Bazsányi Sándor

Nyomtatóbarát változat

Gács Anna igen csinos könyvének borítóján Paul Klee A síró nő című képét látjuk. És nem valamelyik angyalosat, mondjuk az Angyal alakulófélbent (Engel im Werden). Persze a nemtelen, ráadásul alakuló angyal és a síró, mert (talán) megbántott vagy megalázott nő között sejthetünk valamiféle általános összefüggést; például azt, hogy – Rilkét idézve – mindenkit (sírót vagy nevetőt, nőt vagy férfit) bizony bábként rángatnak, és lehet, hogy egy angyal. Mindnyájan alakulófélben, mozgatva, könyvünk egyik kulcsszavával: „szituálva” vagyunk – nőként, férfiként, (női vagy férfi) szerzőként vagy olvasóként egyaránt. Mindenhogy és mindig. Tehát „szituálva” van a szerző is, olykor „halottként”, de nem feltétlenül, és pláne nem mindenáron. Nem úgy, ahogyan azt a közelmúlt számos dogmatikus hangvételű irodalomkritikájában tapasztalhattuk, amelyekben tehát a modern szubjektumfilozófia kifulladásának kozmikus következményeként olvashattunk a szerzői szándék, sőt jelenlét ellehetetlenüléséről, egyáltalán minden olyan dolog zárójelezéséről, ami a legszűkebb értelemben vett „szövegvilágon” túl vagy innen van (legyen az szerzői szándék vagy olvasói élmény, vagy bármilyen úgymond külső referencia). S olvashatott bőven effélét könyvünk szerzőnője is, aki maga is gyakorló kritikus, ráadásul egyáltalán nem dogmatikus észjárású. És most éppen a dogmatizálódó-polarizálódó irodalomkritikai küzdőtéren eltöltött tízévnyi gyakorlatában szerzett és edzett tudását, esetenkénti rosszkedvét próbálja teoretikusan rendszerezni, kezelni – egyfelől a kötet elméleti fejezetében az angolszász és francia szerzőség-felfogások, azon belül elsősorban a feminista irodalomkritika tükrében, másfelől az elemző fejezetben a kortárs magyar szerzői gyakorlatok egyikének-másikának körüljárásával. Hiszen Gács Anna alapvállalása, hogy revideálja, újból felhevítse Roland Barthes közhelyesült tézisét a „szerző haláláról”, amely mellesleg az akkor még nagyon is élő francia szerzőnél éppenséggel nem dogmatikus tézis volt, hanem problémaérzékeny metafora. Adjuk vissza tehát a dogmatizálódó alapeszme eredeti, szubverzív, sokféleképpen továbbgondolható, mert: metaforikus töltetét! Az imperatívusz e könyvben úgy érvényesül, hogy szerzőnőnk a sterilizált-neutralizált, sőt elparentált, többnyire (egykoron legalábbis) hímnemű „szerzőt” felváltó semlegesnemű „szöveg” fogalma helyett valamiféle „szituált szerzőt”, elsősorban a (nem „sex”, hanem) „gender” értelmében vett érdekfeszítő figurát: a „női szerzőt”, s annak szöveglenyomatát: a „női írást” karakterizálja. Ezért nem angyal van a borítón, hanem nő. De talán éppen azért síró nő, mert tudja, hogy angyal által mozgatott, „szituált”. S ez az érzés bizony – jól tudjuk Rilkétől – iszonyú, iszonyúan szép: „az iszonyú kezdete, mit még elviselünk”. Sírva ugyan, de még elviseljük. S ebben mindnyájan (nők, férfiak, szerzők, olvasók…) egyformák vagyunk, abban, hogy (szegény, angyali Aljosa Karamazovhoz hasonlóan) sírva fakadunk akkor, amikor szembekerülünk a szépséggel: az iszonyatosan szépséges gondolattal, hogy „szituálva” vagyunk. (No jó, lehet, hogy nem egyformán sírunk. De sírunk.)

Persze most Gács Anna nem sír, hanem ír, azon belül kiegyensúlyozottan gondolkodik és beszél a szerzőség összetett ügyéről. Nem egyensúlyozgatva, hanem egyértelmű állás(oka)t foglalva. Egyértelműen vállalja a korántsem egyértelmű női irodalomkritikus pozícióját, mely termékeny többértelműségnek szenteli könyve egyik fontos fejezetét, amelyben világosan meghatározza az általa feldolgozott feminista kritikai iskolák azonosságait, de még inkább különbségeit; s közülük talán a kevésbé harcos, viszont ennek következtében jóval problematikusabb elképzelések állnak hozzá közelebb, így például a monologikus „törlesztés diskurzusa” (103.) helyett a rétegzett önazonosság dialogikus tapasztalata. S ezen a ponton talán mindegy is, női szerzőről van-e szó, vagy sem, akármit is értsünk rajta (vagy alatta). Hiszen egyvalami mindig biztos: a szerző problematikus-problematizált (neurotikus, skizofrén – persze metaforikus értelemben, éppúgy, mintha azt mondanánk: „halott”) szubjektum, aki folytonos (ön)értelmezésre szorul, és nem ideologikus önérvényesítésre. Azazhogy – visszatérve az alapkérdéshez – a szerző, még ha férfi, sem „halott”, pontosabban csakis metaforikusan „halott”, vagyis relativizált hatalmasság, barthes-i és foucault-i értelemben, azaz a nagyhatású kijelentések eredeti, nyitott értelmében. A szerző megcsappant tekintéllyel ugyan, de „él”. Rezignáltabban és bölcsebben, mint egykoron (persze joggal kérdezhetnénk, mi volna ez ügyben a döntő különbség az „egykoron” élt Laurence Sterne és a kortárs Esterházy Péter ön- és prózaszemlélete között), kicsit ironikusabban tehát, és ha nem is felhőtlenül, de „él”. S ezt többek között Gács Anna egyik – olykor kritikusan tárgyalt – alapolvasmányából, Sean Burke fontos könyvéből is tudhatjuk: The Death and Return of the Author: Criticism and Subjectivity in Barthes, Foucault and Derrida, Edinburgh, 1992.

