Martin M. Simecka

Nyomtatóbarát változat

Aki Közép-Európában született, az eleve a történelemmel terhelten jön a világra. Függetlenül attól, hogy kívánta-e vagy tud-e róla, végzete a történelem, púp a hátán. Sokszor sokan átkozták e púpot, de csak egyféleképpen lehet e teherrel, e púppal együttélni: ha elismerjük, hogy van, és megpróbáljuk kideríteni, hogyan szereztük.

Amikor elolvastam az Obzalovany prehovori (A vádlott megszólal) című könyvet, lázasan kutatni kezdtem emlékezetemben, mit is olvastam és tudtam meg azon magyarok sorsáról, akik a II. világháború alatt az akkori Szlovák Államban éltek. De nem rémlett fel semmi, még homályos körvonalaiban sem mindabból, amit az iskolában tanulhattam vagy az irodalomból ismerhettem volna. Föltételezem, hogy nemzedékem többsége így van ezzel, az a nemzedék, amely jóval a háború után született.

Végül aztán inkább szegényesnek mondható könyvtáramban mégis találtam egy idézetet:

„A Hitler-ellenes nagyhatalmak kormányfőinek potsdami konferenciája (1945. VII. 17.–VIII. 2.) egyetértését fejezte ki azzal, hogy a németeket kitoloncolják Csehszlovákiából, Magyarországról és Lengyelországból. A magyarok tervezett kitoloncolása Szlovákiából azonban nem valósult meg, mert a nyugati hatalmak nem értettek egyet vele, csupán kölcsönös lakosságcserére került sor. Szlovákiából több mint 70 000 magyar volt kénytelen kiköltözni. Megközelítőleg ugyanennyien települtek át Magyarországról Szlovákiába. Az ittmaradt magyarok erőszakos asszimilációjára irányuló törekvés, az úgynevezett reszlovakizálással, valamint a cseh határvidékre való deportálással (kb. 44 ezer magyar) ellentétben állt a demokratikus elvekkel.” (Michal Barnovsky, A hatalom egyeduralmához vezető úton, 1993)

---

Az én első magyarjaim inasiskolás osztálytársaim voltak. Az inasiskolába kényszerűségből és undorodva jártam. A magyar fiúk egy csoportban álldogáltak, elkülönülve az elvadult és öntudatos szlovák fiúktól, a jövendő munkásosztálytól. Szégyenkező mosolyukat, amellyel kapcsolatteremtő próbálkozásaimra válaszoltak, szimpátiával fogadtam, mert olyan idegenek mosolya volt, akik elvesztek egy másik nyelvben. Rokonszenvesek voltak, mert én is idegennek éreztem magamat, mert én is – bár szlovákul – de más nyelvet beszéltem. Ez volt minden. Azóta a magyar nyelv egybeolvadt a sokféle alkalmi munkám élményével. Kollégáim – fűtők, kapálók, segédmunkások – fele magyar volt, s a magyar nyelv számomra olyasmi lett, mint a madarak éneke: természetes háttér, amely önmagáért és tőlem függetlenül létezik.

Az első öntudatos magyarral csak a nyolcvanas évek elején találkoztam. A Charta ’77 Prágából azzal fordult Kusy professzorhoz és apámhoz, hogy próbálják megérteni, miről is beszél Duray Miklós. Találkozván vele, kiadós borozás közben megértettem, mi nyomasztja a magyarokat.

„De az önök baja a mi bajunk is – mondta akkor apám. Az pedig elsősorban a kommunizmus.”

Az a gyanúm támadt, hogy nem egészen értik egymást.

---

Végül 1989 után egész Szlovákia rájött arra, mi nyomasztja a magyarokat. Csakhogy újra az a gyanúm támadt, nem egészen értjük egymást.

De mit is tudtak meg a szlovákok az „ő magyarjaikról” a szabad véleménynyilvánítás öt esztendeje alatt? Semmit – azon kívül, hogy itt élnek, és akarnak valamit, ami a szlovákokban neurózist vált ki, és amit a magyarok kulturális önigazgatásnak neveznek. Ebben, mint mindig, mind a két oldal vétkes. A szlovákok abszolút többsége nem akar tudni a magyarokról semmit, mert önmagáról sem akar semmit tudni. Az a tapasztalat, amelyre a szlovák társadalom 1993 januárjától, az önállóság pillanatától kezdve szert tett, traumatikus és megfoghatatlan. Kevés embernek marad ereje ahhoz, hogy saját identitásproblémájának útvesztőjében a szlovákiai magyarok még bonyolultabb identitását is szem előtt tartsa.

