Skip to main content

Wittgenstein, a fordíthatatlan

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Nehéz lett volna nemet mondani a felkérésre, hogy mutassam be az Atlantisz Kiadó Wittgenstein-kötetét. Elvégre mégiscsak századunk egyik legfontosabb filozófiai könyve – az Untersuchungen (vagy mások számára – ugyanilyen áhítattal kimondva – Investigations) – magyar kiadásáról van szó! Meg kell mondanom őszintén, hogy a magyar címhez nekem még hozzá kell szoknom, még nem tudom ugyanilyen áhítattal mondani, hogy „Vizsgálódások”. Minden elismerésem a kiadóé, hogy vállalkozott a könyv magyar kiadására. És persze minden elismerésem a fordítóé, akinek nem akármilyen feladatot kellett megoldania. Feladata először is roppant hálátlan: ha jól dolgozott, elfeledkeznek róla. Amikor Amerikában tanítottam, egy diákom azt mondta valamilyen problémáról, hogy azt Wittgenstein fogalmazta meg a legtalálóbban, majd felolvasott egy idézetet az investigationsből, Miss Anscombe fordításában. Szóval, ha sikerül a fordítás, akkor Wittgensteinnek tulajdonítják a találó megfogalmazásokat, Wittgensteiné a dicsőség, ha meg nem sikerül, akkor a fordítást – ebben az esetben Neumer Katalin fordítását – szidják.

De más szempontból is hálátlan feladat itt a fordítóé: még ha – tegyük fel – sikerült is hibátlanul megoldania a feladatát, akkor is évekbe fog telni, amíg a magyar szöveg felváltja a fejünkben élő Wittgenstein-szöveget.

Neumer Katalin szövegének ugyanis nemcsak a német eredetivel – a nagyon híressé vált német eredetivel – és az ugyancsak nagyon híres angol fordítással kell megküzdenie, hanem a fejünkben élő magyar Wittgenstein-szöveggel is. Túl sokáig váratott magára a magyar kiadás – a szöveget meg sokan idézték, sokan értelmezték: mondhatni, benne volt a levegőben, a művelt nagyközönség nemigen kerülhette el, hogy bizonyos gondolatokkal, szállóigévé vált megfogalmazásokkal találkozzék. Nem feltétlenül filozófiai írásokban: Wittgenstein egy-egy aforisztikus megfogalmazását szépírók is bőven idézgették.

Én annyiszor találkoztam ezzel a szöveggel – németül, angolul, sőt magyarul is, amikor idézték vagy értelmeztek –, hogy szép lassan megszületett a fejemben ennek a munkának (vagy legalábbis bizonyos részeinek) a magyar változata. A kontrollszerkesztés során azután nagyon sokszor óhatatlanul ezt a magyar változatot – a bennem, a fejemben élő magyar változatot – szegeztem szembe a fordító által javasolt (nemegyszer sokkal jobb) megoldásokkal: néha csak bámultam az ő változatát, és valami olyasmit mondtam, hogy „hiszen magyarul ez nem így van”, s úgy éreztem magam, mintha rajtakaptam volna a fordítót, hogy hibásan idézett. Mint amikor az ember nagyon szeret egy zeneművet egy bizonyos előadásban: nagyon sokszor meghallgatja lemezen, és amikor azután egyszer más előadásban szólal meg, mondjuk rádióban vagy koncerten, akkor az az érzése, hogy az előadó nem jól játssza, sőt nem is azt a művet játssza.

Valahogy így voltam én ezzel a fordítással: néha nagyon nehezen fogadtam el azokat a megoldásokat, amelyek különböztek az én fejemben élő szövegtől. Pedig nemegyszer jobbak voltak az övéi, mint például az a híres, számtalanszor idézett szöveg (először azt, ami évek óta ott van a fejemben): „Amit el kell fogadni, az adott, az – mondhatnánk – nem más, mint az életformák.” Így élt az én fejemben, de persze közben pontosan tudtam, hogyan mondta Wittgenstein: „Das Hinzunehmende, Gegebene – könnte man sagen – seine Lebensformen.” Neumer Katalin fordítása közelebb áll a némethez, és talán magyarul is jobban hangzik: („Amit el kell fogadnunk, ami adott – ezek így mondhatnánk életformák”; magyar kötet, 325. old.), elsőre mégis az volt az érzésem, hogy valami baj van, hiszen ez a szöveg magyarul nem így van.

Biztosan más is talál majd ilyen helyeket: ez kivédhetetlen. Neumer Katalin szövegének meg kell küzdenie a fejünkben élő magyar Wittgenstein-változattal, nekünk meg meg kell kötnünk a magunk kompromisszumát e kései magyar változattal: túl sokáig késett a magyar kiadás. Én már megkötöttem a magam kompromisszumát: bizonyság rá ez a kötet. Ugyanezt javaslom mindenkinek. Érdemes.

Persze nem ez fogja eldönteni a fordítás sorsát. Sokat szoktak vitatkozni arról, hogy az olyan kis nyelvek esetében, mint a magyar, mi a helyes megoldás. Tanuljon mindenki nyelveket? Vagy fordítsuk le a műveket? Azt gondolom, a kettőre együtt van szükség: tanuljunk nyelveket, olvassunk eredetiben műveket, de fordítani is kell. A nagyközönség és mindenekelőtt a diákok általában a magyar fordításokat olvassák. És azt hiszem, ők fogják eldönteni ennek a fordításnak a sorsát. Lesz egy olyan nemzedék, amely már ebben a változatban ismerkedik meg a Wittgenstein-szöveggel, amelynek értékítéletét nem befolyásolják előzetes elképzelések és várakozások. Tőlük fogjuk majd megtudni, találóan fogalmazott-e Wittgenstein.

(Wittgenstein: Filozófiai vizsgálódások, Atlantisz, 1992)
















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon