Skip to main content

Lengyelek, zsidók

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Jedwabne – egy ismeretlen kelet-lengyelországi kisváros – neve szinte egyik percről a másikra a világsajtó címoldalára került. Holott maga az esemény, amiről a lapok írnak, nem most történt, hanem hatvan évvel ezelőtt, 1941 nyarán. A zömmel zsidók lakta kisvárost egyetlen nap leforgása alatt a város nem zsidó, azaz lengyel lakói – nem minden német segédlet nélkül – különös kegyetlenséggel teljesen „zsidótlanították”. A hajdani pogromot annak idején, noha nem maradt titokban, a legutóbbi időkig mégis – a pártállami hatalom által is szorgalmazott -, jótékony feledés övezte. 1989-ben azonban megnyíltak az addig zárt archívumok, s előbb egy dokumentumfilmes, majd egy amerikai-lengyel történész könyve szembesítette a lengyeleket a keserű tényekkel.

Ma Lengyelország-szerte a nyilvánosság legkülönbözőbb fórumain hömpölyög a Jedwabne-vita, amely egy sor súlyos kérdést exponál, és amelyből alább megkísérlünk némi ízelítőt adni. Indokolhatja-e a nemzeti becsület óvása az egykori gyilkosok mentegetését? Nem az használ-e többet a lengyelség jó hírének, ha mindenekelőtt a tényekkel akar szembenézni, és elhatárolja magát az egykori bűnténytől? Egyáltalán, a nemzeti becsület-e ilyenkor a legfontosabb kérdés, vagy az igazság? És megtalálhatja-e az igazságot az, aki e politikailag-történelmileg oly kényes és bonyolult, ám erkölcsileg annál egyértelműbb ügyben azonnal a mások felelősségét firtatja? Jedwabne mai sajtója egyszerre szól múltról és jelenről, önismeretről és önáltatásról, szélsőséges indulatokról és józan reflexióról, a legforróbb lapok mégis azok, amelyeken az egykor történtek megelevenednek. Mindez kiderül az alábbiakból.

Összeállításunk élén Dawid Warszawski, a mai lengyel publicisztika egyik markáns egyénisége és erkölcsi tekintélye kap szót, aki fejtegetéseivel egy konkrét eseményhez – a lengyel katolikus egyház fejének hosszú időn át várt, március elején elhangzott nyilatkozatához – fűz észrevételeket, de írásának szellemi és erkölcsi horizontja messze e napi aktualitáson túl bontakozik ki, amikor rámutat az egész vita sarkalatos „igen-nem”-jére, tudniillik hogy a mellébeszélésnek és a struccpolitikának egyetlen lehetséges alternatívája a szembenézés és a katarzis.






Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon