogjuk tudni kimutatni. Ezt tették az amerikai kritikusok is, akikből meglepően egységesen váltott ki éktelen haragot Selina Kyle alvilági figurájának egy Patience Phillips nevű kreatívra cserélése. Ez az írás nem teszi magáévá azoknak a szempontjait, akik vonzalmuk tárgyául a Batman-univerzumot választották és körömszakadtukig küzdenek minden egyes korábban rögzített jelentés megtartásáért. Ez az előző mondat volt egyébként az utolsó, amiben egyáltalán felbukkant ennek a szárnyas izének a neve.

A figurán belüli törésekből különösen sokat találnánk, ha nemcsak a két mozifilm közti különbséget, hanem a karakter valamennyi felbukkanását elemeznénk végig képregényben, tévén és mozivásznon. Egy ilyen figuratörténeti kutatás valószínűleg érdekes kultúrtörténeti következtetésekhez vezetne el. Ez a kutatás azonban nemcsak messze túl van ennek az írásnak a keretein, hanem kérdésfeltevései a Macskanő–queer metszéspontból nézve teljesen lényegtelenek. Ezért úgy fogjuk kezelni a Macskanő-filmet, mintha egy minden előzményektől mentes magányos szikla lenne.

Remekművek röviden

A film cselekménye valahogy így néz ki tömören: Adva van egy önbizalom-hiányos fekete lány, Patience Phillips (Halle Berry) aki festő szeretett volna lenni, ehelyett egy nagy kozmetikai cég reklámosztályán dolgozik tervezőként. Főnöke a rendkívül ellenszenves (főgonosz 1) George Hedare (Lambert Wilson, aki a Mátrix 2–3-ban Merovingi néven egy kísértetiesen hasonló karaktert játszott el). A főnők felesége (főgonosz 2) Laurel Hedare (Sharon Stone) modell, aki tizenöt éven át volt a cég arca, most viszont az új termékhez lecserélik egy fiatalabbra. Még mielőtt elkezdődhetne a tulajdonképpeni cselekmény, Patience megismerkedik az Éjfél névre hallgató egyiptomi mauval (ez egy macskafajta) és egy jóképű nyomozóval, Tom Lone-nal (Benjamin Bratt), akinek az a legfőbb dolga, hogy ő legyen a férfi főszereplő és a szerelmi szál. A cég egy új arckrémet, a Beau-Line-t készül piacra dobni. Patience-nek a hajrában éjfélkor kell leadnia főnökének egy anyagot, csakhogy rossz helyre megy be, és tanúja lesz annak, ahogy a terméket tervező tudós kifejti Laurel Hedare-nek a kenőcs ártalmas hatásait: a fejfájáson, hányingeren és más apróságokon túl, ha valaki leáll róla, szétrohad az arca. Tehát ha valaki egyszer elkezdte használni a Beau-Line-t, és továbbra is azt akarja, hogy legyen arca, akkor élete végéig vennie kell a kenőcsöt. Ideális termék egy gonosz multinak. A tudósnak ellenben kétségei vannak, ezért rövidesen meg is hal, de előbb még Patience is meghal, mivel miután észreveszik a jelenlétét, az őt üldöző biztonságiak elől a csatornarendszerbe menekül, ahol nemes egyszerűséggel lehúzzák.

Az öböl partján, ahová kivetette a szennyvíz, új életet kap Éjféltől, az egyiptomi mautól. A filmnek ettől fogva két fő témája van. Az egyik Patience egyre zavarosabb identitása, és hogy hogyan próbál rendet tenni különböző énjei között, és belerázódni a macskanő-életbe (ez a film végére, úgy tűnik, sikerül). A másik a Beau-Line körüli harcok, amiben részt vesz a szimpatikus nyomozó, sok kevésbé szimpatikus gazfickó, néhány halott és persze a Macskanő is, aki a személyes bosszún túl a világ nőit is meg akarja menteni az arcukra mért csapástól. George Hedare-ről kiderül, hogy csak szemét, de nem gonosz, mivel amikor megtudja milyen mellékhatásai vannak a kenőcsnek, le akarja állítani a forgalmazását, ami miatt a saját felesége öli meg. A végső összecsapás így Halle Berry és Sharon Stone között zajlik, persze az utóbbi veszít, és lezuhan valahonnan nagyon magasból, a világ női ezzel megmenekülnek, a Macskanő pedig a nyomozótól és az általa kínált hétköznapi kapcsolatból menekül el.

