Dawid Warszawski

Nyomtatóbarát változat

Mindnyájan kíváncsian és nyugtalanul vártuk, mit mond Glemp bíboros a jedwabnei gyilkosságról. A prímás az alábbiakat jelentette ki: „Testvéreim! 1941 júliusában, amikor Lomza és Bialystock környékét megszállták a németek, az itt élő zsidók szörnyű leszámolás áldozatai lettek. Mindenekelőtt tagadhatatlan, hogy Jedwabnéban élve elégették a zsidó lakosságot, miután a lengyelek erőszakkal egy pajtába hajtották őket. Az még vizsgálandó, hogy mi okból bántak a lengyelek a zsidókkal ilyen elvetemült és gyűlöletes módon, amivel másutt nem találkoztunk. El kell ismernünk azonban, hogy e tettért egy egész nemzedéket felelősség terhel, vagyis kérnünk kell Istent, bocsássa meg elődeink bűnét, és meg kell követnünk a sérelmet szenvedettek leszármazottait. Ha a bűnbánat aktusával közelítünk a gyilkossághoz, amelyet hívő, de erkölcsileg elvetemült emberek egy csoportja hajtott végre, megleljük azt a lelki síkot, amely kifejezi együttérzésünket az ártatlanul legyilkoltak iránt.”

Az lett volna a jó, ha vasárnap a József Rádióban csupán ennyit mond a prímás, aki ez alkalommal beszélt először a jedwabnei gyilkosságról, és nem is kívánt másról szólni. Lehet, hogy ez így túl rövidnek tűnik, de semmi baj, a tízparancsolat is mindössze tizennégy vers a Bibliában. Egyáltalán nem biztos, hogy egy beszéd erkölcsi és szellemi rangja a kiejtett szavak számával egyenes arányban nő. Néha épp fordítva történik. Ha tehát a prímás beszéde így hangzik el – nemesen, becsületesen, tisztán -, az fordulatot jelentett volna abban, ahogy a lengyel egyház viszonyul a zsidók ellen elkövetett lengyel vétkekhez. Méltán kívánkoznának ide az evangéliumi szavak: „Legyen a ti beszédetek igen – igen és nem – nem.”

Tulajdonképpen így is hangzott a lengyel egyházfő nyilatkozata, hisz amit fentebb idéztünk, azt mind e fellépésből merítettük, és hűen adtuk vissza. A gond csak az, hogy az idézet a prímás által előadottaknak csupán kis töredéke, alig több, mint egy tizede. A többi azonban nem magával a jedwabnei bűnténnyel foglalkozik, hanem különféle körülményekkel, amelyek a kirobbant vitával kapcsolatosak. S e későbbi elkalandozás a tárgytól elnyomja és jelentős mértékben gyengíti a fenti mondatok egyértelmű hatását.

Miért csak hatvan év múltán – tűnődik a prímás – lett „híres” ez a bűntény? „A kérdésnek több dimenziója van: történelmi, etnikai-nemzeti, lélektani és sajnos, politikai is.” De azt, hogy miben áll ez a politikai dimenzió, a hallgatók már nem tudják meg; a kitétel azt sugallja azonban, hogy az egykori bűntény mai felemlegetése mögött hátsó szándék rejlik.

Miért akarnak a politikusok – kérdi a prímás – nyomást gyakorolni az egyházra, hogy vegyen részt a bűntény hatvanadik évfordulóján Jedwabnéban megrendezendő ünnepségen? „Jedwabne ugyanúgy a különféle politikai csatározások része lehet, ahogy ez más esetekben megtörtént” – emeli fel intő szavát a prímás, ezzel magyarázva, miért nem készül Jedwabnéba. Dicséretes törekvés lenne elkerülni az egyház átpolitizálását, ha annyi más, kétségkívül politikai esetben a lengyel egyház feje nem kért volna szót.

Végül a varsói rabbi levelére válaszolva, „elismeréssel” nyugtázza a meghívást, hogy közös imával adózzanak Varsóban az áldozatok emlékének. „Az emberi nem tagjaiként mély megrendülést érzünk az ártatlanok legyilkolása láttán Jedwabnéban, Katyńban, Dachauban, Auschwitzban, csakúgy, mint Ruandában, a Balkánon vagy a palesztinai szomszédok körében.”

Nem tudom, a bíboros jól érti-e a rabbit, aki úgy tűnik, éppenséggel nem javasol közös imát, de ezt a kérdést a két főpásztornak már egymás között kell tisztáznia. Az viszont világos, hogy a prímás nem értette meg Jedwabne üzenetét. Katyńban, Dachauban, Auschwitzban állami bűntényre került sor, a felelősséget tehát Németország és Oroszország viselik. A jedwabnei bűntényt lengyelek követték el, de nem a lengyel állam. Ha együtt említjük a kommunisták és a nácik által végrehajtott tömegmészárlásokkal, az Lengyelországra nézve igazságtalan, hogy azt ne mondjam, sértő. Hasonlóképp a ruandai hasonlat is, hisz a tuszik lemészárlása a hutuk által uralt államban zajlott le. Akkor már a leginkább a balkáni bűncselekmények állíthatók párhuzamba Jedwabnéval, de még ott is mindig állami kezdeményezésre vagy legalábbis állami segédlettel folyt a gyilkolás.

Teljesen érthetetlen viszont az utalás „a palesztinai szomszédok körében” legyilkolt ártatlanokra. Gondolom, hogy a prímás nem az időszámításunk kezdete táján létező, római kori Palesztinára gondol, de nem is a két háború közti brit mandátumra, s valószínűleg nem is a mai Palesztin Autonóm Területen alkalmasint az arabok közt előforduló összecsapásokra. Azon viszont nem akaródzik elgondolkodnom, miért nem jött a prímás szájára az a szó, hogy Izrael. Holott a szavak igenis fontosak – csak gondoljunk bele, hogy éreznénk magunkat, ha valaki a mai Lengyelországot per „Visztula menti tartomány” emlegetné. Így vagy úgy, mindenesetre az arab-izraeli konfliktus során, amely igazán nem szűkölködik bűncselekményekben, nem fordult elő olyan eset, amelyet a kegyetlen jedwabnei tömegmészárláshoz hasonlíthatnánk.

E félreértések – nevezzük csak így – még élesebb fényt vetnek minden elhallgatásra és mellébeszélésre. „Hogy mi volt az oka a lengyelek ilyen elvetemült és gyűlöletes viselkedésének a zsidókkal szemben, az még további vizsgálódásokat igényel” – mondja a prímás, hozzáfűzve, hogy ez a viselkedés „Lengyelország más vidékein ismeretlen volt”. Tény és való, hogy a jedwabnei bűntény – vagy a háború utáni kielcei pogrom úgyszintén – már méreteit tekintve is egyedülálló jelenség. No de azért az, hogy a lengyelek zsidókat öltek meg – a háború alatt is, után is -, korántsem volt, sajnos, egyedülálló jelenség. Nincs-e valami „a hívő, de erkölcsileg elvetemült emberek” e tetteiben, amit a lengyel katolikus egyház fejének különös aggodalommal kellene szemügyre vennie? Nem igényelne-e további vizsgálódásokat az az esetleges összefüggés, ami e gyűlöletes cselekedetek és az egyház által szított gyűlölet közt alkalmasint felfedezhető? Költői kérdés. De ha a prímás hallgat ez ügyben, abban már nincs semmi költői.

Legalábbis azt szeretném, ha az áldozatok emberi nyelven lennének megnevezve. Hogy embertelenül megkínzott és agyongyötört emberekről – férfiakról, asszonyokról, öregekről, gyerekekről – van szó. Hogy őket, a nyolcvanéves Ábrahámot, a tizenkét esztendős Sárát és nem a „zsidó lakosságot” égették el élve e „hívő, de erkölcsileg elvetemült emberek”. Az ő utódaikat – a meggyilkoltak, és nem a „sérelmet szenvedettek” utódait – illeti meg a bocsánatkérés. De mindenekelőtt az igazság és a bűnbánat szavai.

Nem, eszembe sem jut, hogy magamnak követeljem e szavakat. Amennyire tudom, a rokonaim közül – akik tucatszám lettek elgázosítva, halálra éheztetve és agyonlőve – senki sem lakott Jedwabnéban. De már csak azért sem jut ez eszembe, mert vannak olyanok a családomban, akik életük minden egyes napját lengyelektől kapták ajándékba, lengyelektől, akik a saját és övéik életét kockáztatva, mentették a rokonaimat a szomszédok gyűlölködő pillantása elől is, a német halál elől is. E lengyelek hősiességét soha nem illethetjük kellő elismeréssel, hálával és csodálattal. A hősök és a gazemberek tetteit ugyanakkor nem lehet mérlegre tenni. Mi ennél sokkal bonyolultabb elszámolásban vagyunk a lengyelekkel.

De azért sem juthat eszembe magamnak követelni e szavakat, mert lengyel állampolgárként – márpedig tudatos döntés következtében, és nem a geopolitikai összefüggések vagy saját sorsom kényszere folytán vagyok lengyel állampolgár, utóvégre kivándorolhattam volna – inkább a tettesekért vagyok felelős, nem az áldozatokért. Nem, a jedwabnei bűntényt nem a lengyel nemzet követte el, de a lengyel nemzet adta e gyilkosokat a világnak, akik fényes nappal követték el tettüket, abban a meggyőződésben, hogy a nemzet megérti és elfogadja őket. Ezért és csakis ezért felelünk a tettükért mi mindannyian, akik ma lengyelnek tartjuk magunkat, hisz a demokratikus Lengyelországban a nemzet azonos a társadalommal. Így nekünk kell elmondanunk a gyilkosoknak – hatvan esztendő múltán –, hogy mi nem vagyunk ők. És nem is leszünk ők. És hogy ebben a kérdésben nem lesz több mellébeszélés.

Mint zsidó mindössze két dolgot szeretnék Lengyelországtól. Hogy erről a bűntényről minden elhallgatás nélkül mondassék ki az igazság, és hogy ezt az igazságot tanítsák az emlékművek feliratai is, a tankönyvek is. Továbbá hogy minden zsidó – a pajeszos és szakállas zsidó is, a kaftános zsidó is, aki nem beszél lengyelül és nem kíváncsi Lengyelországra – a menetrend szerinti autóbusszal elmehessen Jedwabnéba, és ott, ahol a vérfürdő lezajlott, elmondhassa a kaddist. Ehhez nincs szükségem ünnepségre és ünnepi szónoklatokra.

De mint lengyel ennél sokkal többet várok Lengyelországtól. Elvárom, hogy a lengyel közélet méltóságai – és a prímás, a lengyel egyház feje ilyen méltóság – becsületes és igaz mondatokat mondjanak Jedwabnéról, minden kazuisztika és retorika nélkül. Hogy a szavuk természetes, magától értetődő, közérthető nyelven szóljon. Hogy ne kelljen szégyellnem a hazámat. Hogy az arcpirító kijelentés – „ahhoz képest, hogy lengyel, nem is rossz” – soha senki ajkát ne hagyhassa el.

Ezen a nyelven szólt Lech Walesa volt köztársasági elnök a kneszetben, noha szavaira ugyancsak árnyat vetett a választási kampány idején tett nyilatkozata vagy emlékezetes hallgatása a gdański Szent Brigitta-templomban. Ezen a nyelven beszélt Cimoszewicz miniszterelnök a kielcei pogrom ötvenedik évfordulóján, noha szavait elnyomta az auschwitzi keresztháború. Ezen a nyelven beszél Kwaśniewski elnök. Ezt a nyelvet használta Jan Józef Lipski. Ezzel a nyelvvel él II. János Pál pápa is.
Ezért nem elegendő nekem, hogy a prímás nyilatkozatában voltak tisztességes, bátor, nemes és tiszta szavak is. Abban a nyelvben, amilyet én szeretnék, egyszerűen nincs „is”.

(Gazeta Wyborcza, 2001. március 9.)


Pályi András fordítása

• A Jedwabne-vita