Janina Paradowska

Nyomtatóbarát változat

Van valami meglepő ebben a Jedwabne-ügyben: valahol az archívumokban hever egy papírlap – Szmul Wasersztajn jelentésére gondolok –, amihez valaki hozzájut, és elindul egy egész lavina. Ehhez a jelentéshez elsőként ön jutott hozzá tíz évvel ezelőtt. Mi volt az, amit keresett?

Filmet akartam forgatni a Ringelblum-archívumról, és akkor döbbentem rá, mit jelent egy papír, egy jelentés. Rájöttem, hogy azokat a papírhegyeket egyáltalán nem ismeri a világ. Ez teljesen új felfedezés volt. Akkoriban az archívum még nem volt katalogizálva, ezért más korszakokra vonatkozó papírok is a kezembe kerültek, így találtam rá Wasersztajn jelentésére. Gyakran megkérdezik, nem sokkolt-e ez a jelentés? Túlságosan sokat foglalkoztam a holokauszttal ahhoz, hogy ettől sokkos állapotba kerüljek. Az viszont meglepett, hogy egyetlen történelmi munkában sem találtam semmiféle utalást erre a jelentésre. Képtelen voltam megérteni, mi ez. Kerestem a vonatkozó utalásokat a lengyel, a zsidó történészek munkáiban, kerestem a Yad Vashemben... Ezért tartott mindez ilyen sokáig. Nem ültem ölbe tett kézzel tíz éven keresztül, arra várva, mikor tehetek valamit, hanem kutattam. Végül, egészen véletlenül, résztvevője voltam egy társasági beszélgetésnek, amely során egy külügyes hivatalnok azt mondta, jön valaki Costa Ricából, aki levelet írt a Külügynek erről a bűntényről, de természetesen egy szó sem igaz az egészből. Erre én azt mondtam, nem tudom, igaz-e, vagy sem, mindenesetre megemlítettem a jelentést. Kiderült, hogy én vagyok a beszélgetés egyetlen résztvevője, aki ezt ismeri. Így történt, hogy kaptam egy megbízást Andrzej Fidyktől, készítsek egy filmet a megszállás alatti lengyel–zsidó viszonyról Hol van az idősebb fiam, Káin címmel. Fogtam hát Szmul Wasersztajn jelentését, és elmentem Jedwabnéba. Ez 1997-ben történt.

Ha jól értem, azért ment, hogy adatokat gyűjtsön.

Nem, rögtön kamerával mentem. Úgy éreztem, hogy ebben a helyzetben, amikor az elkövetett bűn körül ekkora a csönd, nem mehetek adatokat gyűjteni, mindent rögtön fel kell vennem. És kiderült, hogy az emberek hajlandók beszélni.

Sokan voltak hajlandók?

Elmentünk Jedwabnéba, és tulajdonképpen nem tudtuk, hogyan fogjunk hozzá. Nehéz odamenni egy idősebb emberhez, és megkérdezni: elnézést, maga is ölte a zsidókat? Ekkor azt mondta az operatőr, menjünk be a kocsmába. És ott tíz perc leforgása alatt a helybeliek hozták szóba a dolgot. Az emberek valósággal ránk szálltak, érdekes módon ők kezdték sugallni a témát. Tulajdonképpen maguk megnyíltak.

Tehát egymás közt is beszéltek róla? Nem akarták elfelejteni?

A bűntett vissza-visszatérő téma volt beszélgetéseikben, a tudás nemzedékről nemzedékre szállt. Jedwabnéban minden gyerek tudja, mi történt valójában. Úgy érzem, a Jedwabne-szindróma abban állt, hogy ezek az emberek kulturálisan, intellektuálisan túl gyengék voltak ahhoz, hogy maguk lépjenek színre e kérdéssel, és hatvan éven át egyetlen erkölcsi, politikai vagy történelmi tekintély sem kérdezte meg őket, nem beszélgetett el velük, nem segített nekik abban, hogy megbirkózzanak a múlttal.

De egyáltalán miért akartak beszélni erről a kegyetlen mészárlásról?