A férfiakat legyőzik, ugye?

A Macskanőben első ránézésre inkább a feminizmusa, mint a queerrel való kapcsolata a szembeszökő. Ez a feminizmus két szinten érhető tetten. Egyrészt a filmben ábrázolt világban, másrészt a karakterek problémáiban és az elhangzó dialógusokban.

A Macskanő világa női világ. Elsősorban a nők mozgatják a szálakat, ők viszik előbbre az eseményeket, ami a két nő párharcában csúcsosodik ki. A két férfi főszereplővel szemben (nyomozó, főnök) négy domináns női szerep áll (Patince, Laurel Hedare, Patience barátnője és Ophelia, a macskanő-hagyomány őrzője). Más szempontból viszont olyan a film, mintha egy női magazinban járnánk. A gonoszok nem a világot akarják leigázni/elpusztítani, hanem egyfajta kozmetikai terrorizmust akarnak elkövetni. Sajátos keveredése ez egy öntörvényű női világnak, és annak a női világnak, amit a feminista elméletek a férfitársadalom elnyomó konstrukciójaként értelmeznek.

A film valamennyi férfi-nő párharcában (értsd fizikai küzdelmében) a nő győz: Patience így fenyíti meg egy túl hangos házibuli nagydarab házigazdáját, így ver szét két (férfi) betörőt egy ékszerboltban (hol máshol?), így győzi le egy kosármeccsen a szimpatikus rendőrt, majd ugyanőt valódi harcban Macskanőként, így fenyíti meg brutálisan azt a biztonságit, aki lehúzta őt a csatornán, de még Laurel Hedare is így öli meg a férjét és így győzi le a szimpatikus nyomozót is (ez utóbbinál a Macskanő az utolsó pillanatban akadályozza meg a férfi agyonlövését).

De a nők nem csak az erőszak útján érvényesítik az akaratukat. A film végére Patience molett barátnője is megszerzi magának álmai pasiját. Hogy hogy csinálta, nem tudjuk meg. Csak azt látjuk, hogy most nem a Bridget Jonesok világában járunk.

Ennek ellenére a hagyományosabb társadalmi szerepek és aktusok nem tűnnek el a filmből: a nyomozó hívja el Patience-t randizni, George Hedare pedig a feleségét nem csak a cég arcaként cseréli le egy fiatal modellre.

A dialógusok és a karakterek szintjén a feminizmus inkább a nemek közti viszonyok problematizálásaként jelenik meg, nem pedig egy nőibb világ lefestéseként. Több kiszólás is elhangzik a női szereplőktől helyzetükre vonatkozóan. A legemlékezetesebb talán az, amikor Tom Lone a földön fekszik, Laurel Hedare egy pisztollyal közelít hozzá, és a férfi azt mondja: „Ne legyen ostoba! Nem akar megölni egy rendőrt!” Laurel Hedare: „Én nő vagyok. Sok minden olyat teszek, amit nem akarok.” Ophelia, aki hosszú időn át tanított egyetemen, szintén tesz egy megjegyzést Patience-nek arról, hogy azért nem tudott ott maradni, mert az egy „kanakadémia”.

Sharon Stone figurája önmagában a női problémákat testesíti meg. Negyvenes nő, aki szépsége megtartásáért küzd. Egyszerre megunt feleség (férje nyíltan hímsoviniszta) és lefutott modell – olyan nő, aki egy maszkulin világ szabályai szerint kapta meg a jelentését, és most ez a világ elhasználtnak nyilvánítja és lecseréli. Nem derül ki a filmből, mi a valódi célja. A férje és közte lévő folyamatos villongások nem vezették volna el a gyilkossághoz; ezt csak akkor követi el, amikor férje le akarja állítani a Beau-Line forgalmazását. Ekkor ő veszi át a cég irányítását, de az nem derül ki, hogy ez korábban is a célja lett volna.

A végső párviadalban két nő küzd egymással: egy olyan nő, aki elfogadta a maszkulin kultúra eltárgyiasító pillantását, és annak megfelelni kívánva építette fel önmagát, és egy olyan nő, aki a szabadságot képviseli, aki a végén még a szerelmét is elhagyja, mivel „nem való a férfi világába”. Mindkét nő több már, mint egy átlagos nő: a Macskanő szuperlény állati tulajdonságokkal, fejlett érzékekkel, és a vágyai, ösztönei vezérlik; Laurel Hedare arca pedig a Beau-Line-nak köszönhetően márványkeménységű lett. „Ha abbahagyja, szétesik az arca, ha folytatja, olyan lesz, mint a márvány. Nem érez semmit” – mondja a küzdelem során a meglepett Macskanőnek. Egyfajta természeti evolúció küzd tehát a technológiai elváltozással, az emberfölötti rugalmasság az emberfölötti merevséggel.

Ez továbbra is a feminista olvasatot erősíti: az a nő, aki elfogadja azt a helyet, amit a férfiak határoztak meg számára a társadalomban, végül természetellenessé válik, míg az a nő képviseli a természetet, aki felrúgja ezeket a szabályokat.

Queerwoman

A Macskanő feminizmusa valószínűleg már az eredeti képregénybe alapvetően bele lett kódolva, Pitof azonban hangsúlyozottan új, XXI. századi macskanő-víziójának jelszavai, üzenetei és problémái inkább a queer-mozgalmat tükrözik. A Macskanő figurája abban különbözik a halálból bosszút állni visszatért árnyéklényektől (Spawn, Holló), hogy a bosszúállás mellett neki teljesen új életet kell elsajátítania, ami értékesebb, mint a korábbi élete. Ez az új élet sok szempontból a queert juttatja az eszünkbe. Az S/M kellékek (bőrszerkó, ostor) a marginalizált szexuális csoportok szerepére a queer létrejöttében, játékossága (Tom Lone – Macskanő párbeszéd harc közben: „Azt hiszi, hogy ez játék?” „Imádok játszani.” „Én dolgozom.”) a queer-elméletek posztmodern játékosságára emlékeztetnek.

A film többször elismételt jelszavai is közelebb vannak a queerhez, mint a feminizmushoz. Ophelia, amikor átadja a macskanő-identitást, azt mondja: „A macskanők nem a társadalom szabályai szerint élnek. A saját vágyaikat követik.” A queer két kulcsgondolatát fogalmazza meg ezzel.

Az első a lázadás: „A queer szakadatlanul perben áll a normalitással és a normával, legyen az akár az uralkodó heteroszexualitás, akár pedig a meleg/leszbikus identitás. Visszavonhatatlanul különc és abnormális.”[1] Patience is harcban áll a normákkal. Rögtön találkozgatásaik kezdetén egy kosármeccsen legyőzi Tom Lone-t. A hír hallatára barátnője feljajdul: „Hát semmit sem tanítottam neked? Sosem szabad sportban legyőzni a férfiakat. Pszichoterápia-csoportba járnak utána.” Patience elégedetten mosolyog. A kapcsolatot sem vállalja a nyomozóval: „Egy olyan nőnek, mint én, nincs helye a maga világában” – szól a végső érv a film végén, és a szirupos happy end elmarad.

A második a queer-elméletek egy részében központi szerepet kapó vágy, amelyet autonómnak tekintenek, szabályozhatatlannak és gátolhatatlannak. Patience macskanőként megtanul a vágyainak engedelmeskedni, így keveredik éjszaka abba az ékszerboltba, ahol nappal meglátott egy nyakéket, és Macskanőként így nyalja végig küzdelem közben a nyomozó arcát.

A Macskanő öntörvényű, S/M szerkójú, a társadalmi normákon átgázoló alakja, aki a vágyat teszi meg a legfőbb értéknek, a film többször elismételt jelmondata („A szabadság erő”), és a záró mondatok, miután otthagyott egy hétköznapi, a heteronormativitásnak tökéletesen megfelelő kapcsolatot („Megszelídíthetetlenül és félelem nélkül élni”), egy queer személyiség képét rajzolják ki. Vele szemben Tom Lone jóról és rosszról prédikáló, mindig kedvesen mosolygó macsó figurája képviseli a normákat. A film radikális queer-szemlélete szerint a hatalom embere és a kívülálló közti románcnak vége kell hogy szakadjon, mert a kettő között nem létezik átjárás.

A film feminin világában tehát a Macskanő reprezentálja a queert. A Macskanő és a queer viszonya azonban ennél jóval összetettebb. Ahhoz, hogy a metszéspontjukhoz eljussunk, a queer oldaláról is el kell indulnunk.

Az elveszett jelentés

A queer terminus jelentéstartománya egyre zavarosabb és összetettebb. Gyakran használják a meleg és leszbikus identitások együttes jelölésére (néhány kötetcím: Queering the Pitch: The New Lesbian and Gay Musicology; The Queer Blues: The Lesbian and Gay Guide to Overcoming Depression; A Queer Romance: Lesbians, Gay Men and Popular Culture; Queer Crips: Disabled Gay Men and Their Stories). Ez a szóhasználat azonban nem veszi figyelembe a queer eredeti célkitűzéseit. Simon Watney Queer episztemológia: az aktivizmus, az „outing” és a nemi identitás politikája című tanulmányában felvázol egy három lépcsőfokos fejlődéstörténetet, ami a homofil mozgalmaktól a meleg mozgalmakon át ível a queerig. Watney ebben a történetben úgy írja le a meleg mozgalmakat, mint amik először a szexuális klasszifikációk rendszerével szemben jöttek létre, idővel azonban felhagyva felforgató szándékukkal, politizálásukban a kisebbségi modellt vezették be; vagyis a melegeket ugyanúgy egy jól körülhatárolható, homogén és azonosítható csoportnak tekintették, mint egy nemzeti kisebbséget. Egy ilyen kisebbségi modell célkitűzése legfeljebb az lehet, hogy toleranciát és esélyegyenlőséget kér a többségtől. A queer megjelenésekor az jelentette a fő törést a korábbi meleg mozgalmakhoz képest, hogy míg azok szexualitáspolitikája kimerült a kisebbségi jogok biztosításáért vívott harcban, addig a queer a szexualitás episztemológiájának teljes uralkodó rendszerét érvénytelennek tekintette. Watney tömör megfogalmazásában: „A queer kultúra célja, hogy felkavarja és destabilizálja a modern szexuális klasszifikációk teljes diszkurzív legitimációját és az általuk fenntartott és védett hatalmi pozíciókat.”[2] Ezt a törést egyrészt a meleg kultúra által marginalizált és csökkent értékűnek tekintett csoportoknak (biszexuálisok, transzszexuálisok, S/M) a melegkultúrával kapcsolatos elégedetlensége okozta, másrészt a posztstrukturalista elméletek szembekerülése a meleg identitáspolitikával. Foucault híres és sokat idézett passzusai A szexualitás történetében a homoszexualitás 1870-es évekbeli létrehozásáról alapjaiban kérdőjelezték meg azt a történelmen átívelő, minden homoszexuális gyakorlatot folytató egyént egyesítő identitást, amivel a melegkultúra dolgozott. A queer elméleti háttere radikálisan különbözik a meleg kultúráétól. Donald Morton szerint a queert „úgy kell érteni, mint a felvilágosodás kori szemléletekkel, a társadalmi változás fogalmi, racionális, strukturális, normatív, progresszív, felszabadító, forradalmi szemléletével való (poszt)modern találkozás – és elutasítás – eredményét”.[3] Ha ezzel szemben a queert egyre inkább a meleg és a leszbikus identitások szinonimájaként, illetve összevonásaként használjuk, az afelé nyit utat, hogy a queer maga is olyanná váljon, mint a melegkultúra: egy kifelé esélyegyenlőséget követelő, befelé pedig normalizálásra törekvő kisebbséggé. A queernek ez a használata ráadásul kirekeszti azokat az uralkodó norma által heteroszexuálisnak kategorizált embereket, akik szintén a szexuális klasszifikációk rendszerének felforgatását tűzik ki célul.

A terminus 90-es évek eleji robbanásakor ráadásul a queer gyakran csak egy divatos szó volt, ami a melegek egy új generációját jelölte, és inkább jelentett egy új stílust, mint a korábbi identitásképződmények problematizálását. Az 1990-ben alapult Queer Nation például lényegében hagyományos melegszervezet, ami figyelmen kívül hagyja a posztstrukturalista elméleteket.

