Dalos György

Nyomtatóbarát változat

1

Gimes Miklósról (1917–1958) viszonylag sokat tudhatunk: Harmat Pálnak már 1986-ban, a svájci Európai Protestáns Szabadegyetem kiadásában megjelent, majd 1993-ban itthon újra kiadott monográfiája, a Freud, Ferenczi és a magyarországi pszichoanalízis részletesen ismerteti a Hajdú–Gimes-család drámai történetét, s a könyv két évvel később németül is piacra került a tübingai Diskord kiadó gondozásában. A frankfurti könyvvásár magyar díszvendégsége alkalmából, Giessenben látott napvilágot Regula Schiess, zürichi pszichológus 560 oldalnyi, Mint az élet a láz után című interjúmontázsa, amely a Gimes Judit–Magos Gábor házaspár tanúk bevonásával előadott élettörténete. A megkérdezettek között szerepel Gimes felesége, gyermekének anyja, Lucie és Halda Aliz is. Végül pedig, tavaly jelent meg Révész Sándor kiváló monográfiája, az Egyetlen élet, amelynek az 1958-ban kivégzett újságíró egyértelműen főalakja.

A rendszerváltás előtti és utáni években, amikor a Nagy Imre-csoport sokáig tabusított története ismét felbukkant a társadalom emlékezetében, több idevágó publikáció szerzője nem tudta, mihez kezdjen a Gimes-életrajz egyik kulcsfigurájával, Halda Alizzal. A hálás utókor többnyire szoborcsoportban gondolkodik, csakhogy itt már a főalak Gimes Miklósnak, a háború utáni korszak egyik legszabálytalanabb hősének történelmi arcát is nehezen lehetett volna holmi retussal szoborszerűsíteni. Politikai szemszögből még úgy-ahogy követhető a pályakép: hogyan lett a nagy „kiközösítő”, Révai József jobbkezéből, a Déry-vita (a kortárs vicc szerint „Anti-Dehring”) téziseinek (Irodalmunk időszerű kérdései, 1952) megalkotójából, a fanatikusan kommunista ideológusból előbb lázadó újságíró, ötvenhat november 4-e után pedig az ellenállás egyik fő ébrentartója, majd – nem egészen önkéntes elhatározásból – mártírja.

Ráadásul Gimes Miklósnak, a korabeli közszereplők átlagához képest, igencsak bonyolult, szenvedélyes és viharos magánélete volt. Így azután nem csoda, hogy Halda Aliz a kilencvenes évek elejének publicisztikájában hol özvegyeként, hol élettársaként, hol pedig menyasszonyaként bukkan fel. Ugyanakkor Svájcban élt a törvényes hitves és az időközben nagykorúvá cseperedett fiúgyermek, Kismiki. Ezen felül Halda Aliz lelkiismeretesen számot ad Gimes életének harmadik nőalakjáról, a Párizsban élt Tószeghy Erzsébetről.

Mindez lehetne akár „magánügy” is, mint a Norannál megjelent korabeli naplóbejegyzésekből, levelekből, hivatalos iratokból és utólagos reflexiókból összeálló dokumentum/regény címe sugallja. Mégsem az, mert Halda, éppen kényes, köztes helyzeténél fogva, egyik legfontosabb tanúja lett Gimes utolsó éveinek, nem is szólva arról, hogy a reá való emlékezésbe teljes személyiségét belevetette, s így alighanem mégiscsak az „élettárs” kifejezés illene leginkább hozzá, megjegyezve, hogy e rendkívüli szimbiózis immár majdnem fél évszázaddal élte túl azt a pillanatot, amelyet a Legfelsőbb Bíróság TB. Vb, 003..../1958/19-ff jelzetű jegyzőkönyve az alábbi, részben előnyomtatott mondatban vélt megragadhatónak: „Gimes Miklós elítélt szíve 5 óra 28 perckor megszűnt dobogni.”

2

Az ötvenhat utáni terror közvetett áldozatainak – feleségeknek, gyermekeknek, más családtagoknak – meglehetősen szerény az irodalma. Fekete Sándor felesége, Hari Márta írt elsőként rövidke könyvet férjének hányattatásairól, valamint dokumentumkötetekből ismerjük Déry Böbe megrázó levelét Hruscsovhoz, raboskodó ura ügyében, és Eörsi István feleségének sírnivalóan szerény kérelmét a börtönhatósághoz, hogy férje számára engedélyezzenek – hihetetlenül hangzik! – ceruzát. A sort bővíti Körösi Zsuzsanna és Molnár Adrienne Titokkal a lelkemben éltem című, bebörtönzöttek gyermekeinek vallomásait tartalmazó interjúkötete, és helytelen volna megfeledkezni egy más műfajú dokumentálásról: Ember Judit Menedékjog című filmjéről, amely a jugoszláv követségre menekült családok emlékeit idézi.