Úgy hiszem, erre Szmul Wasersztajn felel a legtökéletesebben a végrendeletében, amelyet a családja bocsátott rendelkezésemre. Azt írja, Jedwabnéban körülbelül 100 ember ölt, s ők terrorizálták a lakosság többi részét. Az erőt és a büntetlenség érzetét a németek biztosították, ez természetes. A többieknek nem volt választásuk, egyszerűen az volt a helyzet, hogy vagy velük, vagy a zsidókkal. Azoknak, akik a vérengzés passzív szemtanúi voltak – és ők voltak többségben –, ez kész tragédia lett. És a mai napig az. Erőteljesen szeretném hangsúlyozni, hogy amikor először jártam Jedwabnéban, a helyi elitet tisztességes emberek alkották. Most megváltozott a légkör. Városvédő bizottságok alakulnak, mert kívülről felkínálták nekik a „védekezés” lehetőségét. A védekezésnek ezt a vonalát – amelyben a hangsúly azon van, hogy le kell tagadni a tényeket, hogy mindent a németekre és egy „maréknyi huligánra” kenjenek – olyan politikusok és történészek szabják meg, mint Tomasz Strzembosz vagy a helyi plébános. Több alkalommal jártam Jedwabnéban, emlékszem, a helybeliekkel összeállítottuk azoknak a listáját, akikkel beszélnem kell, mert bizalmuk volt irántam, fel akarták tárni az igazságot. És mire legközelebb mentem, kiderült, hogy a lista összeállítása után a plébános összehívta az embereket, és megtiltotta, hogy beszéljenek. A következő nap megtudtam, hogy csak két embert jelölt ki a beszélgetésre: Janina Biedrzyckát és Antonina Narewskát. Mindketten elmentek  fodrászhoz, igen szépen felöltöztek a kamerának. A plébános is hajlandó volt nyilatkozni. De már nem volt miről beszélni. Majd bemutatták a Hol van az idősebb fiam, Káin? című filmemet, adtam egy interjút a Rzeczpospolitának, hamarosan megjelent Jan Gross könyve is. Ekkor én már Amerikában forgattam, mert a Jedwabnéról készült anyagot befejeztem.

Ön az 1949-es per anyagához is hozzájutott, és az akkori ítéletben szó van a vérfürdőhöz nyújtott segítségről is. Ezt a dokumentumot már a helybeliekkel folytatott beszélgetés után olvasta. Lát ellentétet az emberek emlékezete és a bírósági iratok között?

A pert nagyon gyorsan, sematikusan folytatták le, a vizsgálóbírók nagyon primitívek voltak. Láthatóan el akarták kenni az ügyet. De engem valami más érdekelt: miért született ítélet a jedwabnei mészárlás ügyében, és miért szüntették be az eljárást más helységekben?

Megtalálta a választ?

Megtaláltam, és a film második részében szó van erről. Azok a zsidók, akik Jedwabnéban életben maradtak, mind elmenekültek, a Wyrzykowski család is elmenekült, így hát nem volt tanú. Radzilówban ott maradt egy zsidó asszony, Rachel Finkelsztajn, mai nevén Marianna Ramotowska, aki túlélte a pogromot, Wąsoszban ottmaradt Kamińska asszony, aki férjhez ment. Mindkettőjüket arra kényszerítették, hogy a vádlottak mellett tanúskodjanak a következő elv nevében: ami történt, megtörtént, nem kell az ördögöt a falra festeni, akik meghaltak, már úgysem támadnak fel. Hisz a háború után sokszor azért ölték meg a megmenekült zsidókat, hogy ne maradjon szemtanú. Világos képlet volt: itt élhetsz közöttünk, ha csöndben leszel, ha velünk vagy. Ez volt az ára annak, hogy valaki maradhasson. Zamklewben felgyújtották a jedwabnei Stanislaw Olszewski nővérének a gazdaságát, aki zsidókat mentett, s akinek a gyerekei ma Jeruzsálemben élek. A lengyeleknek ki kellett vándorolniuk Izraelbe, hogy nyugodtan élhessenek tovább.

Hogyan élnek majd azok, akik szerepelnek a filmjében?

Már a film forgatásának idején elvittem Ramotowskiékat Varsóba. Stanislaw megbetegedett, és kórházi ápolásra szorult. Azután Marianna asszony combnyaktörést szenvedett, és őt is felvették a varsói katonai kórházba. Mindketten meggyógyultak, de arról szó sem lehetett, hogy ebben az egészségi állapotban visszamenjenek Radzilówba. Az evangélikus egyház segítségével elhelyeztem őket egy idősek otthonában. A mai napig ott vannak. Leszek Dziedzic édesapját elküldtük a fiaihoz Amerikába, és most Bostonban lakik. Maga Leszek ott maradt a gyerekekkel, de megkerestem Lech Kaczyński igazságügy-minisztert azzal a kéréssel, hogy állítsa vissza Jedwabnéban az évekkel ezelőtt megszüntetett rendőrőrsöt. Amennyire tudom, ma már van ott rendőrség.

Tehát tart a megfélemlítés légköre.

Tart, de azt hiszem, egészen más lenne a helyzet, ha a nyilvános vita, ami e bűntett körül kirobbant, más légkörben és más szinten zajlana.

Követi a vitát?