A queer használata körüli zavarokat nem csak a kifejezés népszerűsége okozza, és hogy sokan, sokféle célból használják, hanem az is, hogy a queer eleve rögzíthetetlennek definiálja magát. A queer megpróbál kibújni a meghatározások alól, és nem hajlandó definiálni a jelentését. A jövőt előlegezi meg, egy olyan új világot, ami teljesen ismeretlen. Előre néz, de nem akarja meghatározni azt, ami jön. Annamarie Jagose megfogalmazásában a queer lényege „egy jelenben soha ki nem fejezhető potencialitás”.[4] A queer úgy akar identitás lenni, hogy közben nem árulja el, mit jelöl:

„Identitást csinálok, és semmit sem akarok, bizonyos dolgokat mégis kimondok, és elvből az identitások ellen vagyok, ahogy az elvek ellen is. (…) Azért csinálom ezt az identitást, hogy megmutassam, ellentétes tetteket lehet együtt csinálni, egyetlen friss lélegzettel; a tett ellen vagyok; a folyamatos ellentmondásért, az állításért is, nem vagyok se valamiért, se valami ellen, és nem magyarázom, mert utálom a józan észt. QUEER – itt egy szó, amely vadászatra űzi az eszméket. (…) A QUEER SEMMIT SEM JELENT. Ha haszontalannak találjuk, és ha nem vesztegetjük az időnket egy szóra, amely semmit sem jelent. (…) Hogyan akarják rendbe tenni a káoszt, amely azt az alaktalan, végtelen változást: az embert alkotja? (…) Magamról beszélek mindig, mivel nem akarok meggyőzni, nincs jogom magammal hurcolni másokat az én utamra, senkit sem kényszerítek arra, hogy kövessen engem, és mindenki a maga módján teremti művészetét. (...) Így született meg a QUEER, a közösséggel szemben, a függetlenségre és a bizalmatlanságra való szükségletből. Akik közénk tartoznak, azok megőrzik szabadságukat.”

Ezt a szöveget eredetileg dadaista kiáltványnak készítette Tristan Tzara 1918-ban,[5] de ha a „dadá”-t a „queer”-rel, a „kiáltványt írok”-ot pedig az „identitást csinálok”-kal helyettesítjük be, tökéletes queer szöveget kapunk. Ez nem véletlen. A queer ugyanis a modern szexualitás dadaizmusa. Rögzíthetetlensége, kívülállósága és lázadó jellege adja a lényegét. Mint Judith Butler mondja, „a queer normalizálódása annak szomorú végét jelentené”.[6]

Gyógyqueer a bajra

A queer olyan meghatározhatatlan kategória, amit nem lehet rögzíteni, s mint ilyen, önmaga továbbmondására szólít fel. Ha pusztán a hereteronormativitással szemben álló csoportok egyik rögzített identitáskategóriájaként vagy a posztmodern diskurzus egyik hangjának tekintjük, aminek leltárba vesszük eredményeit, esetleg az angolszász társadalmi mozgalmak egyik fejleményeként kezeljük, és maximum egy leíró történeti apparátussal közelítünk hozzá, akkor szükségképpen queerellenes beszédmódot alkalmazunk. A queerhez való autentikus viszonyulás a továbbmondása, ehhez viszont szükségszerűen fel kell tennünk azt a kérdést, mi lehet a queer ma Magyarországon.

Az angolszász szervezetek (ACT UP, Queer Nation, OutRage) radikális tettei (utcai őrjáratok, felvilágosító szónoklatok tartása hetero szórakozóhelyeken, a New York-i értéktőzsde megszállása, a Golden Gate lezárása) és a homofóbia vagy a szexuális alapú diszkriminációk elleni küzdelme (még a meleg mozgalmakban is), nem találnak túl nagy visszhangra Magyarországon. Ha a már említett identitástörténet lépcsőfokain helyezzük el a hazai helyzetet, akkor egy lépéssel még hátrébb járunk: az önálló melegkultúra kiépítésének és társadalmi elfogadtatásának idejénél. Hogy ez a harcos queer mennyire nem talál magának táptalajt Magyarországon, jól mutatja, hogy a queerről szóló magyar írások többnyire történeti megközelítésű beszámolók. Ez azonban a queer szellemének megfojtását, rögzítését és konzerválását jelenti.