De a magyarok sem igyekeztek, hogy megkönnyítsék a szlovákoknak a felismeréshez vezető utat. Jól értem álláspontjukat: a többség dolga, hogy igyekezzen megérteni a kisebbséget, hiszen a kisebbségnek úgyszólván kötelessége a többség megismerése, számára ez életbevágóan fontos. Állandóan a többséget kapacitálni, hogy igyekezzen megérteni őt, a kisebbség számára megalázó és kimerítő.

Valóban a szlovákok kötelessége megérteni a magyar kisebbséget, annál is inkább, mert – hosszú együttélésük során a cseh nemzettel – némi fogékonyságnak mégiscsak ki kellett bennük alakulnia a kisebbségi kérdések iránt. Amíg nem képesek átérezni ezt a problémát, nem értik meg önmagukat sem.

Az ilyen megértés magában foglalja azt is, hogy saját nyomdokainkon haladva a múltba lépkedjünk. Megérteni a magyarokat, többek között annak felismerését is jelenti, hogy a szlovák nemzet a Hitler-ellenes fölkeléssel a világ szemében ugyan jóvá tette fasiszta múltját, és hogy a csehekkel újra szövetkezve a győztesek oldalára állt, de önmagával úgy rendezte a múltat, hogy saját vétkét a magyar kisebbségre hárította. Arról, hogy 1945–48-ban több ezer magyart kényszerköltöztettek a cseh határvidékre, hogy tulajdonukat elkobozták, polgári és emberi jogaikat megtagadták, évtizedekig senki sem beszélt, és nem beszél ma sem. Ez nem politikai probléma, mint a szudétanémetek kérdése a csehek számára, mivel a magyarországi kapcsolatokat sokkal frissebb események veszélyeztetik, de annál inkább erkölcsi dilemma. Elsősorban azért, mert a szlovákok abszolút többsége egyáltalán nem tudatosította ezt a problémát.

A szlovák társadalom a magyar kisebbséggel szemben gyanakvó és elővigyázatos. Ennek, úgy gondolom, a történelmi gyökerek mellett sajátos oka is van. És a már említett kulturális önigazgatás léte miatt is, amely a szlovák politikusokat olyannyira neurotizálja. Ez a kulturális autonómia, függetlenül attól, hogy hivatalosan elismerik-e vagy sem, létezik. A magyar kisebbség írója és értelmiségije nincs rászorulva arra, hogy a szlovákokkal kommunikáljon, mint ahogy a szlovák értelmiség sincs rászorulva magyar kollégáira. A kölcsönös kommunikációt – sajnos mindkét részről – inkább fényűzésnek tekintik, semmint szükségnek. A kisebbség előnye abban rejlik, hogy mivel bírja a többség nyelvét, irodalmát és gondolkodását teljes egészében és mélységében kiismerheti. A Szlovákiában élő magyar értelmiség sokkal többet tud rólunk, mint fordítva! Néha az az érzésem, mintha távcsővel figyelnének, miközben én senkit sem látok. Nem tudom, milyen magyar kisebbségnek lenni, és azt sem tudom, mit gondol rólunk ez a kisebbség, és hogy egyáltalán, mit mond rólunk az a magyar nyelv, amelyet úgy élek meg, mint ama részvétlen madáréneket.

A pozsonyi székhelyű magyar Kalligram kiadó által kiadott könyv számomra az első céltudatos kísérlet a kommunikáció megteremtésére. A dokumentumoknak, vagy jobban mondva: tanúvallomásoknak a magyar kisebbség tragikus helyzetéről három szerzője van, három magyar író: Fábry Zoltán, Peéry Rezső és Szalatnai Rezső. Ez a könyv nagyon szomorú. A magyarok magárahagyatottságáról és kétségbeeséséről szól, mert a háború olyannyira áhított befejezése is csak további szenvedést hozott nekik. A csalódás annál is nagyobb volt, mert „senki, senki, senki nem áll az egzekúció és perzekúció útjában. Egy szó, egy hang, egy talán, egy kétely nem hangzott el sem a cseh, sem a szlovák értelmiség szájából.” (Fábry Zoltán: A vádlott megszólal, 60 old.) Ugyan miért lenne a magyar kisebbség bizalommal hozzánk, honnan veszik a szlovák politikusok a bátorságot, hogy megköveteljék?

A könyv szlovákul jelent meg, és olvasásakor az volt az érzésem, hogy röntgenkészülék előtt állok, de közben látom is átvilágított testemet. Olyan dolgokat láttam meg, amelyek létéről azelőtt halvány sejtelmem sem volt. Nem tudom, hány szlovák lesz hajlandó elolvasni ezt a könyvet. Egy biztos, aki elolvassa, az, függetlenül attól, tetszik-e neki vagy sem, nem tud többé szabadulni az olvasottaktól és a nem tudásba zárkózni. De hiszen a Kalligram kiadó éppen ezt akarja elérni.

(Fordította: Aich Péter)

• Szemle