Egy bizonyos pontig követtem, azután abbahagytam. Engem bánt ez az egész. Ahhoz túl mélyre merültem ebbe a borzalmas tragédiába, amely nemcsak az áldozatok, hanem a gyilkosság helyszínén élő lengyelek tragédiája is, hogy nyugodtan tudnám olvasni és hallgatni ezt a vitát.

Mi az, ami a leginkább bántja?

Számomra különösen kegyetlen a csontvázak ilyen cinikus számolgatása. Ha azok, akik számolgatnak, annyira szeretnék tudni, hány volt, hát tudják meg, hogy nem csak a pajta volt a kínhalál helyszíne. Keressék a csontvázakat Jedwabne valamennyi kútjában, minden málnabokorban, minden kertben. Sok mindenről nem beszéltem a filmben, mert egyeseknek megígértem, hogy amíg élnek, nem használom fel azt, amit tőlük hallottam. Vegyük például Radzilów esetét. Ott mindenütt gyilkoltak: a kapualjban, az utcán, az úton, ásóval, baltával, kővel, ami csak volt. Gyilkoltak reggeltől késő éjszakáig. Elfogtak lovasokat, gyalogosokat, akik a rozsföldön, a mezőn bujkáltak. Ma minden Jedwabne körül összpontosul. Pedig az egész Wąsoszban kezdődött, azután jött Radzilów, ahol először „próbálták ki” a pajtát. Jedwabne csak az egyik stációja ennek a keresztútnak. Ráadásul már egy éve beszélünk róla, hol hangosabban, hol halkabban, de melyik történész kezdett el komolyabban foglalkozni vele? Demagóg vita folyik arról, hány ember fért be a pajtába, olyan hangok is hallatszanak, miszerint a németek csinálták az egészet. Természetesen német sugallatra zajlott a mészárlás, de egy percig sem kételkedtek benne, hogy sikerülni fog a dolog. Komolyan el kell hát gondolkoznunk azon, mitől sikerült. Ennyi. Az Új Iratok Archívumában ott van a „Kriegstagebuch” egész kötetének fénymásolata, az 1941. május 1-jétől augusztus 31-éig tartó időszak „naplója”. Német napi jelentések, amelyek közvetlen a szovjet-német háború kitörése előtti és utáni periódust foglalják magukba. Ott kell keresni az igazságot és a történelmi forrásokat. Ehelyett előhalásszák a járásbíróságok polgári peres aktáit, és abból rendeznek sajtókonferenciát.

Nem jutott hozzá ehhez a kötethez?

Az Új Iratok Archívumához fordultam (az eredeti példányt elvitték az amerikaiak, és Európában csak Lengyelországnak van másolata), de azt mondták, hogy olyan kusza az egész, a fénymásolatok úgy össze vannak keveredve, hogy senki sem képes rendbe szedni. Ráadásul a dolgozók keveset keresnek, és nem tudnak németül. Ez így együtt elég furcsa. A legfontosabb dokumentumokat nem képesek rendezni, a járásbíróságok aktáiból meg szenzációt kreálnak. Az isten szerelmére, ha valaki, aki életben maradt, minél gyorsabban el akarta adni a vagyonát, és el akart menni az országból, tehát szüksége volt egy okmányra, az nem ment el a lengyel bíróságra, és nem mondta el, hogy a nagybátyja a pajtában halt meg, amit a lengyelek gyújtottak fel. Ez öngyilkosság lett volna.

A Laudański testvérek szívesen beleegyeztek a beszélgetésbe?

Ők maguk kértek meg rá, nyolc órán keresztül beszélgettünk. Nagyon érdekes tapasztalat volt. Gondoljunk bele, hogy a Laudański testvérek a jobboldali történészek kifejezéseit használják, Kazimierz kiválóan megtanulta a szerepét. És itt rejlik minden rossz gyökere. Ebben a vitában valójában senki sem figyel az igazi tragédiára. Senkit sem érdekelnek az e helységekben élő emberek, akik borzalmas erkölcsi és lelkiállapotban vannak. A fiatalság elmenekül, és nem vallja be, hogy Jedwabnéból való. Jedwabne elátkozott város. Az átok hozzátapadt, és úgy is marad. Figyelje meg, milyen ritkán használják a „bűn” kifejezést, de nagyon gyakori „a Jedwabne-ügy”, nem élnek a „tragédia” szóval, inkább azt mondják, „Jedwabne”. Miről van itt szó? Ha ezt az ügyet tisztességesen megvizsgálták volna, akkor a jobboldali ellenállás étoszának jó része eltűnt volna. Ezért üvölt Strzembosz professzor. Oroszlánként védi ezt az étoszt. Ha azonban ön eljön Jedwabnéba, arra a környékre, akkor nagyon gyorsan megtudja, hogyan festett az az ellenállás. Mert arrafelé az igazi, tisztességes ellenállásra azt mondják: „a katonák”; arra az ellenállásra pedig, amelyik zsidókat gyilkolt, a sajátjait gyilkolta, azt mondják: „az éjjeliek”, „a bandák”. Sajnos, Radzilówban a gyilkosok között voltak jóval később szentté avatott, jobboldali partizánok. A tragédia gyökerei az ellenállásnak abba a világába nyúlnak, amelynek ideológiájába bele volt írva a fasizmus.