Foucault A szexualitás története második kötetének bevezető részében azt írja, hogy a szexualitás három pillérre épül: a szexuális tudatra, a szexualitás gyakorlatát szabályozó hatalmi rendszerekre és azokra az eljárásokra, melyekben az egyének mint a szexualitás alanyai ismernek önmagukra.

Ha a Foucault munkássága nyomán kialakuló queert visszavezetjük az ő modelljébe, és ezt a felosztást használjuk térképnek, azt látjuk, hogy az angolszász queer-mozgalmak a második területen tevékenykednek. A szexuális gyakorlatot szabályozó hatalmi rendszerek ellen küzdenek, mind a fizikai agresszió, mind a diskurzusok szintjén.

A modell harmadik területe „az önmagunkhoz való viszony, amelyet létre kell hozni; ez az önmagunkhoz való viszony határozza meg, hogyan kell az egyénnek saját tettei morális szubjektumává alakulnia”.[7] Az énnel való törődésnek vagy, Foucault kedvelt kifejezésével, az én technikáinak lényeges részét képezi az egyénnek saját szexualitásához való viszonya. „Nyugaton az emberek egy sor eljárásnak köszönhetően válnak individuummá – mondja Foucault. – A szexualitás pedig több annál, mint az individuum egyik alkotórésze, amit ki lehetne iktatni belőle, annak a köteléknek a konstitutív része, mely az embereket a szubjektivitásban identitásukhoz kapcsolja.”[8] Az én technikáinak antik formái, amiket A szexualitás története második és harmadik kötetében elemez, nagy változásokon mentek át a keresztény, majd a modern korra. Az antikvitásban ezeknek a technikáknak a célja az élet műalkotássá formálása volt. Ezzel szemben „abban, amit az én kortársi kultuszának nevezhetnénk, a tét az igazi én felfedezése, elválasztva mindattól, ami esetleg zavarossá teszi, elidegenítheti… Nem csupán nem azonosítom az én antik kultúráját azzal, amit az én kortársi kultuszának lehetne nevezni, hanem homlokegyenest ellenkezőnek képzelem” – mondja Foucault.[9]

Ha azt keressük, mit jelenthet a queer a számunkra, ezen a területen kell keresnünk, azok közt az eljárások közt, melyekben az egyének mint a szexualitás alanyai ismernek önmagukra. „Mintha, néhány évszázad leforgása alatt, valami lejtő vezetett volna el bennünket odáig, ahol a szexualitástól várjuk a választ arra a kérdésre, kik is vagyunk valójában” – panaszolja Foucault A szexualitás történetében,[10] miután elemezte azokat az eljárásokat, melyeknek révén a szexualitás a XVII. századtól kezdve az igazságkeresés középpontjába került. A queer célja elmozdulni az én eme modern technikáitól, melyek a szexualitásban keresik az egyén igazságát.

Eszerint a queernek önmagunkon végzett munkának kell lennie. Hogy tovább folytassuk a behelyettesítésekkel való játékot: Wittgensteinnek van egy passzusa a filozófusról, ami így szól: „A filozófus munkája – mint oly gyakran az építész munkája is – legfőként önmagán végzett munka. A saját felfogásán. Azon, hogy miként látja a dolgokat. (És hogy mit kíván tőlük.)”[11] Ha a filozófust behelyettesítjük a querrel, megkapjuk a foucault-i szexualitásrendszer harmadik mezejében tevékenykedő queer programját:

A queer munkája, legfőként önmagán végzett munka. A saját felfogásán. Azon, hogy miként látja a dolgokat. És hogy mit kíván tőlük.

A queer meg akarja változtatni a szexualitásnak az énhez fűződő viszonyát. Nem gondolja azt, hogy vágyai és szexuális élete hordozzák azt a titkot, amiből felismerheti önmagát, vagy hogy énje a nemi szervében lenne elrejtve. A queer a gyakorlatra helyezi a hangsúlyt, az pedig képlékeny és változó. A queer a gyakorlaton keresztül megalkotni akarja önmagát mint szexuális lényt, nem pedig megtalálni önmagát. A konstrukciókra tett elméleti hangsúly azt jelenti, hogy a queer nem kutat egy megnyilvánulni vágyó esszencia után, hanem megalkotja önmagát, és ehhez szexualitása jelenti az egyik terepet.

