Jerzy Robert Nowak

Nyomtatóbarát változat

A Glos előző számában már beszámoltam egy kis lengyel falu barbár megsemmisítéséről és összes lakójának (kb. 300 fő) legyilkolásáról, ami 1944 áprilisában elsősorban zsidókból álló szovjet partizánegységek nevéhez fűződik. Ez a vérfürdő megtorlás volt, amiért a parasztok, a falu meg-megismétlődő kirablása miatt, megszervezték önvédelmüket. A koniuchei mészárlás célja csakis a többi lengyel falu megfélemlítése lehetett, hogy azok meg se próbálkozzanak hasonló önvédelemmel. Elsősorban az Egyesült Államokban megjelent zsidó könyveket idéztem, amelyeknek szerzői nyíltan dicsekedtek a lengyel parasztok lemészárlásával. Ennek kapcsán feltettem a kérdést, miért nem rendelte el mind ez ideig a nyomozást Leon Kieres, a Nemzeti Emlékezet Intézetének elnöke a koniuchei lengyelek szörnyű lemészárlása ügyében. (...)

Hogy tudatosítsam az olvasóban, milyen hamis úton-módon igyekszik Gross kimosni a keleti végeken élt zsidókat, s próbálja meg letagadni így is, úgy is jelentős szerepüket a helyi szovjet adminisztrációban, szinte kizárólag az akkori idők zsidó szemtanúinak vallomásaira hagyatkozom. Henryk Reiss például így emlékszik az 1939–1941 közti időszakra, vagyis a szovjet hatalom első éveire Lembergben: „Akkoriban Lembergben jevrejnek lenni könnyebbséget jelentett.
A szovjet hatóságok nem bíztak a lengyelekben. Nem bíztak az ukránokban sem, akik független Ukrajnáról álmodoztak, s nem szovjet tagállamról. Maradtak hát a zsidók. Csupán ők üdvözölték virággal a Vörös Hadsereget, akár a megváltót. A londoni emigráns lengyel kormány felhívást tett közzé, hogy senki ne működjön együtt a szovjet megszállókkal. A lengyelek, legalábbis eleinte, még munkát sem vállaltak. Vártak. A zsidók nem tudtak vagy nem akartak várni. Könnyen lehetett státushoz jutni. Ráadásul a zsidóknak felettébb könnyen (...) Egyesülésünk hivatalnokai kilencvenkilenc százalékban zsidók voltak. Hasonló volt a helyzet minden más lembergi egyesülésben vagy termelőszövetkezetben, amelyek főleg az ipar, a termelés és a kereskedelem terén működtek. Csodálhatjuk-e, ha a lengyelek, akik igyekeztek nem együttműködni az oroszokkal, hisz a londoni lengyel kormány is ezt várta tőlük, a zsidókat kollaboránsnak, bolsevik ügynöknek tekintették?” (Henryk Reiss: Egy lengyel zsidó emlékei, Varsó, 1993, 41. o.). Eugeniusz Rozenblat, belorusz zsidó történész írja egy helyütt, hogy „a zsidó népesség jelentős rétegei kihasználták a lengyel értelmiség eltűnését és a gazdasági-közigazgatási apparátus hanyatlását. A zsidó értelmiség és félértelmiség tömegesen beözönlött az ekkor támadt űrbe, elfoglalva a pozíciókat az új állami apparátusban”. Hogy amikor a zsidó „nép bevonult a belvárosba”, mit jelentett a zsidó tömeg e felemelkedése, arról jól tanúskodnak a Rozenblat idézte adatok. Nos, 1941 januárjában a piński járásban a különféle állásokra pályázók 25,3 százaléka zsidó volt, a különféle járási szervezetekben és intézményekben pedig hozzávetőlegesen az állomány fele (49,5 százalék).
A slonimski körzetben az összes állásra pályázók 43 százaléka zsidó, 43,5 százaléka belorusz, 10,4 százaléka lengyel. A helységek egy részében bizonyos foglalkozási ágakban szinte csak zsidók töltöttek be pozíciókat. A piński járásban például az orvosok 64,7 százaléka, a könyvelők, a számfejtők és a tervfelelősök 49,2 százaléka zsidó volt. Rozenblat azt írja, hogy a zsidó szakemberek előnyben részesítése több helyütt éles konfliktusokhoz vezetett. Így például Baranowiczében a nem zsidó orvosok panaszt tettek, hogy a helyi kórházban csak a zsidó orvosok maradhattak meg, a nem zsidó orvosi munkaerőt a városban más területre irányították, vagy pedig kiküldték vidékre. Néha súlyos konfliktusokra adott okot a vezető posztokra gyorsan befészkelődő zsidók szakmai hozzá nem értése. Így például a Párizsi Kommünről elnevezett termelőszövetkezet frissen kinevezett elnöke alig egy hónap leforgása alatt felkavarta és maga ellen fordította a kolhoztagokat. Rozenblat szerint a zsidó elnök goromba modorával, az anyagi javak habzsolásával és a helyi zsidók nyílt protezsálásával vált ellenszenvessé. Amikor a körzeti pártbizottság elmozdította posztjáról, szükségesnek tartották a határozatban hangsúlyozni, hogy az elnök ténykedésével nemzetiségi gyűlölködést szított a tagok körében. (...)

Itt, a Glos hasábjain közölt cikksorozatomban J. T. Gross válogatott rágalmainak és hazugságainak széles körű megvitatására törekedtem. Ha azonban a Glos tisztelt olvasói meg kívánnak ismerkedni Gross hazugságainak és ferdítéseinek teljes, ezerszínű skálával, felhívom a figyelmet a Niedzielában közölt, J. T. Gross száz hazugsága című cikksorozatomra. Ott többek közt arról írok, hogyan hamisítja meg Gross a lengyel-zsidó viszony történelmi fejezeteit, azzal a ráfogással, hogy Helmickij ideje óta, amely ugyebár a „Soah előképe” volt, azaz az első zsidóellenes népítélettől a lengyel vidéken újra meg újra az erőszak paroxizmusaival adott hírt magáról „a készség minden idegen elem elpusztítására”. E tételével, amely merő rágalom, Gross a Helmickij zászlaja alatt tömörülő kozákok és ukránok vérengzését is a lengyel parasztoknak tulajdonítja. Szemügyre veszem továbbá azon szélsőséges koholmányait is, amelyeket a lengyel katolicizmusnak címez, a „sötét klérust”, Stanislaw Lukomski lomżai püspököt stb. vádolva szellemi sugalmazással.

(Tygodnik Glos, 2000. március 3.)

Pályi András fordítása

• A Jedwabne-vita