3

Halda Aliz, akkoriban a Magyar Rádió munkatársa, színészpalánta, bölcsészhallgató, albérletben lakó fiatalasszony, akkori volt férjénél, Fekete Sándornál találkozik először Gimessel. A két jó barát akkoriban a Szabad Népnél dolgozott, még hithű kommunistaként, jóval innen a Sztálin halálát és a „személyi kultusz”, a „törvénytelenségek” leleplezését követő lelkiismereti válságon.

A második találkozáskor, 1955 tavaszán Gimes már a párton belüli ellenzék egyik vezéralakja, Nagy Imre tanácsadója, akit Rákosiék kizárnak a pártból és a Magyar Nemzettől a Corvina Könyvkiadóhoz száműzik. Nem sokkal később Haldát is eltávolítják a rádiótól, úgymond a „jobboldali ellenzékhez” fűződő kapcsolata miatt.

Jóllehet a kiebrudalt ifjú szerkesztőnő politikailag éppenséggel nem volt naiv, és valóban lelkesen rokonszenvezett a párt és az ország megújítására törekvő értelmiségi mozgalommal, Gimeshez fűződő kapcsolatában kezdettől nem a politikai közelség dominált. Ám éppen ez a privát, intim jellege emelte ki a közélet barát-ellenség sémára épülő kettősségéből. 1953 és 1956 között mi sem volt egyszerűbb, mint a lehetséges következmények ismeretében egyik vagy másik oldal mellett dönteni. Ám egy szerelmi háromszög feloldása vagy egy szellemi ember érzelmi megközelítése ennél sokkal bonyolultabb volt.

A történetnek lényeges eleme, hogy az írók, újságírók és eszmélő pártmunkások lázadása összetételét és jellegét tekintve férfimozgalom volt, amelyben a nők harcostársi szerepköre meglehetősen karitatív értelmezést kapott. Mint a kor egyik legnagyobb hatású költője, Benjámin László írta volt: „Ó, asszonyi karok, s lábak, ti kulcsolódók, / Összefogók a férfit, mint abroncsok a hordót”. Amikor Halda Aliz úgy döntött, hogy sorsát a nála jó tíz évvel idősebb, nős-gyermekes Gimes Miklóséhoz köti, ezzel arra vállalkozott, hogy „összefogja” a közéleti küzdelmekben rettenthetetlen, szellemében és kultúrájában lenyűgöző, ám magánszférájában anarchikus, szétszórt, gyámoltalan és olykor egyenesen gyermeteg férfit. Vagyis előre sejtenie kellett, hogy ez a szerelmi konfliktus mindkettejüknek feladja a leckét.

4

Gimes nehezen szánja rá magát a családjával való szakításra, az elköltözésre, sőt, éppen ekkor törvényesíti Lucie-vel való együttélését. Futó randevúk, hosszú séták, kínos összezördülések jellemzik a kapcsolatot, a férfi tapintatlan, sőt, már-már kegyetlen hadmozdulatai, például, amikor Haldát „bemutatja” a Fekete-házaspárnak, vagy amikor utolsó percben mond le találkozókat, megrövidíti az 1955/56-os szilveszteri együttlétet, amiről ma már tudjuk, hogy az utolsó ilyen alkalom volt, mert Gimest 1956. december 5-én őrizetbe vették. Hogy a nő egyáltalán elviseli ezt a lehetetlen helyzetet, szerelmén és türelmén kívül alighanem annak köszönhető, hogy Gimes elragadóan mackós macho, abból a ritka, nekibúsult fajtából, aki bevallja gyöngeségét.

Halda Aliz igazából és joggal nem is a reálisan létező vagy urambocsá, szóba jöhető nőkre féltékeny, hiszen tudja, hogy Gimes érzelmileg az „övé”, hanem egészen másra. „A politika volt az én igazi vetélytársam” – vallja meg évtizedekkel később. Igaza van: Gimes rendszeresen csalta őt ezzel az állhatatlan múzsával, olyannyira, hogy a férfi forradalmi pásztoróráit gyakran már csak a rendszerváltás után megnyílt levéltárak anyagából tudta rekonstruálni. A bűnlajstrom, amelyet én most nem Könczöl nyomozó szemével nézek, meglehetősen hosszú: Halda Aliz például nincs jelen Nagy Imre nevezetes ötvenedik születésnapján, október végi döntő tanácskozásokon, és utóbb „megrökönyödve” értesül arról, hogy szíve választottjának köze volt a novemberi nőtüntetés megszervezéséhez is.

Pedig éppen ez a (második) szovjet intervenció utáni helyzet hozza meg a Halda–Gimes kapcsolat kiteljesedését. Gimes nem tart Nagy Imréékkel a jugoszláv nagykövetségre, hanem – a dolognak van életrajzi előzménye – illegalitásba vonul. Lucie-t és Kismikit Bécsbe juttatja, ami mindenképpen humánus, erkölcsös és okos lépés volt. A politikai illegalitás végleg feloldja a magánéletit: ad egy hónapot, amelyben a pár, jobbára barátoknál dekkolva, a bármikori letartóztatás árnyékában immár nyíltan vállalhatja egymást. Adatik egy hónap személyes együttlét, majd a másfél esztendei börtön, a hatóság kénye-kedve szerinti kapcsolattartás, egy-két nyomasztó, bár élethosszabbító beszélő, és végül az a bizonyos több mint negyven év, amely ebből a tragikus idillből táplálkozik.

Mert bizony nyomorúságos helyzetben virágzik fel Aliz és Miklós szerelme. A nő, akit a BM, Gimessel egybehangzóan, elfogad „menyasszonynak”, alkalmi munkák, gyávuló ügyvédek és egykori barátok között vergődve próbál az immár hozzá tartozó férfi sorsán enyhíteni. Ebbeli törekvéseit azonban nem csak a régi/új rendszer elnyomó gépezete korlátozza, hanem Gimes édesanyja, a „Nagyasszony” (Benedek István nevezi őt annak), az Országos Elme- és Ideggyógyintézet éléről rövid úton elbocsátott Dr. Hajdú Lilly is. „Lili néni” egyfelől nehezen békül meg a potenciális új mennyel, másfelől viszont a rászakadt magányban természetes szövetségesként kénytelen őt elfogadni. Megrendítő, ahogyan Gimes, cellájából, mondhatni, már az akasztófa árnyékában, enyhíteni igyekszik ezt az alig moderálható szembenállást.

5

Persze a bitófa hosszú ideig merő absztrakciónak tűnt. A rendszer 1958 elejére megszilárdult, a kivégzésekben és főleg a kivégzendők kijelölésében közvetlen félelem nem játszhatott szerepet. A kortársak számára legkevésbé Gimes Miklós állt a célkeresztben. És amikor 1958. június közepén mégis felsorolják azok között, akiken „az ítéletet végrehajtották”, általános a megdöbbenés. A család svájci ága a rádióból értesült a tragédiáról, és most már egyetlen vágyuk, hogy legalább Hajdú Lillyt kimentsék a pokolból. Mindhiába: Ferenczi kimagasló tanítványa útlevékérelmének többszöri elutasítása után 1960 májusában, önkezével vet véget életének.

Halda Alizt Hari Márta hívta fel a szörnyű hírrel, csak az után vette meg a Népszabadságot: „Nem éreztem semmit. Még csak meg sem ijedtem. Ültem, kezemben az újsággal, s a mérhetetlen ürességet fürkésztem, ami eltöltött. Valami megfogható után tapogatóztam, akár ismeretlen térben egy vak, próbáltam találni valamit, gondolatot, fájdalmat, akármit, de hiába. Mint aki kómában van.”

6

Engedtessék el nekem, hogy most kitérjek a szakirodalomban már bőségesen megvitatott kérdés elől: kik, hogyan és miért döntöttek úgy, hogy abban a bizonyos 301. parcellában Gimes Miklóst is el kell kaparni arccal a földnek. Egyfelől azt kellett volna, kellene megkérdezni, akinek itt elszámolni valója (lett) volna. Másfelől pedig, talán nem kegyelethiány, ha engem ezúttal jobban izgat a nagylászlói kérdés: „ki viszi át a szerelmet” 1958-ból a túlsó partra, 1989-be, s onnan az új évszázadba?

Halda Aliz az. Példásan teszi, kesernyés iróniával, a tényekhez való feltétlen ragaszkodással és páratlan nemzedéki szolidaritással. Ez utóbbi odáig terjed, hogy még időközben publikussá vált besúgóknál is mértéket tart az érzelemnyilvánításban. A szívjóság mellett, ha jól értem, van ebben szellemi emelkedettség is: egy rettenetes kataklizmában olykor a bűnösök is áldozatok: így a beszervezett a beszervezőé. És persze benne van a múlt sajátos esztétikuma. Hogy egy későbbi Benjámin-verset idézzek: „Az áldozatok csonthalma fölé nő/ Virágaival az örök szerelem”.

• Szemle