A modern gyakorlatban az én azzal a szorongással figyeli vágyait és nemi életét, hogy bennük fog lelepleződni önmaga valódi lénye. Ha beleolvasunk a pride.hu fórumaiba, érzékelhetjük, hogyan tartjuk ezekkel a technikákkal mind a mai napig sakkban magunkat: „A bisexualitást is eltudnám fogadni, de néha úgy tűnik, mintha nem is bi-, hanem inkább egyértelműen homo irányultságom lenne. Aztán meg hirtelen »totál« hetero. Pfúúú, furcsa...” „24 éves vagyok, de még mindig nem tudom, illetve nem akarok (?) dönteni. 4 éve már volt egy »kirándulásom« ebbe a világba, de fél év után kiábrándultam az emberekből, azóta volt rövid ideig két lány az életemben, de továbbra sem vagyok biztos magamban.” „A lényeg, hogy most ott tartok, hogy egyik oldalon családom van, gyerek is, szexuális élet (látszólag és érezhetően) rendben. Másik oldalon van egy idősebb úr akit néha felkeresek és homoszexuális viszonyt folytatunk. Nem vagyok tisztában azzal, hogy akkor most én mi vagyok (kíváncsi hetero, bi, látens homo vagy homo).”

A queer meg akar szabadulni a szexualitásában önmagát kereső én szorongásaitól. A queer a terápia, amit az egyén önmagán végez, hogy felszabadítsa magát az uralkodó szexualitás technikái alól, melyek arra kényszerítik őt, hogy besorolja magát egy kétpólusú rendszerbe, melyek azt mondják neki, hogy addig nem lehet kialakult személyisége, amíg el nem helyezi magát a rendszerben, melyek azt sugallják neki, hogy nemi vágyai rejtik a titkot, ki is ő valójában, s melyek arra kényszerítik, hogy szexuális gyakorlatát identitásképző elemnek tekintse.

A queer tehát nem olyanfajta identitás, ami megkülönböztetne a többiektől. Eve Kosofsky Sedgwick egy interjúban azt mondta, ha az ember queernek nevezi magát, „dramatizálja a különbséget aközött, ahogyan ő nevezi magát, és ahogyan mások megnevezik őt. Egy bizonyos értelemben a queert csak első személyben lehet használni.”[12]

Mesék az identitásról

Ez az a pont, ahol a film a queer problémáiról beszél. Amikor Patience macskanőként újraéled, nem igazán tudja, mi történt vele. Halálára nem emlékszik. Érzékei megváltoztak, a kutyák tombolnak, amikor elmennek mellette az utcán. Van egy új énje, ami meglepően kemény és agresszív módon áll ki az érdekeiért, ebből viszont egy szemvillanás alatt visszaugrik a korábbi félénk Patience-be. Amikor például másnap a főnöke tombol, amiért nem adta le időben a reklámtervet, előbb durván visszaszól neki, azután megriadva magától bocsánatot kér, majd mivel a főnöke csak még dühösebb lett, újra beszól neki, majd újra bocsánatot kérne, ha addigra Hedare nem rohant volna már el. Ugyanez az oda-vissza váltás játszódik le enyhébb formában akkor is, amikor szétver egy házibulit, hogy aludni tudjon. Egy új erő jelenik meg az életében, amit korábbi személyisége nem tud integrálni. Problémájához a kulcsot akkor kapja meg, amikor felkeresi Opheliát, Éjfél gazdáját, aki átadja neki a Macskanő-identitást.

Macskanőnek lenni egyrészt jelent tehát egy biológiai szinten létrejövő változást, ami emberfeletti (és macskafeletti) tettekre tesz képessé. Macskanőnek lenni másrészről egy identitást is jelent, ami szemmel láthatólag úgy van megkonstruálva, hogy a macskanő-erő, a macskanő-lét harmonikus kezelését segítse elő. Patience mindaddig nem tud mit kezdeni magával, amíg meg nem kapja ezt Opheliától. Ez az identitás lesz az önmagához vezető út.