Szmul Wasersztajn családjával együtt ellátogatott arra a vidékre, Jedwabnéba. A filmben vannak kockák ott-tartózkodásukról. Találkoztak a helybeliekkel?

Természetesen.

Hogyan fogadták őket?

Elmondjam az igazat? Szmul 50 dollárosokat osztogatott, és szívesen fogadták, örültek neki.

A film bemutatása után a nézők véleményével először az interneten keresztül találkozott, majd a Lengyel Rádió első műsorában válaszolt a hallgatók kéréseire. Mit mutattak ezek a reagálások?

Nagy nemzedéki cezúrát. Azoknak, akik átélték a háborút és emlékeztek a háború előtti és az azt követő időszakra, a film felháborító. Meglepett, hogy ebben a nemzedékben milyen erősen él az istengyilkos, a furfangos kereskedő, a lengyeleket kihasználó zsidó képe. Miután elkészültem a filmmel, több ezer beszélgetést folytattam, s teljes tudatossággal állítom, hogy az antiszemitizmust csak azok viszik tovább, akik belekeveredtek a zsidókkal szembeni törvénytelenségekbe. Ez egyébként a legjobban a lomżai járásban látszik. Azokban nyoma sincs az antiszemitizmusnak, akiknek semmi közük se volt a gyilkosságokhoz. Van bennük valami, amit úgy fogalmaznék meg, hogy igazságtalan tehetetlenség azzal a helyzettel szemben, amelybe belekerültek. Mert bármit is mondunk, a zsidó idegen volt. A háború alatt nem túl gyakran jutott az emberek eszébe, hogy az az én szomszédom, ugyanennek az országnak az állampolgára. Inkább azt gondolták: ez az ő bajuk. Ugyanakkor nem szabad elfelejtenünk, hogy eközben az egész társadalom totális fenyegetettségnek volt kitéve.

A fiatalok reagálása más volt?

Határozottan más. Ők már szabad, nyitott emberek, akiket nem fertőzött meg az antiszemitizmus, megértik, hogy itt bűnről és tragédiáról van szó.

Amikor elkészült a filmmel, nyilván elgondolkodott azon, milyen irányban fejlődik tovább a vita. Mire számított?

Azt gondoltam – nagy naivitás volt részemről –, hogy először is a helyszínre sietnek a történészek, az erkölcsi tekintélyek, hogy megszólal majd az egyház. És a helybeliek részvételével  – akiknek nagy megértésre és együttérzésre van szükségük – komolyan beszélnek majd erről a kérdésről. Azt azonban fel sem tételeztem, hogy ezek után a normalitás és az antiszemitizmus nyilvános ütközetére kerül sor. Lelkiismeret-furdalásom van Jedwabne lakóival szemben. Amikor elmentem hozzájuk, azt mondtam, hogy az igazság a legfontosabb, hogy eljött az idő, amikor annyi év után mindenről hangosan lehet beszélni.

Az igazság szabaddá tesz?

Igen, azt mondtam, hogy nincs semmi, ami szentebb az igazságnál. És kiderült, hogy tévútra vittem őket. Hol van ma a világon hely az olyan emberek számára, mint Dziedzic, Adamczykowa, hol van hely a fiatalság számára, azok számára, akik mentették a zsidókat? Vajon azok a jobboldali „tekintélyek”, akik ma ez ügyben szót kérnek, felkeresik Jedwabnét, tudatában vannak-e annak, hogy az antiszemitizmus felé taszítják a fiatalokat? Egyáltalán nem fogjuk fel, milyen hatalmas különbség van egy varsói, az utcán emelt fővel járó „igaz” és a lengyel vidéken élő „igaz” között, akinek gyakran titkolnia kell az érdemeit. A csontvázak számolgatásán alapuló vita demoralizál, és magára hagyja azokat a tisztességes embereket, akik nem gyilkoltak, akiknek semmi közük sem volt a gyilkosságokhoz, ám akiknek ez a bűn egész életükre rányomta a bélyegét.

Most is elmenne még Jedwabnéba?

Jedwabnéba el kell menni, de nem a szenzációért.

(Polityka, 2001. április 14.)

Éles Márta fordítása

• A Jedwabne-vita