A teljhatalmú(nak tűnő) szerző metaforikus „halálát” többféleképpen gondolhatjuk tovább. Történetileg például két irányba: előre vagy hátra. Gács Anna a könyvében inkább előrefelé gondolkodik, hiszen azon töpreng, milyen lehet az „élet a halál után”. (49.) S azon talán kevésbé, milyen volt előtte, a (modern értelemben vett) szerző „megszületése” előtt, akkor, amikor a Barthes által is csokorba gyűjtött funkciók közül csupán az egyik volt az auctoré – a scriptor, a compilator és a commentator mellett. Hiszen mostanság már – Michel Foucault nevezetes leírása szerint – a szerzőség nem is annyira a szöveg funkcióinak egyike, sokkal inkább a szerzői funkción belül lehet elkülöníteni olyan eseteket-aleseteket, amelyek révén éppenséggel ironikusan eljátszhatunk, szimulálhatunk valamiféle szerzői (szkriptori, kompilátori vagy kommentátori) szerepet. Ahogyan azt – rácáfolva előző állításomra – Gács Anna könyvében is olvashatjuk Kovács András Ferenc költészete kapcsán. S itt a kötet alapvállalása jegyében (mely gesztus a „halál”-dogma felől nézve szubverzív, a „halál”-metafora értelmezésében viszont integratív) többek között ez áll: „Ezek a szerepfelfogások, nyelvi magatartások és koncepciók azonban nem hiszem, hogy »a ’szerző’ nélküli beszéd katalógusának« darabjai volnának…” (184.) S nem tudom megállni, hogy az olvasók gyönyörködtetéséért, lelkes szkriptorként ide ne másoljam – a szerző Kovács András Ferenc és a kritikus Gács Anna jóvoltából – Adam de Chartres sírversét:

Végül tudatlan írónád vagyunk –
Valaki mégis verset ír velünk.
Keményen tart: meg se mozdulhatunk,
Akár tékához láncolt égi könyvek.
Nehézkesen zörgünk, szétporladunk
Egy ismeretlen olvasó kezében…
Úgy forgat minket, mint az irgalom.








S nevezzük (vagy ne nevezzük) a szerzőt „szituáló” és működtető alapeszmét Kovács András Ferenccel „ismeretlen olvasónak”, Kosztolányival „nagy ismeretlen Úrnak” vagy Rilkével „iszonyú angyalnak”, egyvalami biztos: a szerző csakis ennek a titokzatos ismeretlennek a viszonylatában maradhat „életben” – a szöveg egyik, s minden bizonnyal nem is legalantasabb funkcionáriusaként. Ahogyan azt, most Gács Anna közvetítése nélkül, egyenesen Pilinszky Intelméből is sejthetjük: „…talán még napjaidban / hírül adhatod azt, miről / hírt adnod itt egyedűl érdemes. // Írnok, / akkor talán nem jártál itt hiába.”

Ugyanakkor Gács Anna a szerzőség modern-modernista eszméjét relativizáló történeti tapasztalatok közül inkább a posztmodern, mint a premodern (illetve annak tudott vagy vélt) szempontokat érvényesíti. S teljes joggal, hiszen kortárs elméletekkel és alkotásokkal foglalkozik. Amelyekben viszont elkerülhetetlen a tájékozódás olykor időben visszafelé is. Kovács András Ferenc történeti szerepeket játszó versei mellett Kertész Imre történelemértelmező prózaművészetéről, Esterházy Péter játékosan historizáló női álneves regényéről és Parti Nagy Lajos áldokumentatív Sárbogárdy Jolánjáról van szó. Hívószavakra cserélve: a „sorstalanság” tapasztalatának szerzői nyelv- és világteremtése (Kertésznél); a kor-, nyelv- és nemkeverés szerzői szerepjátéka (Esterházynál); a profi szerző dilettáns alteregójának nyelvi megteremtése (Parti Nagynál). Ráadásul kötetünk vége felé olvashatunk egy jó okból bátortalan gondolatkísérletet egy még jó okkal bátortalan szépirodalmi tradícióról, amelynek címe: Beteljesületlen várakozások: A nőírók egy kis irodalomban. Ámde a beteljesületlenségről szóló eszmefuttatás, s azon túl a kötet egésze persze másfajta módon mégiscsak beteljesít valamit: egy kritikusnő önértelmező állásfoglalását a szerzőség összetett ügyében. És még csak nem is beszéltem arról a gazdag problématárról, amely a kötet elméleti fejezetében biztosít tág akusztikus teret a második fejezet igazán élvezetes műelemzéseinek.

• Szemle