Az Ophelia által átadott identitás két részből áll. Egy történetiből, ami egy egyiptomi kultuszra vezeti vissza a macskanőket, és egy etikaiból, ami a követendő elveket tartalmazza: „A macskanők nem a társadalom szabályai szerint élnek. A saját vágyaikat követik. Ez egyszerre áldás és átok. Magányos és meg nem értett leszel. De olyan szabadságot fogsz megtapasztalni, amit más nők nem ismernek. Macskanő vagy. (…) Elfogadva, ami vagy, mindazt, ami vagy, szabad lehetsz, és a szabadság erő.”

A szabályok nem számítanak, csak a vágyak. A queer ugyanezt mondja: a szabályok és az identitások nem számítanak, csak a vágy és a gyakorlat. A queer és a macskanő egyaránt negatív identitás.

A queer ugyanúgy a szexualitása felől olvassa az embert, mint a hetero és homo identitások, de queernek lenni annyit tesz, mint nem a szexből mondani el önmagunkat. A queer paradoxona, hogy épp azt utasítja vissza, ami felől olvas, és ugyanabban a térben tartózkodik, amit fel akar számolni. Azt a diskurzust beszéli, amiből ki akar törni. Miközben a szexualitáson alapuló identitások ellen prédikál, maga is egy szexualitáshoz való viszonyra épülő identitássá válik. A queer a NEM egy bizonyos közegre, de nem hoz létre új közeget, és nem mutat utat. Azt mondani, „queer vagyok”, elutasítást fejez ki, és nem egy olyan teljes identitást, mint a meleg vagy a hetero. A queer amolyan antiidentitás, ami miatt fából vaskarikának tűnik. A Macskanő épp ennek a paradoxonnak a magyarázatát próbálja elmesélni egy történetben: Patience addig nem tud mit kezdeni magával, amíg fel nem szólítják, hogy legyen szabad. Amíg Patience nem önti életét abba a formába, ami a szabadságra szólítja fel, addig nem tudja kontrollálni.

A Macskanőben az antiidentitásra éppúgy szükség van, mint a queer esetében. A lázadást és az elutasítást ki kell mondani, hogy éljen, rögzíteni kell a rögzíthetetlenséget, és szabállyá kell tenni a szabálynélküliséget. Patience teljes zavarodottsága, miután biológiailag már macskanővé vált, majd delejes magabiztossága identitásszintű macskanőként, annak parabolája, hogy a lázadást formába kell önteni ahhoz, hogy hatékonnyá váljon.

Ez az a pont, ahol végül összeér a Macskanő és a queer, ahol a Macskanő a queerről mesél el egy történetet, miközben a queer eszméit propagálja amolyan szuperhős-film szinten. Van egy mondat a film elején, ami egyszerre fejezi ki az antiidentitások természetét, Patience történetét és a queer posztstrukturalista destrukcióit, átmenetiségét, meghatározhatatlanságát és jövőt megelőlegező aktus-jellegét: „Az a nap, amikor meghaltam, volt az a nap, amikor élni kezdtem.”

Jegyzetek


[1] Tamsin Spargo: Foucault és a többszörös nemi identitás elmélete. Alexandra, é. n. 39.

[2] Simon Watney: Queer episztemológia: Az aktivizmus, az „outing” és a nemi identitás politikája. Kalligram, 2004. július–augusztus, 183.

[3] Donald Morton: A kiberqueer születése. Kalligram, 2004. július–augusztus, 156.

[4] Annamarie Jagose: Bevezetés a queer-elméletbe. Budapest, Új Mandátum, 2003. 13.

[5] Tristan Tzara: AA úr, az antifilozófus. Orpheusz Kiadó, 1992. 33–6.

[6] Idézi Annamarie Jagose: Bevezetés a queer-elméletbe. 13.

[7] Michel Foucault: A fantasztikus könyvtár. Budapest, Pallas Stúdió – Attraktor Kft., 1998. 179.

[8] Michel Foucault: Nyelv a végtelenhez. Debrecen, Latin Betűk, 2000. 285.

[9] Michel Foucault: A fantasztikus könyvtár. 183.

[10] Michel Foucault: A szexualitás története I. – A tudás akarása. Budapest, Atlantisz, 1996. 80.

[11] Ludwig Wittgenstein: Észrevételek. Budapest, Atlantisz, 1995. 29.

[12] Idézi Annamarie Jagose: Bevezetés a queer-elméletbe. 95.

• Kultúra